Hirdetés

Évadkritika: Narcos: Mexico - 1. évad

|

Mit mondhatnánk egy olyan igaz történeten alapuló sorozatról, aminek a Wikipédia szócikke izgalmasabb, mint maga a széria?

Manapság a Netflixen futó Narcos örvend az egyik legnagyobb népszerűségnek a streaming sorozatok közül. A 2015-ben indult széria Pablo Escobar "sikertörténetét" mutatta be a felemelkedéstől egészen a bukásig, és tette ezt olyan profi, példaértékű módon, hogy azóta sok filmes stúdió is elkezdett foglalkozni ezzel a figurával (pl. az Escobar, a Beépülve: Az Escobar ügy, vagy éppen a Barry Seal: A beszállító). A széria annyira bravúrosan keverte a valós, történelmi tényeket és a mára már szükségesnek mondható hollywoodi kliséket (valamint a sokszor őrjítő cliffhangereket), hogy erre a sikerre nemcsak a nézőközönség, de maga a Netflix sem számított. Így szépen sorjában jöttek az új évadok, amik tovább mélyítették ezt a droguniverzumot (előre is elnézést a megnevezésért), de mivel igaz történeten alapulnak ezen sztorik, ebből az következik, hogy ezeknek konkrét végük is van, ezáltal nem tudják − és nem is szabad − őket a végtelenségig húzni. Viszont ha egy üzlet beindul, akkor azt nem lehet csak úgy abbahagyni, addig kell ütni a vasat, ameddig meleg. Így született meg a Netflix következő drogkalandja, a Narcos: Mexico, és már most, az elején lelövöm a poént; ez az utazás sok nézőben hagy majd mély nyomot, de ennek egyáltalán nem fognak örülni…

Hirdetés

A Narcos: Mexico (továbbiakban csak Mexico) pontosan ugyanabban az időben játszódik, amiben az eredeti Narcos is: a túl sok reményt és lehetőséget kínáló, de hamiskás '80-as években, csak éppen nem Kolumbiában, hanem kissé északabbra, Mexikóban. Viszont az alapfelállás teljesen ugyanaz - a legalsó rétegből felküzdő főszereplő (Miguel Ángel Félix Gallardo, vagy gúnynevén, El Padrino, azaz a Keresztapa) útját tárja szemünk elé, aki egyszerű, mezei rendőrtisztből Mexikó legjelentősebb drogbárójává vált, miközben a DEA (Kábítószer-ellenes Hivatal) egyik eltökélt nyomozója, Kiki Camarena ott loholt a sarkában. Fantasztikusnak és egyben izgalmasnak is hangzik ez történet, pár mondat alapján magával ragadja a figyelmet, és kíváncsivá is tesz, és pontosan emiatt annyira bántó, hogy nem kezdtek ezzel semmit.

Még mielőtt tüzetesebben is belemennénk a Mexico hibáiba (amikből akad bőven), említsük meg azon kevés dolgot, melyek mégiscsak megmentik a sorozatot a teljes katasztrófától. Az szerintem minden nézőnek azonnal fel fog tűnni már az első pár perc alapján, hogy a Mexico gyönyörű. Nagyon szépen fényképezett, kis- és nagytotálban felvett képeket kapunk a pénzünkért, amik kétséget kizáróan valóban megragadják a tekinteteket. Erre még ráerősít a pontos hangulatfestő zene is, hiszen a legkülönfélébb számokat válogatták össze ezen tíz epizódnak. Közöttük van olyan, amit csak pár másodpercre hallunk meg, és van olyan, melyet hosszú percekig hallgathatunk. Tovább erősítik a pozitívumok listáját a hangok és az akcentusok, hiszen akik nem tudnák, ahogy a Narcos, úgy a Mexico döntő többségében is spanyolul beszélnek a karakterek, ami egy különleges, keveset tapasztalt elegyet alkot. Kicsit olyan érzést kelt, mint a régi, '90-es / 2000-es években megjelent mexikói lövöldék Banderastól kezdve, Danny Trejón át, egészen Salma Hayekig a főszerepben. (Megjegyzem, aki le szeretné tesztelni a spanyol nyelvtudását, annak ezek a sorozatok igazi aranybányák lesznek.)

Folytatva a sort nem mehetünk el szó nélkül a két főszereplőt, vagyis Félix Gallardót és Kiki Camarenát megformáló színész mellett sem. Az előbbit a Zsivány Egyesből világszerte megismert Diego Luna, míg az utóbbit a csaknem minden második filmben feltűnő Michael Peña játssza el bravúrosan. Peña hozza a formáját, nagyon élvezetes az ő alakítását nézni a rendkívül becsületes, az igaza mellett konokul kiálló nyomozó alakjában, de Luna az igazi meglepetés. A Star Wars-filmben egy elég gyenge Han Solo-utánzat után egy olyan bivalyerős maffiafőnököt kelt életre, akinek minden egyes megmozdulása aranyat ér. Látszik, hogy jócskán felkészült erre a szerepre, és külön öröm volt látni, hogy ő maga is kifejezetten élvezte ezt a megformálást. Félix amiatt marad igazán emlékezetes drogbáró, mert ő elsőre nem az a Darth Vader-, vagy Escobar-féle főnökként jelenik meg, aki egy pillantásával gyilkolni képes, és mindent pontosan a helyén tud kezelni, hanem az esetlen, sokszor meggondolatlan kezdőként, aki csak most ízlelgeti a kézhez kapott hatalmát. Mellettük még egy színészt emelnénk ki, nevezetesen Aaron Statont, vagyis a 2012-es L.A. Noire c. videojáték főhősét, aki annak ellenére, hogy egy elég jelentéktelen figurát játszik, mégis meg tudta azt tölteni emlékezetes pillanatokkal.
 
Sajnos a Mexico pozitívumait felvonultató lista itt véget ér − ha meg is erőltetném magam, akkor sem tudnék még egy dolgot ide sorolni. Ami végérvényesen megöli a sorozat élvezhetőségét, az a klisékben való tobzódása. A bevezetőben utaltam rá, hogy manapság már elkerülhetetlen a közhelyek felhasználása, de az, hogy ezeket hogyan alkalmazzák, mennyire látványosan és mennyire ügyelnek arra, hogy a nézőnek ez szemet szúrjon, az csak a készítőknek a hozzáállásán múlik (meg persze a producerek beleszólásán). Az eredeti Narcos esetében úgy tudták ezeket kezelni, hogy rögvest megbocsáthatóak voltak a történet más, izgalmasabb elemei mellett. Viszont a Mexicónál már erőteljesen rezeg a léc. Maga a történet fő íve (egy jelentéktelen senkiből egy egész birodalom feje lesz) még nem jelentené azt, hogy temetni kellene a sorozatot, viszont összességében mégis eléri ezt. Valahogy úgy tudom elképzelni, hogy a Mexico internetes előzményei között a klisé.hu szerepel a legtöbbet.

Ezek miatt a közhelyek miatt a cselekedetek, történések teljesen kiszámíthatóak lesznek, rettentő szembetűnő a feltűnésük, és ezáltal egy az egyben ki is veszik a szériából az izgalom és a karaktereknek való szurkolás, illetve a velük való azonosulás. És ha már itt tartunk túlontúl szépeket a karakterábrázolásokról sem mondatunk el, hiszen jelen esetben az efféle történeteknek az archetípusait tudták csak felvonultatni: van a rossz karakter (Félix), aki azt hiszi, hogy neki mindent szabad, mert ő sérthetetlen, és van a pozitív hős (Kiki), akire rájár a rúd, mert nem korrupt és mert túl nagy az önbecsülése, de végén mégis neki kedvez majd a szerencse stb.-stb. Ezeken a fordulatokon maximum az a néző fog meglepődni, aki eddig ötnél kevesebb filmet látott.

A fentiekhez tartoznak még a mellékszereplők helyzete is, akik igazság szerint nem sok vizet zavarnak. Csak egyfajta színesítésként vannak jelen, de még ez is hagy némi kívánnivalót maga után. Félix két legközelebbi "munkatársa", a bátyja Rafa, illetve jó barátja, Don Neto valóban élt és a drogbizniszben részt vett emberek, de annyira ledegradálták az ő szerepüket, hogy egy idő után rossz nézni. Rafa az a valaki, aki termesztette a magnélküli, csúcs szuper marihuánát, de rettentő önfejű, meggondolatlan, mindig csak az érzelmei vezetik, illetve nem lövök le azzal spoilert, ha elmondom, hogy ő lesz a felelős a nekik kevésbé kedvező fordulatokban is. Don Neto pedig az idős, sokszor nemtörődöm féle, "én megmondtam" karakter, aki össz-vissz csak ül a háttérben és nagyban pöfékel. A vicc az egészben az az, hogy ha valaki veszi a fáradságot, és utána olvas a korabeli újságokban, vagy akár a Wikipédián ezeknek az embereknek, akkor hamar észre fogja venni, hogy a hollywoodi elvárások miatt sok melléferdítés található velük kapcsolatban, de ezen már kiakadni sem érdemes.

A sorozat struktúrájában is akadnak még gondok, és személy szerint ezek véreztetik ki csak igazán ezt az amúgy tényleg jónak ígérkezett szériát. Az eredeti Narcos egyik leginkább becsületre méltó eleme az volt, hogy lassan építkezett. Részletesen bemutatták, hogyan épült fel a kolumbiai kokain birodalom, milyen kapcsolatban álltak az érintett szereplők, a világra pedig milyen hatással volt ez az egész. A Mexico esetében pedig már a harmadik epizódra kész van minden két gyors montázs után: felépült a marihuána kereskedelem, virágzik a korrupció, a DEA csetlik-botlik, a néző meg fogja a fejét az értetlenség és a kihagyott ziccerek miatt. Mert igen, van a sorozatban értetlenség bőven, a kesze-kusza, csapongó vágások, és a rettentően rosszul kivitelezett karakterábrázolások miatt csak kapkodjuk a fejünket ide-oda a megértésnek a halvány szikráját sem tapasztalva.

Az első pár epizódban tetemes mennyiségű karaktert mozgat a széria, de egyiket sem hagyja szépen, lassan kibontani. Csak rohan előre, minél előbb le akarja tudni az egészet, és a fontosabb dolgokra akar fókuszálni. Ezzel kapcsolatban csak két megjegyzendő tény. Egyrészt ha a néző nem figyel, nem veszi fel önkényesen ezt a fajta rohanó tempót, akkor az elkövetkező hat-hét epizódot nem is fogja megérteni. Fogalma nem lesz, hogy ki kicsoda, ki milyen kapcsolatban áll a másik kivel, csak egy rakás izzadt, spanyolajkú maffiózót fog látni, akik néha-néha hajba kapnak (bocsánat a sztereotípiáért). Másrészt viszont még ha el is fogadjuk, hogy a konfliktusokra hegyezik ki a készítők a teljes sorozatot, legalább azoknak adtak volna meg valóban érdekes és kézzelfogható jeleneteket. Annyira látszik, hogy az epizódok nagy részét csak felesleges időhúzásokkal, senkit nem érdeklő részekkel tették tele. Falcón, mint az ügyeletes szembenálló drogtermesztő abszolút kihagyható lett volna, ahogy az indokolatlan konfliktusok is, mint például a szerelmi szál Rafa és Sophia között, vagy Félix és a felesége közti (spanyol szappanopera szintű) civódás.

Mindezek közül a végére hagytam a leginkább fájó hibáját a sorozatnak, nevezetesen a kisszerűséget. Minden plakát, poszter, előzetes, kikacsintás azt ígérte nekünk, hogy a lehető legpontosabban fogja bemutatni a legelső mexikói drogkartell felemelkedését, ami alapjaiban rengette meg a világot. Egyfelől nem sikerült a pontos bemutatás (egy jóravaló dokumentumfilm, vagy a Wikipédia oldal is precízebben vázolja fel a valós helyzetet), másfelől pedig a lehető legrosszabbul, hozzá nem értő módon nyúlt az alapanyagához. Mindezt tökéletes támasztja alá az ötödik epizódban az a maximum tíz perces szösszenet, amikor a Narcosból feltűnik maga Pablo Escobar (Wagner Moura zseniális játékában). Ez a kicsiny rész jobban sikerült, mint a teljes évad együttvéve, csak abból kiindulva, hogy Escobart anno jobban be tudták mutatni, mint Félixet. Nagyon fájó, de a Narcos körökkel jobb, mint a Mexico: magával ragadóbb, profibb módon kivitelezett, szebben tálaltabb.

Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy szurkoljunk a Narcos: Mexico közelgő második évadjának, hogy csak egy picivel legyen jobb, mint az elődje, de addig is be kell érnünk egy roppantmód felemás első szezonnal. Látszik az akarás, de nagy nyögés lett a vége, de úgy is mondhatnánk, hogy sokat markol, de közel semmit sem fog a sorozat. Mindenesetre az utolsó két perc arra enged következtetni, hogy a folytatás jobb lesz (már csak azért is, mert több szerepet fog kapni a narrátor), aztán ki tudja? Lehet, ezt a sorozatot is temetnünk kell a középszerűség igencsak nagy temetőjében. "Kár érte, kiváló ügynök volt…"

Narcos: Mexico

Kinek ajánljuk
  • Elvetemült Narcos fanoknak
  • Akiket nem zavar, ha egy sorozat tele van logikátlanságokkal
  • Akiknek nem baj, ha elvesztegetnek 10 órát az életükből
Kinek nem
  • Akik az igényes sorozatokat kedvelik
  • Akiknek már az eredeti Narcos se jött be
  • Seth Rogenéknek, mert amennyi marihuánát itt felgyújtanak, biztos, hogy sírva fakadnának
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.