A magyar közönségfilmeknek, azon belül is a vígjátékoknak van egy kétes hírnevük, sokszor okkal. Olyan rettenetek után mint a Pesti balhé, vagy a Pappa pia, égető szükség van a minőségibb darabokra, melyekből szerencsére készült néhány az elmúlt években. Gondoljunk csak a Nagykarácsonyra, az Így vagy tökéletesre vagy legutóbb a Zanoxra. Kerékgyártó Yvonne második nagyjátékfilmjével ezt az arány szerette volna tovább javítani.

Az egyik budapesti középiskola 12 c. osztálya túl van az érettségin és a banketten. Néhányan eltervezik, hogy majd rendszeresen összejönnek iszogatni és sztorizgatni. Ebből aztán nem lesz semmi és elrepül tíz év. A társaság egyik szerelmespárja most viszont egybekel, így újra összejön a csapat, hogy közösen ünnepeljenek egy balatoni panzióban.

Előzetesen egy hangulatközpontú, laza vígjátékra lehetett számítani, ahol a nosztalgián, a múltbéli elszalasztott lehetőségeken és az aktuális élethelyzetek okozta problémákon lesz a hangsúly. Ez részben be is jött, csak épp az arányok változóak. A prológus a gondtalan tiniévekbe kalauzol el, felmérjük kinek ki tetszik, kivel barátkozik és így tovább. Majd a fővárosi környezetből leugrunk a Balatonra, s egyúttal az időben is előrelépünk.

Hőseink már nem gyerekek, s mindenkin máshogy látszódik meg az eltelt tíz év. A központban Marci (Jakab Balázs) áll, aki Londonban él és pultosként dolgozik, de mindenkinek azt hazudja, hogy saját bárja van. Régóta szerelmes Franciskába (Mosolygó Sára), most pedig lehetősége is lesz ezt megvallani. Marci szószátyár barátja Ádi (Kövesi Zsombor) kissé tahó, de ő minden buli lelke, aztán akad itt két pár, ilyen-olyan viszonyrendszerrel, a friss nőgyógyász Geri (Hrisztov Toma) és a talpraesett és szabad szellemű Gigi (Kanyó Kata). Azért emeltem ki szinte mindenkit, mert ők alkotják nem csak az egykori osztály, de a film gerincét is. Mindegyiküknek megvan a maga története, s noha nincsenek annyira aprólékosan kibontva, abszolút emberiek, azonosulhatóak és működik köztük a kémia. Van aki antipatikus, míg más kedvelhetőbb, de akár a kapcsolatokba is szívesen beleszólnánk, így érezve magunkat ennek a baráti körnek a tagjának.

Erre tesz rá egy lapáttal a környezet, mely szuper atmoszférát kölcsönöz a látottaknak. A nyári hangulat, a Balaton-felvidék látványa, a beszélgetések mind remekül működnek. Hiába nem szerettem mindenkit, ez az egyveleg olyan összképet adott, hogy már azt is szívesen néztem volna ahogy a szereplők szimplán borozgatnak és sztorizgatnak az életükről. Talán jobb is lett volna így, ugyanis az utolsó harmadra kicsit szétesett a film. Előre látható volt, hogy borulni fog a bili és mindenkiből kibukik egy múltbéli vagy jelenlegi sérelem, de egyszerűen túl gyorsan történt minden. Megvolt a jól felépített alap, de a végére mintha nagyot akartak volna robbantani, ezért az összes problémát kvázi egy jelenetsorba ömlesztették. A reveláció nemkülönben hirtelen érkezik, egyes döntéseknek, hazugságoknak semmilyen következménye nem lesz, holott igen fajsúlyos témák kerülnek terítékre. Az epilógus totális happy endje bájosan naiv és nem is várom, hogy egy drámai gyomrost adjon, de lehetett volna ennél egy fokkal bevállalósabb az alkotógárda.

A színészek abszolút rendben vannak, Mucsi Zoltán rutinból hozza a sajátos stílusú tanárt, s egyben apóst, ugyanakkor a fiatalabbak előtt is le a kalappal, mindnyájan természetesek és hitelesek, Jakab Balázstól kezdve, Kövesi Zsomboron át Kanyó Katáig.

Az Együtt kezdtük akkor működik a legjobban amikor nem akar szólni semmiről, csak egy hangulatot, érzést ad át a szereplőin keresztül. Épp ezért a legnagyobb erénye az atmoszférája és a karakterei. Kár, hogy történetmesélésben és főleg a konfliktusok kezelésében, feloldásában nem tud ehhez felnőni. Ennek ellenére korrekt darab és a színvonalasabb hazai közönségfilmek táborát erősíti, mely üdítően passzol ehhez a nyárhoz.