Hirdetés

Évadkritika: The Punisher - 1. évad

|

Még gyorsan a második évad előtt pótoltuk a The Punisher első felvonását, hogy kijelenthessük: ez a legalulértékeltebb első szezon, ami valaha a képernyőkre került.

A Megtorlóra sokáig rájárt a rúd. Nem elég az, hogy idehaza alig kapni a kifejezetten élvezetes és átlagon feletti színvonalat képviselő képregényeit, de egészen 1989-tól nem készült belőlük vállalható, élvezhető, igazi Punisher feldolgozás. Dolph Lundgrennek fogalma sem volt, hogy ki ez a figura, csak komoran ment előre és puffogtatott; Thomas Jane az akkori babaarcával kicsit sem tudta hitelesen eljátszani a családját vesztett bosszúállót; de még náluk is ripacsabb, nemtörődöm és életidegen karaktert hozott Ray Stevenson, ami után sok rajongó (köztük én is) teljesen feladta, hogy egy tisztes és elfogadható Megtorlót kapjunk − egészen addig, amíg nem jött be a képbe a Netflix.

Hirdetés

A Netflix kétségkívül korunk egyik legmeghatározóbb tartalomgyártója és streaming szolgáltatója. Mikor bejelentették, hogy a Daredevil második évadjában való feltűnése után (ahol azért valljuk be, eléggé ellopta a showt a címszereplő elől) egy teljesen különálló sorozatot szentelnek magának a legkeményebb bosszúállónak (pont, ezzel nem érdemes vitatkozni), én minden pénzemet feltettem volna arra, hogy a végeredmény közel frenetikus lesz. Az állításomat nem mással tudtam volna alátámasztani, mint a Daredevil, Jessica Jones és a Luke Cage elsöprő sikerével, illetve magával a választott főszereplővel, Jon Bernthallal, aki az egyik legmegkapóbb, de el nem ismert karakterszínész manapság.

Az első évad fő mozgatórugója továbbra is Frank Castle, azaz a Megtorló családjának a megbosszulása, viszont igencsak meglepő és egyben üdítő hatással bírt, hogy ez mindössze az első öt percet tette ki. Frankie végzett mindenkivel, akinek köze volt a mészárláshoz, majd visszavonultan, a világirodalom nagy klasszikusait olvasva tengeti mindennapjait. Eljár csoportterápiákra is, ahol a háború által gerjesztett traumákkal küzdő katonák segíthetnek egymáson. Viszont egyhamar újra elő kell vennie ikonikus, fehér koponyás golyóállómellényét, mert egy halottnak hitt hacker, egy bizonyos Micro a segítségét kéri a családja érdekében. Micro olyan információkkal bír, amik Castle-nek csak a javára válhatnak, hiszen tudja, ki áll igazából a felesége és a családja meggyilkolása mögött.

Hirdetés

Felettébb frissítőnek hatott az, hogy egy teljesen új történetet kerekítettek a Megtorlónak, így hogy közben megtartották a karakter közkedvelt elemeit, attribútumait is (pl. traumák, Billy Russo, a koponyás golyóállómellény stb.). Ehhez még hozzákapcsolódik az is, hogy a Punisher szintén a szebb napokat látott Marvel/Netflix univerzumhoz tartozik, így nem volt nagyon meglepő, hogy például Karen Page a Daredevilből egyszer csak felbukkant. Viszont a jó hír az, hogy nem csak a régi karakterekkel foglalatoskodtak a készítők, hanem számos újat is behoztak a buliba, ezzel színesítve a már eleve színes összképet. A nézőnek rögtön kitűnik közülük a fentebb már említett Micro (Ebon Moss-Bachrach), aki Frankie jobb kezévé növi ki magát: ő lesz a Punisher szeme, a kamerákon és műholdakon keresztül segíti hősünket a vérengzős csatáiban (mert igen, Frank Castle hős, és nem Marvel gonosz). Az igazság szerint Micro, polgári nevén David Lieberman nem zavar sok vizet, inkább egyfajta kiindulási pontként reprezentálódik a történetben, ami nem is baj. Az írók feltehetően érezték, hogy ő nem egy olyan karakter, akire egy egész évadot lehetne építeni (sokkal inkább a körülötte keletkező, lőporfüstös helyzetre fókuszáltak). Ellenben Dinah Madanire és Billy Russóra igen.

Dinah Madani egy különleges ügynökként kerül a képbe a Punisher miatt. Az ő szerepköre hasonló a tavaly októberben lezáruló Daredevil harmadik évadjában megismert Ray Nadeeméhez, vagyis először a főhősünk ellen tevékenykedik, majd mikor a saját bőrén is megtapasztalja a rendszer korruptságát és ellentmondását, kétszer is átgondolja, hogy segít-e Castle-nek, vagy sem. Amber Rose Revah bravúrosan játssza el ezt az elsőre kemény, minden érzelmet a munkája miatt mellőző nőt, akiről hamar kiderül, hogy azt a két dolgot várja szüntelen, amit minden bizonyítani vágyó középkorú nő szeretne: elismerést és megbecsülést.

Hirdetés

Billy Russo pedig az önjelölt rohadékunk lett az évadban, akit az a nőknek imponáló, felettébb jóképű Ben Barnes keltett életre, ki volt már Caspian hercege (Narnia krónikái), vagy éppen Dorian Gray is. Viszont itt egy olyan karakter bőrébe bújik, aki anno nagy barátságot ápolt Castle-lel, majd ahogy mondani szokták, engedett a sötét oldal csábításának. Ez a fajta már-már testvériség átalakul élet-halál harcba formula remekül működik a sorozatban. A fokozatos visszaemlékezések, az eseménydús összetalálkozások mind-mind csak mélyítik a kettőjük szembenállását, ami egy üde színfolttá válik az évad végére. Kissé hazárdíroztak ezzel a tálalással, hiszen ha nem működött volna, akkor az egész szezon bukott volna - de mégis sikerült.

A végére hagytam magát a címszereplőt, Frank Castle-t, akit a The Walking Deadből, a Wind Riverből, vagy éppen a Haragból megismert Jon Bernthal alakít közel fantasztikus módon. Fentebb már volt róla szó, hogy Bernthal egy kimagasló karakterszínész, ami Castle szerepében magasodik ki csak igazából. Elsőre ő az a fajta figura, aki csak komoran néz maga elé, majd nagyban puffogtatni kezd, ha éppen olyan kedve van (John Wick, valaki?), majd szépen lassan bontakozik ki az igazi személyisége, aminek kialakulásához nagyban közrejátszott a szerettei elvesztése. Ha valaki még mindig az gondolja, hogy a Megtorló az nem hős, hanem éppen gonosz, akkor annak a teljes évadon kívül ajánlom figyelmébe a Daredevil második szezonja közepén lévő temetős jelenetet, illetve az ott hallható monológját. Gyönyörű, megrázó, és nem utolsó sorban nagyon emberi − amivel sokkal közelebb hozzák a nézőhöz ezt a karaktert, mint az előző három próbálkozásnál együttvéve.

Hirdetés

A másik fontosabb része a sorozatnak a Russo-Castle hadakozás mellett maguk az akciószekvenciák. Ezzel is eléggé ingoványos talajra tévedhettek volna, de a The Punisher nem ugrott bele abba a hibába, amibe az előző három film páros lábbal vetődött bele (miszerint csak és kizárólag az akciókra helyzeték a hangsúlyt, a látványra, ezzel együtt a felszínességre). Sokkal kevesebb harc, lövöldözés kapott helyett az epizódok játékideje alatt, ami nem feltétlenül jelent bajt. Rég láttam olyan évadot, ami a rendelkezésre álló epizódjait tökéletesen kihasználta volna, de a Punisher mégis ezt tette, méghozzá bravúrosan. Valahogy olyan profi, ügyes balanszban tudták tartani az akciót a drámával, a karakterekkel és a köztük lévő kibontott kapcsolatokkal, hogy kevés ilyen felépítésű első évadot tudnék most hirtelen megemlíteni. Ennek ellenére, ha az akció kerül az előtérbe, akkor sem lehet egy rossz szavunk sem, hiszen nagyon látványos, kellőképpen véres, de egyben magával ragadó lett az összes ilyen szekvencia. Külön említésre méltó ezek közül a szezon elején lévő Castle-Madani párbaj, hiszen egy kvázi macska-egér játékot ábrázolnak kettőjük között - csak épp autókkal. Hidegrázósra sikeredett ez a pár perc, amit mindenféle és fajta zene és beszéd nélkül vettek fel, mindössze kocsik zúgása és a kisebb zörejek hallhatóak.

A Netflix ragaszkodása a tizenhárom epizódszámhoz sok esetben teljesen felesleges, hiszen nem egy olyan alkalom nevezhető meg a közelmúltban, amikor értelmetlen időhúzásokkal bővítették ki ezen részeket (mint pl. a Daredevil harmadik évadjában). Ennek ellenére a két évvel ezelőtti The Punishernél felettébb ügyesen oldották meg ezt az elég hosszúkás játékidőt. Sokszor van, hogy magát Castle-t lefokozzák egy-egy epizód erejéig mellékszereplővé, ezzel átadva egy másik karakternek a rivaldafényt, aki hozza magával a rá jellemző problémakört is. A katonák poszttraumás esetei, ezeknek a következményei, a nagyobb jóért való önfeláldozás, a saját nevünk bemocskolása a többiek jólétéért, vagy éppen az iráni gyökerekkel rendelkező nő ügye egy többnyire férfiak által irányított cégnél. Hosszan lehetne még sorolni, milyen más elég fontos témákat feszeget a sorozat egy-egy epizód erejéig, ezzel színesítve és változatosabbá téve az összképet. Ezek nem zavarnak egyébként sok vizet, de megjelenésük felettébb érdekesre sikerült, és pártolandó, hogy legalább újítani próbáltak a megszokott struktúrákon (ami azért valljuk be, már fél siker).

A The Punisher első évada maga volt a tömény szórakozás egy rajongónak bármely oldalról nézve. Rétegsorozatnak persze rétegsorozat, így ha valaki nem szimpatizál ezzel a figurával, vagy az elveivel, az a néző hamar elvesztheti érdeklődését, de ezt maga a széria nem is akarja véka alá rejteni. Ez egy véres, erőszakos, sokszor szókimondó, és ebből következve polgárpukkasztónak is nevezhető etap lett, de annak közel tökéletes. És pontosan emiatt minden bizalmunk a január 18-án elstartoló második évadban van, ami az előzetesek alapján sokkal inkább rámegy majd az akciók kivitelezésére, illetve több megszokott figura is vissza fog majd térni. 

The Punisher − 1. évad

Kinek ajánljuk
  • Megtorló-rajongóknak!
  • Akik szeretik az epizódok közti változatosságot
  • Akik végre egy igazi Punisher adaptációt vártak
Kinek nem
  • Akik szerint Thomas Jane a legjobb Punisher
  • Akiknek nem bírja a gyomruk az erőszakos jeleneteket
  • Akik egyáltalán nem szimpatizálnak a karakter elveivel
Hirdetés
X

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.