Mielőtt belemennék a Netflix új üdvöskéjének, A Bridgerton-család kritikájába, kicsit elmélkedjünk el azon, hogy miért is ütött ekkorát Shonda Rhines (A Grace-klinika) legújabb sorozata. Egyrészről híján vagyunk az érdemi, negédes, avagy lányregényes kosztümös sorozatoknak, amelyekben ízes angolsággal, teát szürcsölgetve esnek szerelembe két bál között. Ez a fajta elvágyódás, a múlt romantizálása bizonyos időközönként felüti a fejét és jobbára sikerrel, elég csak a Colin Firthből a lányos anyák vágyálmát megteremtő klasszikust, a Büszkeség és balítéletet említeni a BBC-től, vagy a közelmúltból a Downton Abbeyt venni. Másrészt ez a fajta idealista elvágyódás - egy olyan korba, amikor a legnagyobb tragédiát az jelentette, ha valakinek nem volt elég kérője - pont a lehető legjobbkor jött, 2020 karácsonyán, egy gyötrelmes, tragikusan depresszív esztendőt követően olyan körülmények között, amikor még a családunkkal sem tudtunk igazán együtt lenni. Mintha a fa alá becsomagolt gyógyír lett volna 2020 bajaira. De hogy ez a gyógyír mennyire hatékony?! Az már kicsit más lapra tartozik.
A Bridgerton család leginkább azzal az egyesek számára polgárpukkasztó kreatív hozzáállással hívta fel magára a figyelmet, hogy szereplőgárdája kifejezetten diverz az 1813-as londoni arisztokráciához képest (amire amúgy van egy kifejezetten frappáns válasza) és hogy a háttérben Ariana Grande, vagy éppen Billie Eilish slágerek szólnak vonósokra áthangszerelve a Vitamin String Quartet és Kris Bowers előadásában. Egyértelmű, hogy nem a történelmi hűségre törekszik a sorozat, nem vethető össze hitelessége, szokásai sem a történelmi drámának számító A koronával, sem pedig a már említett Downton Abbey-vel, noha kiállásában, kosztümjeiben, díszleteiben és színészeiben így is elképesztően impozáns, színes, részletgazdag, inkább az adott kor iránt kívánja kifejezni a rajongását a mai közízlésnek (vagyis nem a magyarországi, hanem a jelenlegi nyugat-európai, amerikai kultúrkörnek) megfelelve.
Ennél fogva a színészek bőrszíne tényleg teljesen sokadlagos kérdés, hiszen a karaktereknek nem képezik lényeges részét az etnikumuk, ez pedig még inkább növeli a sorozat idealizmusát. És noha pont emiatt inkább fantasy kategóriába is be lehetne sorolni, a sorozat egyik ellentmondásossága is ebből fakad és olyan képet próbál kivetíteni egy letűnt korra, amely - mint ahogy az elmúlt évek eseményei is bizonyították - még ma sem érvényes a valóságban, ennél fogva jobban rokonítható Ryan Murphy tavalyi Hollywood című miniszériájával, mint a fent említett brit sorozatokkal.
Pedig a Julia Quinn azonos című regénysorozatának adaptációjának - melynek mindegyik kötete a címbeli Bridgerton család ABC sorrendben elnevezett egy-egy tagjára koncentrál - premisszája érdekes és sok mindenről lehetne rajta keresztül beszélni. Adva van a címszereplő família legidősebb hölgy tagja, a királynő szerint is a báli szezon egyik üdvöskéje, Daphne (Phoebe Dynevor), akinek igyekeznek férjet találni, azonban a családfőként funkcionáló, heves természetű bátyja, Anthony (Jonathan Bailey) minden kérőt elriaszt. Azonban színre lép a báty egykori barátja, Simon Basset herceg (Regé-Jean Page), aki nem igazán akaródzik házasságot kötni, viszont valahogy le kell ráznia a tehetős vőre vadászó anyák keselyűként keringő hadát és Daphne-nak is jól jönne, ha az érdemi kérők figyelmét felhívnák, így tettetett udvarlással lépnek szövetségre, azonban ahogy az lenni szokott, hamarosan kiderül, gyengéd érzelmeket táplálnak egymás iránt. Ha pedig nem lenne elég a megannyi családtag vágyódása az elérhetetlen iránt, valaki az arisztokrácia belső köreiből Lady Whistledown néven (maga Mary Poppins, azaz Julie Andrews narrálásában) kiteregeti a lordok és milady-k féltve őrzött szennyesét, ezzel pedig a történtekre és a szereplőkre nem kevés hatást gyakorol, élen a felpaprikázott királynővel.
Ez ugyan így leírva mind szép és jó, valamint izgalmasnak hat - pláne amikor A szürke ötven árnyalatát megidéző, érzékinek szánt szexjelenetekkel tarkítják mindezt -, valójában közel sem annyira makulátlan az összkép. Ugyan a sorozat igyekszik érdemben megfogalmazni a kritikát, hogy a nők mennyire kiszolgáltatottak voltak a patriarchális rendszernek, a sok sikk és cicoma között ez elveszik, ott pedig egyenesen problémássá válik ez az üzenet, amikor az egyik női szereplő a férfi kérésével ellentétesen cselekszik, kvázi erőszakot gyakorolva rajta, hogy aztán az évad végére kimondja, ő mégis csak jobban tudja mi a jó a másiknak. Értem az üzenetet, a megváltásra tett szándékot (ez az elem ugyanúgy ott van az Alkonyatokban, az árnyalat-trilógiában, de Austin műveiben is), de ez így ebben a formában, kivitelezésben akkor is problémás, mert ha hasonló helyzetben felcserélnénk a nemi szerepeket, a #metoo azonnal zászlajára tűzné az esetet, méghozzá joggal.
Mindemellett maguk a konfliktusok is emiatt inkább ragadnak egy modern szappanopera szintjén, csupán a körítés díszesebb. Az egy órás játékidővel pedig az amúgy is modorosan míves beszélgetésekkel tarkított széria csak még lassabbnak hat és igazán az utolsó 2-3 részben pörögnek fel az események, amikor már kezdenek összeérni, avagy kikristályosodni a szálak, de így is olyan hatást kelt, mintha bizonyos fejleményeket rétestészta módjára nyújtana.
Színészeibe viszont nem igazán lehet belekötni, pont azt hozzák, amit a karakterük megkíván, itt-ott még a forgatókönyv ellenére is képesek dimenziót adni nekik. Érthető, hogy az etnikumán túl miért Regé-Jean Page lett a leginkább felkapott: egy sokkalta karcosabb modern kori Mr. Darcy ő, egyszerre férfias, titokzatos és sebezhető jelenség, amihez inkább kellett a karizmá(já)t használni, mint a színészi képességeit, ennél fogva új James Bondként való emlegetése is túlzás, de a sorozat legfőbb nyertese leginkább ő. A küllemében Saoirse Ronanre emlékeztető Phoebe Dynevor szerepéhez illően tökéletesen hozza, amit - egy Jane Austin rajongói klubban is - elvárnának tőle: nagy szemekkel, szempilla rebegtetések közepette hozza a mindig kifogástalanul viselkedő, de sokszor így is többre vágyó, elveszett Bridgerton nővért. A színészek közül még - Julie Andrews jólesően negédes narrációját nem számítva - Jonathan Bradley érdemel igazán említést, akit a 8 részes évad második fele kissé parkoló pályára helyez ugyan, de a családfői szerepbe kényszerült, a testvéreinek legjobbat akaró, társadalmi státuszának éppúgy megfelelni akaró, mint egy férjes operaénekes után vágyódó Anthony karaktere önmagában is kellően összetett és izgalmas, és ezzel a színész is képes élni, aminek fényében lehet reménykedni abban, hogy a következő évad központi figurája ő lesz.
A Bridgerton család okkal keltette fel a nézők figyelmét, nem csupán hiánypótló mivolta miatt, hanem mert felszínessége ellenére is van annyira friss, üde a tálalása, vannak annyira jók a színészei, hogy jól tudjon esni az ilyen vészterhes időkben, miközben előreláthatóan kitermel magából néhány olyan színészt, akikkel az elkövetkező évek filmfelhozatalában gyakran találkozunk majd. Ha viszont valóban egyszerre modern, pimaszul friss és vicces, a korszakot és a nők helyzetét ábrázoló sorozatra vágyunk, akkor nézzük inkább az Apple TV Dickinson című sorozatát Hailee Steinfelddel, amely egyetlen 30 perces epizódjában többet tud mondani a fent felsoroltakról, mint Bridgertonék bő 8 óra leforgása alatt.
