Évadkritika: Love, Victor - 1. évad

|

Kszi, hogy létezik ez a sorozat!

A 2018-as Kszi, Simon minden közhelyessége, giccsessége ellenére (de még inkább pont ezért) az elmúlt évek egyik legbájosabb tini-komédiája volt, azonban rendelkezett egy fegyverténnyel, amelyet nemhogy a zsáner, de a jelenlegi mainstream stúdiófilmek 90%-a sem tud felmutatni: társadalmilag hasznos volt. Hogy egy meleg tinédzser coming outját (előbújását, melegségének felvállalását) tette meg a film fő konfliktusának, rengeteg fiatalnak segített kilépni ebből a nehéz, sokszor depresszióval, avagy öngyilkossággal járó helyzetből, felnőtt pároknak megtenni azt az egyszerű lépést, hogy nyilvánosan megfogják egymás kezét, vagy szülőknek, barátoknak megérteni, hogy milyen folyamatokon keresztül is megy keresztül ilyenkor egy meleg fiatal. A fent említett esetekben a legkisebb túlzás sincs, tömegével öntötték el a film bemutatóját követően a közösségi médiumok felületeit a hasonló történetek és az olyan, nyíltan meleg hírességek, mint Neil Patrick Harris, vagy Matt Boomer nyilvános vetítéseket szerveztek a filmre, hiszen saját példájukból is tudták, mennyire hasznos útmutatóként is szolgál Simon kálváriája.

Hirdetés

Azonban a Becky Albertalli által teremtett hős története véget ért és ami fontos: boldog, emelkedett véget. Nem könnyekbe, vagy tragédiába torkollott, ezzel akarva-akaratlanul is azt sugallva, amit nem egy, a témában szintén kiváló film tett (nem beszélve közéleti szereplők sokszor arrogáns megnyilvánulásairól), hogy a melegeknek nem jár a boldog befejezés. Persze ezzel együtt, pontosabban leginkább ezért is kritizálták Greg Berlanti moziját. Hogy túlságosan idealista, giccses, ráadásul egy jó módú, ultra liberális közegből származó fehér srác megpróbáltatásai rengeteg mindenki számára nem átérezhetőek, még a nyugati közegben sem. Noha eme kritikákban van némi jogosság, egy szereplő történetén keresztül nem lehet leképezni egy ezerszínű közösség minden szegletét és valamit el is felejtettek ezek a hangok: hogy az első perctől az utolsóig felvállaltan John Hughes-i (Meglógtam a Ferrarival, A nulladik óra, Reszkessetek, betörők!) történet idealizmusa pont Albertalli eredetijéül szolgáló könyvének (Simon és a Homo sapiens-lobbi) bájosan egyszerű mondandóját kívánta aláhúzni. Történetesen azt, hogy felvállalni azt a családod, a barátaid előtt, hogy meleg vagy, még akkor is piszkosul, lélekőrlően nehéz - pláne hormonoktól túlfűtött, érzelmek közt amúgy is elvesző tiniként - ha éppenséggel financiálisan, szociálisan minden a lehető legnagyobb rendben van körülötted.

Albertalli, valamint a film forgatókönyvét jegyző Elizabeth Berger és Isaac Aptaker (This Is Us) nagyon bölcsen belátták, hogy nincs két egyforma coming out, nincs két ugyanolyan történet, még akkor sem, ha a konklúzió jobb esetekben ugyanaz. És Simon világában továbbra is az ideális esetekkel foglalkoznak (a kőkemény, sokszor tragikus realitást meghagyják másoknak), ezzel is példát mutatva, tanítva a nézőket. És igen, világában, hiszen a Love, Victor ügyesen megragadja a manapság divatos univerzumépítés tematikáját. A címszereplő Victor Salazar abban a Creekwood Gimiben kezd új életet, ahová korábban Simon is járt, hovatovább a fiú mostanra kisebb legendává vált a történetével. Az első rész - amely a karnevállal és Natasha Rothwell drámatanárnőjének röpke cameojával reflektál is a filmre - azonban nyilvánvalóan tisztázza is a néző számára (a kelleténél direktebben is) egy "Cseszd meg, Simon!" kíséretében, hogy valóban egy más történettel állunk szemben.

Simon útjához hasonlóan Victoré sem azért érdekes, izgalmas, mert tele lenne csavarokkal, krimibe illő fordulatokkal - habár a finálé már-már thrillereket megszégyenítően parádés - éppen ellenkezőleg. A Love, Victor a filmhez hasonlóan egy lélektanilag komplex folyamatot mutat be egyszerűen, közérthetően, nem kevés bájjal és humorral fűszerezve. A mozi John Hughes 80-as évekbeli munkássága előtti tisztelgése után a Love, Victor hangulata a leginkább a 90-es évek tinisorozatait idézi, amit a gejl főcím csak még inkább aláhúz. A filmhez hasonlóan a tízszer egyenként félórás epizódokból álló sorozat is jól ismert típusfigurákkal, nagyjából előre látható ívvel dolgozik, az izgalmakat most is a "hogyan?" adja, nem pedig a "mi?", vagyis hogy Victor milyen válaszokat is ad a problémáira, amik azonban teljesen más jellegűek, mint Simoné voltak, a fiú azonban ennek ellenére ismeretlenül is igyekszik segíteni az elveszett kamasznak üzenetváltásaik közepette. Nick Robinson Simonja pedig még ha csak narrációjával is, de egyfajta báttyként, semmint valamiféle mindent tudó guruként szolgálja a történetet mindamellett, hogy Robinson a sorozat teljes jogú producere is egyben. Robinson pedig ezzel egyértelműen jelzi, hogy továbbra is fontos számára ez a világ és annak karakterei, arról nem is beszélve, hogy a filmet követően figurája példaértékűségét csak még jobban aláhúzza.

Pont ezért is izgalmas Simon és Victor teljesen más jellegű levelezése, kapcsolata és személyisége, hiszen Simon egyszerűen csak máshol tart az életben, nem tudja minden kérdésre a választ és az útjuk, hátterük nem is különbözhetne jobban egymástól. Míg Simon egy biztos családi, szociális és anyagi háttérrel rendelkezett, tipikus középosztálybeli amerikaiként, addig a messzi földön nem éppen az elfogadásáról híres Texasból, vallásos és temperamentumos latino munkáscsaláddal éppen Atlantába költöző Victor igyekszik megtalálni a helyét és elsősorban önmagát. Ez pedig a leglényegesebb különbség kettejük között, amely a filmhez hasonlóan elmés és vicces dialógusokkal tarkított világ ellenére is teljesen érdekfeszítő mindamellett, hogy remekül reflektál az évad főmotívumára. Simon tisztában volt saját melegségével az első képkockától az utolsóig, neki "csupán" annyi volt a problémája, hogy felmerje vállalni önmagát. A lényegesen diverzebb, problémásabb családból származó Victornak ezzel szemben az otthoni gondok mellett egy teljesen új közegben kell megtalálnia a helyét és tudatosítani magában, hogy mit is akar, kire is vágyik igazán.

Vagyis Albertalliék ezúttal egy lényegesen nagyobb, szélesebb társadalmi közegből merítettek, összetettebb problémát vettek górcső alá, ami egy szimpla mozifilmes folytatással ellentétben inkább indokolta a sorozatos formátumot. Az már más kérdés, hogy ez a 10 rész nem feltétlenül volt szükségszerű, az első félidőben egy-egy rész könnyen hat időhúzásnak, feleslegesnek, ezzel együtt a film kiváló zeneisége, a szereplők érzelmeire, gondolataira tökéletesen reflektáló slágerek a kanyarban sincsenek az előzményhez képest, csupán néha találnak be egy-egy valóban klassz dallal. Mindemellett Simonnal ellentétben Victor ebben a közegben lényegesen kisebb bravúrt lépett meg. Míg a stúdiófilmekben továbbra is csodaszámba mennek a meleg karakterek, az érdemi ábrázolásuk, vagy csak sunnyogva a háttérben merik őket mutogatni, hogy már erre is nagy büszkén döngessék a mellüket a stúdiófejesek (khm... khm... Skywalker kora), addig a sorozatok már hosszú évek óta ott tartanak, hogy meleg szereplők nélkül szinte elképzelhetetlen egy-egy széria. Abba pedig bele se menjünk, hogy az időközben a Foxot felzabáló Disney a saját, lényegesen szélesebb közönséget elérő streamingszolgáltatójáról elpaterolta a sorozatot a kizárólag az USA-ban fogható Hulura, családbarát tartalmakra hivatkozva, miközben legnagyobb (egyetlen?!) érdemi sikerének a címszereplője egy intergalaktikus fejvadász, aki az első 5 percben félbevág valakit egy ajtóval. Ez persze nem a sorozat érdemeit csorbítja (amelyekből van nem kevés), hanem a stúdiórendszer álszentségét erősíti.

Mert hiába mentes attól a fajta frissességtől, elevenségtől Victor és barátai kálváriája, ami a mozifilm sajátja volt, hasznosságban, fontosságban egy cseppet sem marad el Simonéktól, aminél nagyobb dicséretet aligha kaphatna. Még ha itt-ott didaktikusabb is a kelleténél, kellő érzékenységgel, empátiával kezeli témáit és ha nem is igazán ás ezek mélyére, tömörségükkel, egyszerűségükkel is képesek az elevenünkbe tapintani. Hogy homofób, avagy degradáló kifejezéseket, megjegyzéseket úgy is képesek sokan tenni, hogy észre sem veszik, ezzel is megriasztva másokat. Hogy nem csak önmagadat, hanem másokat felvállalni a szeretteid előtt sem egyszerű és ezzel pont azokat bántod meg igazán, akiknek ez amúgy is nehezebb. Hogy a generációs különbségekből még mindig számtalan értetlenség származik, úgynevezett "értékvesztésre" hivatkozva. Hogy mert nem tartod magad rossz embernek, attól még folyamatosan tehetsz másokkal szemét dolgokat, észre sem véve, hogy megsérted őket, sebeket ejtve rajtuk. Pont ezért minden idealizmusával, optimizmusával együtt is a Love, Victor az a sorozat, amelyre a leginkább szükséged van és nem is tudtad, hogy hiányzik az életedből. Igazi erőleves a léleknek, példás - de nem példabeszédekben kommunikáló - útmutató, tele szívvel, humorral és bájjal, (no meg egy jó adag, jóleső optimizmussal), különösen, ha magad is elveszett tini vagy, esetleg emlékszel arra, hogy milyen is volt annak lenni.

Szereplői pedig ehhez mérten típusfigurák ugyan, de annak nagyon is szerethetőek, a közeghez mérten rétegeltek. A címszerepben Michael Cimino (Annabelle 3 - aki a névrokonságon kívül semmilyen módon sem kötődik A szarvasvadász legendás rendezőjéhez) kellően érzékeny, elveszett és zavart, akivel nehéz nem rokonszenvezni útkeresése, bizonytalansága közben, mialatt persze maga is elköveti a hibáit, amelyekből képes tanulni, képes kiállni magáért és másokért, elődjéhez hasonlóan remek példát állítva mások elé. Szerepének a sorozatos közegből adódóan tényleg csak annyi a hátránya, hogy ezt már számtalanszor megtették előtte (hogy mást ne mondjak: SKAM), de ez cseppet sem von le akár az ő, akár a sorozat érdemeiből és képes a saját útját járni, a saját hangját hallatni. Mindemellett a figura megteremtéséhez ő is a való életéből, a közvetlen családi környezetéből merített, hiszen míg Robinson a testvére, addig Cimino az unokatestvére révén érintett a kérdésben és érezhetően ez a hitelesség, ez a személyesség ott van az ő sallangoktól mentes játékában is, amitől Victor személye nézőként is rendkívül közvetlennek hat.

Simonnal ellentétben viszont most a barátokra, a családra is a formátumból adódóan értelemszerűen nagyobb reflektorfény vetül, még ha ezt nem is sikerült maximálisan egyensúlyba hozni. Valószínűleg a közönségkedvenc Victor kocka és enyhén túlmozgásos szomszédja, barátja Felix (Anthony Turpel) lesz, aki a tipikus comic relief figurája mellett a szezon végére egyre több réteget kap, értelmet adva habitusának, minden furcsaságának, de a közösségi médián lógó, annak minden véleményének túl nagy jelentőséget tulajdonító Lake (Bebe Wood) is imádnivaló figura, ahogy Victor egyik szerelmének tárgya, az enyhén Alkonyat-kompatibilis, nyíltan meleg Benji (George Sear) is rettentő rokonszenves... no meg persze dögös. És noha a suli leginkább megbecsült tagjának tartott Mia (Rachel Naomi Hilson), valamint a surmó Andrew (Mason Gooding) is több oldalukat mutatják meg az évad során, mint amire számítanánk tőlük a kezdetekben, ők azok, akik érdektelenebbnek hatnak a többiekhez képest és inkább kíséri figyelemmel a néző Victor szüleinek (Ana Ortiz és James Martinez hétköznapiságukban is remekelnek) az életközepi válságát, vagy várja Victor testvérének, Pilarnak (Isabella Ferreira) egy újabb, epés megjegyzését. Nem is beszélve a kisebb szerepben feltűnő Ali Wongról (Mindig csak talán), aki Rothwell filmbeli szerepéhez hasonlatosan minden megmozdulásában frenetikus.

A kisebb-nagyobb egyenetlenségek ellenére is a Love, Victor méltó örököse Simonnak, amelynek hiába taposták ki már az ösvényt, képes a maga útját járni, a saját lábán megállni. Ezzel együtt a két ösvény ilyen-olyan módon olykor keresztezi egymást, tükröt tart a másiknak, a film bizonyos szereplőinek felbukkanása pedig nem csupán puszta fanservice, hanem a Victor útját és a fogalmatlan nézők világképének kitágítását szolgáló, elengedhetetlen tényezők. (A film rajongói egy adott ponton garantáltan keblükre ölelnék a sorozatot.) A széria pedig azt is elég hamar egyértelművé teszi, hogy nem egy évadra elegendő alapanyag van itt, hiszen egy komplex, összetett, hosszú folyamatról mesélnek, amelyet egy csodás cliffhangerrel húznak alá a fináléban, ami után máris látni akarod a következő szezont. Amennyiben pedig a második szezon már egyenesen a Hulura készül és nem a Disney+-ra, mint eredetileg ez, akkor a témáit, konfliktusait is merészebben ábrázolhatja majd, kényesebb dolgokba is belemehet, amelyekbe a "családbarát" Disney-nél nem lett volna lehetőségük a készítőknek és amely annak ellenére helyenként nyomot hagyott a sorozatbon, hogy már a film se igényelte a korhatárosabb tartalmakat. Akárhogy is lesz, Albertalli, Robinson és az írók egyértelműen tisztában vannak azzal, hogy mit akarnak elmesélni és miképp, elsősorban a kor fiataljait megtanítva mindarra, ami a korábbi generációk számára egyértelműen kimaradt, ezzel talán egy elfogadóbb jövőt eredményezve. Annyi azonban bizonyos, hogy próbálkozásukat eddig a kritikák és a rajongók szeretete alapján el lehet könyvelni totális győzelemnek.

Love Victor - 1. Évad

Kinek Ajánljuk
  • Akik már a filmet is imádták!
  • Akik úgy érzik, hogy van még mit tanulniuk a kérdésben!
  • Ha nem felejtettük el, milyen is tininek lenni!
  • Ha vágyunk egy kis derűre!
Kinek Nem
  • Ha már a filmtől is lábrázást kaptunk!
  • Akik szerint ez a diverzitás nevezetű valami amúgy is túl van már tolva!
  • Akik úgy érzik, hogy ők már rohadtul toleránsak!

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.