A kritika spoilermentes!

2013-ban véget ért minden idők egyik legnépszerűbb, legkedveltebb és egyben legjobb sorozata, a Breaking Bad. Maga a széria kreátora, Vince Gilligan sem gondolta anno, hogy ekkora siker lesz, ennyien fogják idézni az emlékezetes szövegeit, és hogy még egy teljesen külön sorozatot is szentelhettek neki a Better Call Saul kapcsán. Viszont sokan éreztük azt a lezárásánál, hogy annak ellenére, hogy megkaptuk a szükségszerű katarzist, egy karakter sora nem lett kibontva, csak a levegőben hagyták lógva - nyilvánvalóan ezzel is sokan kiegyeztek, de mégis egy ilyen kaliberű és ennyire aprólékos sorozatnál jogosan várták el a rajongók, hogy tudják, mi lett kedvencükkel, Jesse Pinkmannel. Hat év után végre kézhez kaptuk a folytatást, és habár egyáltalán nem erre számítottunk, sokunk fogja a szívébe zárni még így is.

Az El Camino: A Breaking Bad Movie készítői (azon belül is legfőképpen Gilligan) rettentő nagy rizikót vállaltak mindezzel. Egy hosszú ideje lezárt, a nézők által piedesztálra emelt alkotásnak egy ugyanolyan minőségű folytatást kreálni mindössze két órában, közel lehetetlen feladatnak tűnt. Mégis mikor megjelent az első hivatalos előzetes, valahogy azt éreztük, hogy az El Camino nem pont olyanfajta folytatás lesz, mint amilyet mi, nézők, rajongók elképzeltünk. Ez persze még több rizikófaktort vonzott maga után, de elindítva magát a filmet és visszacsöppenve Albuquerque drogos mindennapjaiba minden ilyen kétely az elsőtől az utolsóig szertefoszlott.

Mivel feltételezhetőleg sokan nem értek még az ötödik évad végére, vagy csak szimplán azt szeretnék elolvasni, hogy tényleg működik-e filmként ez az egész, így nem fogunk spoileresen beszámolni az El Caminóról, sőt még a Breakind Bad adta fordulatokat is hanyagolni fogjuk. A történet a sorozat egyik főszereplőjének, Jesse Pinkmannek az útját mutatja be, aki maga mögött szeretné hagyni a múltját és új emberként tiszta lappal nekikezdeni ismét. Nézzétek el nekünk ezt a fajta közhelyes beszámolót, de valóban fennállhat a veszély, hogy egy buzgó olvasónak teljesen elrontanánk ezt a maradandó élményt, ha mélyebben belemennénk a cselekménybe.

Az El Camino sokkal másabb lett, mint a sorozat, mégis magán viseli a Breaking Bad stílusát és formalitását. Így egy ismerős idegenként tudnám a legpontosabban leírni, milyen volt az első benyomás. Gilligan (aki nem csak a forgatókönyvet jegyzi, de még a produceri és a rendezői munkát is magára vállalta) érezhetően nem akarta elbagatellizálni ezt a lehetőséget, ebből adódóan szándékosan sok a sorozatra jellemző módszert elhagyott, hiszen ezek legtöbbje egy két órás mozinál nem működnének - vagy nem úgy, ahogy azt szerették volna. Emiatt más lett például a tempó; sokkal lassabb, komótosabb elbeszélésmódot alkalmaztak, hasonlóan Quentin Tarantino idei filmjéhez, a Volt egyszer egy… Hollywoodhoz. Kevés, de hosszú jelenetek váltják egymást, melyekből nagyszerűen kirajzolódik az alkotók szándéka és munkája.

Változásnak fogható még fel a film színészvezetése is, hiszen a sorozatnál megszokhattuk, hogy nem csak és kizárólag a főszereplőkre fókuszálunk, hanem a többi karakterre, a mellékszereplőkre,  a részletesen bemutatásukra stb. Itt viszont Jesse van egyedül a középpontban, és nem telik el úgy jelenet, hogy ő nem bukkanna fel benne. Ennélfogva lehetséges, hogy néhány néző szemét szúrni fogja, hogy most hoppon maradnak a mellékszereplők, ám nekik (is) kárpótlásul csurig tömték különféle utalásokkal, megidézésekkel a két órát. Érdemes odafigyelni a rádiójelentésekre, a híradóra, a bemondásokra, minden ilyen hasonló közlésmódra, hiszen egy-egy félmondatból többet tudhatunk meg a történtekről, mintha csak szimplán megmutatták volna. (És igen, az a bizonyos rajongói teória is előkerül, de nem leszünk túlontúl boldogok miatta.)

Mindezekkel ellentétben a többi elem maradt a régi, és ennek nem is örülhetnénk ennél jobban. Az utánozhatatlan stílus, ez a fajta mélyről jövő lazaság végig áthatja a teljes filmet, akár a konfliktuskezelésről, az akcióról, a zseniális vágásokról, az elsöprő színészi munkáról (Aaron Paul szenzációs) vagy a gyönyörű fényképezésről beszélünk. Az utóbbi kapcsán ki kell emelnem a kis- és a nagytotálokat, hiszen közel szemkápráztatóra sikerültek, bármelyiket hezitálás nélkül kitennénk a falra, de a furcsa és meglepő szemszögekből felvett jelenetek sem hiányozhatnak. Említésre méltó még a történet retrospektív váza, hiszen hasonlóan itt is összemosták a múltat a jelennel, amely egyben a drámai alapot is szolgáltatja sok helyen, és ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem a film végét, hiszen kevés ennyire gyönyörű lezárást láthattunk nem csak idén, hanem úgy en bloc a filmtörténelemben.

Még ha nagyon megerőltetem magam, akkor se tudnék egy igazi, nagy hibával előrukkolni az El Camino kapcsán. Nem szeretem a tökéletes kifejezést, hiszen ilyen alkotás nincsen, de még jobban ellenzem azt a fajta hozzáállást, hogy mindenáron kell találni egy negatívumot. Nem tudnám azt sem hibaként felhozni, hogy végeredményként nem azt kapja a néző, amire elsődlegesen gondolt, hiszen ez csak a túlhype-oltság és a toxikus belemagyarázás egyik sajnálatos velejárója. És nyilvánvalóan teljes mértékben benne van az a pakliban, hogy sok embernek nem fűlik majd a foga az El Caminóhoz, sok nézőnek nem lesz majd ínyére, de (ha ezt értelmesen, logikusan szavakba tudja önteni, és nem kezdi el becsmérelni mások véleményét) ezzel nincs is semmi baj. Értelemszerűen ez a hat éve várt film nem tud teljes egészében felkapaszkodni az elődjéhez, és nem azért, mert kevesebb lenne attól vagy gyengébb minőségileg. Valamilyen szinten külön kell kezelni ezt az alkotást, mint ahogy tettük az idei Deadwoodnál, a South Park: Nagyobb, hosszabb és vágatlannál vagy éppen a Serenitynél.

Az El Camino: A Breaking Bad Movie csaknem minden létezhető elvárást kiforgatott önmagából, és egy merész húzással, a realitás talaján maradva tudott újítani és változtatni. Vince Gilligan (és persze az egész stáb) meg tudta azt lépni, amit sokan nem hittünk volna: egy örök érvényű, sokunk szívébe zárt sorozatnak képes volt egy ugyanolyan örök érvényű, sokunk szívébe zárható filmet készíteni, ami nemhogy felnő az alcímében megjelölt alkotáshoz, de új utakra is terelte azt. Én személy szerint mindenkinek ajánlom a szériát és a hozzátartozó filmet is, hiszen ezek azon alkotások közé tartoznak, amik miatt mégis azt gondolhatjuk, hogy nem csak minden a pénzről, a hírnévről és a nagyságról szól. Vannak, akik komolyan veszik a szakmájukat és nem szeretnék elbagatellizálni azt. És reméljük, a Better Call Saul még legalább egy (vagy két?) évadig tovább viszi ezt a történetet.