Nagyon hiányzik ő a szakmának és a közönségnek egyaránt, aki úgy értette a fiatalok lelkét, mint azóta senki más az olyan alkotásokkal, mint A nulladik óra, a 16 szál gyertya, vagy az Álmodj rózsaszínt!, hogy a teljesen triviális Reszkessetek, Betörők!-et ne is említsük. Hughes képes volt vulgaritás és toalett humor nélkül ábrázolni a tiniket teljes valójukban, mindezt úgy, hogy filmjei egyszerre voltak a valóságtól elemeltek és idealizáltak, ugyanakkor nagyon is valósak, mindenki számára ismerősek élethelyzeteik, kérdéseik és vágyaik. A Kszi, Simon pedig Hughes örökségének a lehető legtökéletesebb, 21. századi megtestesülése.
Tulajdonképpen van valami elképesztően vagány pofátlanság abban, ahogy a 20th Century Fox ezzel a filmmel egy hatalmas középső ujjat mutat a rivális stúdióknak és a Hollywoodi filmgyártás álszentségének. Mert miközben a TV-sorozatokban már mindennaposak a meleg szereplők és történetszálak, addig hol a Disney szabadkozik, hogy egy elképesztően diverz messzi-messzi galaxisba még utalás szintjén is óvatosan lehetne csak egy nyíltan meleg szereplőt beemelni, hol pedig a Warnernél mentegetőznek, hogy a szintén változatos varázsviláguk egyik leghíresebb szereplője orientációjának a felfedésével várni kell, addig a Foxnál levették a polcról Becky Albertalli díjnyertes regényét, a Simon és a Homo sapiens-lobbit, középpontjában (és címszerepében) egy meleg tinédzserrel és mindössze 17 millió dollárból történelmet csináltak, és nem csupán azzal, hogy mindezt egy stúdiófilm élén tették.
Mert hiába volt ott Tom Hanks Oscar-díjas alakítása a Philadelphiában, az mégiscsak az AIDS-ről szólt elsősorban, amelyben a betegség és annak megítélése lett párhuzamba állítva a homoszexualitással, vagy a Madárfészek Robin Williamsszel, az még is csak az Őrült nők ketrece harsány és karikaturisztikus - valamint sztereotip - újrája volt. A meleg szereplők egyszerűen mellékszerepre kárhoztattak (pl. a hősnő legjobb "barátnőjeként") és az érdemi karakterük kimerült abban, hogy melegek (lásd még a tavalyi A szépség és a szörnyeteg LeFouját), hacsak az X-Men-filmek metaforikus jelentését nem vesszük ide. Nem csoda, hogy ezek után az LMBTQ tematikájú mozik a független és kis költségvetésű filmekre korlátozódtak, amelyeknek megkerülhetetlen úttörője volt a Brokeback Mountain - Túl a barátságon, amely pont a western környezetet háziasította a férfiszerelemmel, sokakban megakasztva az ütőt. Ang Lee szerelmi balladája azonban egyértelműen utat nyitott és azóta is rendre emlegetik, hogy meleg témájú filmmel biztosra lehet menni a díjszezonban (a jókkal is csak talán) és az utóbbi két évben már el is jutottunk odáig, hogy az Oscar sem fél díjazni azokat, elég csak a Holdfényre, vagy legutóbb a Szólíts a neveden!-re gondolni.
Azonban ezek hiába hirdették azt az egyszerű és örök érvényű üzenetet, hogy a szerelem az szerelem, nemtől függetlenül, folyamatosan ugyanazokat a köröket járták újra és újra, a külvilág, az előítéletek mindig megakadályozták az igaz boldogságot - még ha a néző szempontjából valóban érdektelen is volt a nemi összetétel, a szereplőkéből, a történetből sohasem - mindemellett rétegfilmek is voltak és pont azokhoz felejtettek el a leginkább szólni, akiknek a megerősítésre, akár másokkal, akár önmagukkal szemben a leginkább szükségük volt: a fiatalokhoz. A Kszi, Simon a fent felsorolt filmek nélkül nem jöhetett volna ugyan létre, mégis egyik legfőbb erénye amellett, hogy kommersz (Igen! Ez is lehet erény.), teljes mértékig felemelő mozi, amely nem csak, hogy akar, hanem képes is mindenkihez szólni, méghozzá játszi könnyedséggel.
Ezt mindössze azzal éri el, hogy Albertalli regénye kivételesen nem a szexuális ráébredésről és az ezzel rendre együtt járó, fájdalmas szerelemről szól, hanem arról a folyamatról, amit a fent említett mozik pont, hogy elsumákolnak, vagy csak szükséges dramaturgiai fordulatként eltékozolnak: a coming outról. Márpedig ez még hangsúlyosabb egy meleg ember életében, mint az öntudatra ébredés, már csak azért is, mert ez egy élethosszig tartó folyamat, amelynek pont az első lépései a legnehezebbek a legközelebbi ismerősök felé. A coming outtal ugyanis az egyén nem csak azt definiálja a világ előtt, hogy kicsoda is ő, hanem azt is, hogy kicsoda nem, a világ pedig hajlamos utóbbival azonosítani és kivetni magából, ami nem csoda, hogy rettentő ijesztő tud lenni egy kamasz számára.
Simon Spier (Nick Robinson) pedig pont ilyen 17 éves tinédzser. Már jó ideje tudatosult benne, hogy meleg, azonban közvetlen környezete (sem a családja, sem a barátai) nem tudják mindezt róla. Bármennyire ideális környezet is az övé (a "tökéletesen normális" amerikai álom), bármennyire tisztában van vele, hogy ezzel senkinek sem lenne baja, a homofób és szexista megjegyzések és atrocitások még az ő elfogadó környezetében is mindennaposak, amelyek joggal kényszerítik arra a fiút, hogy féljen a változástól, ami akarva-akaratlanul is elkerülhetetlenné válik a számára, amikor megismerkedik a neten egy névtelen, szintén még elő nem bújt iskolatársával. A változás, avagy az attól való félelem pedig a szintén jó ideje a független filmekben érvényesülő coming of age mozik elengedhetetlen tartozéka, a coming out természete pedig tökéletesen rezonál minderre.
Albertalli regényének meg volt az az erénye, hogy John Green, valamint a műfaj többi, hasonszőrű írásával ellentétben mentes volt az igazi extremitásoktól, mint például két haldokló fiatal Amszterdamba vágyódásától (Csillagainkban a hiba), vagy Észak-Amerikát Cara Delevingne szemöldöke után keresztülszelő lánglelkű lovagtól (Papír városok), és egyszerűen egy fiú előbújásáról szólt az ő szemszögéből, sallangoktól mentesen (már-már túlságosan is). Ez viszont filmen ugyanabban a formában egyértelműen nem működött volna, éppen ezért a This is Us című sorozat forgatókönyvírói, Elizabeth Berger és Isaac Aptaker, ahol szükséges volt változtattak, új konfliktusokat vittek be - kizárólag olyanokat, amelyek a helyzetekből, a karakterekből adódtak - vagy felesleges szereplőket (Simon nővére) hagytak ki és úgy tartották meg a regény egyszerű, nem egyszer szívfacsaró érzelmességét, hogy közben elképesztően tüneményes, mindig tökéletesen időzített humorral (a lá Hughes) ruházták fel.
Ebben pedig méltó partner volt a rendezői székben Greg Berlanti, aki elsősorban olyan sorozatok showrunnerjeként ismert, mint a Dawson és a haverok, az Everwood, a Riverdale, vagy éppenséggel a teljes Arrow-verzum. A nyíltan meleg Berlantinak teljesen érthető módon éppen annyira személyes ügye volt a project, mint Patty Jenkinsnek a Wonder Woman, vagy Ryan Cooglernek a Fekete Párduc, viszont jól láthatóan azokkal szemben nem feszélyezte, hogy bármilyen másik zsánernek, vagy Box Office jóslatnak megfeleljen. A kötelező látványelemek beemelésével sem kellett bíbelődnie, vagy hogy filmfesztiválok szakmai zsűrijét nyűgözze le, egyszerűen a kor fiataljaihoz akart szólni - nem kis részt olyanokhoz, mint amilyen ő is volt - vagy azokhoz, akik még emlékeznek mindarra, hogy milyen volt esetlennek lenni az emberi kapcsolatokban, amiben Rob Simonsen kiváló szintipop zenéje, valamint a Bleachers énekese, Jack Antonoff által összeállított ütős soundtrack csak még jobban a segítségére volt.
És ez a könnyedség piszkosul kellett már a sok lírai dráma után! Ebben pedig egytől egyig méltó partnerek Berlanti színészei, akik közül mindegyik karaktert érdemeinek megfelelően sikerül kiaknázni a 110 perces játékidő alatt, ami a hasonló alkotásoknál is (lásd még a szintén kiváló Egy különc srác feljegyzéseit) rendre visszatérő probléma, hovatovább jelen esetben jobban teszi mindezt, mint a film alapjául szolgáló könyv. (Igen. Ez azon ritka esetek közé tartozik, amikor a film a jobb!) Ráadásul tehetséges fiataljai között olyannyira izzik a kémia, annyira élnek, lélegeznek, hitelesek, hogy szívünk szerint a szabadidőnkben mi is velük lógnánk, vagy dumálnánk napestig Facebookon, legyen szó akár a törékeny Leahról (Katherine Langford a 13 volt okom volt után most is remek), akár a belevaló Abbyről (az X-Men: Apokalipszisből Alexandra Shipp átüti a vásznat), vagy a kissé együgyű Nickről (Jorge Lendeborg Jr. a Brigsby Mackóból aranyosan málé). Eközben felnőtt színészei sem sikkadnak el és míg Jennifer Garner, vagy Josh Duhamel is kap egy-egy a kvalitásait bizonyítandó jelenetet (Igen! Lennox százados is a Transformers-filmekből!) - amelyeket nyugodt szívvel odarakhatunk a Szólíts a neveden! hasonló szekvenciája mellé - addig Tony Hale lazázni próbáló igazgatója, valamint Natasha Rothwell drámatanára minden vásznon töltött perce aranyat ér, annyira szórakoztatóak.
A Kszi, Simon viszont egyértelműen Nick Robinson filmje, aki ezzel a szereppel most nyert felvételt Hollywoodba. Már - a szintén zseniális, szintén coming of age zsánerű - A nyár királyaiban is rettentő ügyes volt ez a réveteg tekintetű, jó vágású fiú, de ott a showt akkor Biaggio karaktere és az őt megformáló Moises Arias lopta el mindenki elől. Azóta az Álomgyár Robinsont belekényszerítette a tipikus poszterfiú kategóriába, amelyek közül a Jurassic World már-már a raptorok elé vetni kívánt bunkó tinije, vagy a tavalyi semmiség Minden, minden hősszerelmese még a jobbak közül való volt és alapvetően bármennyire is igyekezett ezekben a filmekben, nehezen volt hihető, hogy ebből a skatulyából képes lesz kitörni. Azonban az, hogy Simon ennyire szerethető, azonosulható figura és hogy ennek a filmnek akkora szíve van, hogy átüti a vásznat, egyértelműen ennek a fiatal Matthew Broderickre hajazó srácnak az érdeme, utóbbival is csak még jobban aláhúzva a Hughes-filmekkel való párhuzamot. Robinson még sosem volt ennyire természetes és sokrétű egyszerre, akinek egy-egy pillantásában benne van a karaktere minden félelme, vágyódása és lemondása egyaránt. Haragja, kétségbeesése, vagy éppenséggel a humora éppen annyira átérezhető akárki számára, mint a benne kavargó, majd szétrobbanó feszültség. Mert Simon semmilyen értelemben sem egy kívülálló, hanem igazi "Everyman", akivel nemtől, kortól, orientációtól függetlenül bárki képes azonosulni.
És pont ettől válik fontos filmmé a Kszi, Simon, amelynek még a magyar címe is értelmet nyer a végére: Simon ugyanis szakít azokkal a sztereotípiákkal, amit a melegekről hisz a legtöbb ember és amelyekbe az LMBTQ-filmek is rendre belesétálnak, ezzel is igazolva a néhai Harvey Milk szavait. Mert elsősorban továbbra is egy romantikus coming of age mozival van dolgunk, amelynek történetesen egy meleg fiú a főszereplője, és ezek jelen esetben éppen annyira kéz a kézben járnak egymással, mint hogy egy szuperhősfilmben Wonder Woman nő, vagy hogy Fekete Párduc sem fehér férfi, viszont nem is lesz annyira lassú és líraian nosztalgikus sztorizgatás, mint Elio és Oliver közös nyara legutóbb. Simon - még ha helyzetéből adódóan nehezebben is - ugyanazokon megy keresztül, mint mi mindannyian: csalódik, fájdalmat okoznak neki, ahogy ő is másoknak, amit meg kell tanulnia kezelni és éppen annyira vágyik arra, hogy szeressen, minthogy szeressék. Ez viszont csak tisztán, nyíltan és őszintén lehetséges, mindezzel minden eddiginél fontosabbá téve az "Az légy, aki vagy!" sokszor már unalomig ismert mantráját. Simon ezáltal válik a tolerancia, az önfelvállalás szimbolikus alakjává, nem csupán az LMBTQ emberek számára (noha elsősorban nekik volt fontos egy végre azonosulható hős), hanem akárkinek, aki valaha az életben érezte magát kicsit különcnek, vagy nem találta a helyét a világban. Mert Simon mindössze két szó kimondásával ("Meleg vagyok.") egy abszolút hősfigurává válik anélkül, hogy ezzel tisztában lenne, mindezt pedig teszi CGI hegyek, városrombolások és testhez feszülős jelmezek nélkül (Bocsi, Pókember!) a mai generációnak éppen annyira közérthetően, mint az idősebbek számára. Ebben rejlik a film és a karakter igazi érdeme, valamint abban, hogy arra is rávilágít, hogy a coming outot megélni a családnak, a barátoknak sem egyszerű. Nem csoda, hogy a film bemutatása óta a közösségi média a különböző előbújás történetektől, azok felszabadító erejétől, valamint az ezekre adott reakcióktól (szülőkétől, testvérekétől, tanárokétól egyaránt) hangos, mint ahogy az sem véletlen, hogy Robinson öccse, vagy a Bramet alakító Keiynan Lonsdale (Wally West a Flashből) is a forgatás során coming outolt.
Mindezek miatt nő túl akár a meleg tematikájú filmeken, akár a legtöbb coming of age mozin és lesz a filmből megkerülhetetlen mérföldkő és már csak ezért is képtelenség Simont nem szeretni! Biztosan meglehetett volna ezt jobban, átütőbben - hőbörgők számára elfogadhatóbban - is csinálni, csak fogalmam sincs, hogyan. Mert legyen akármennyire idealizált is a film, egy percig sem hazudik akár magáról, akár a mondandójáról (pont az idealizmusa és ezzel járó letisztultsága húzza alá azt) és úgy válik fontossá, hogy egy percig sem fontoskodik, példát mutat, mégsem válik didaktikus példabeszéddé, miközben egyszerre nevettet meg és facsarja ki a szíved, valamint a könnycsatornáidat. Ennél szebb, nemesebb célt, mint a falak lebontását (nesze neked Fekete Párduc!) pedig egy film sem kívánhat magának. Ezért pedig mindenképpen jár neki a köszönet.
A cikk szerzője a filmet az Egyesült Királyságban látta. A Kszi, Simon magyarországi bemutatója június 21-én esedékes.