Véget ért a Marvel Moziverzum legújabb sorozata, a Titkos invázió, amelyet eredetileg az Amerika Kapitány: A tél katonája stílusát és hangulatát megidéző kémthrillerként harangoztak be. A finálé után azonban már teljes meggyőződéssel mondható, hogy a skrull invázióból végül egy csalódást keltő, felejthető lábjegyzet kerekedett ki, ami nem méltó sem a közreműködő színészekhez, sem a kiváló alapanyaghoz, ami az alkotók rendelkezésére állt.
A történet a Marvel Kapitányban megismert, alakváltó skrullok köré szerveződik immáron a jelenben. Nick Fury és Carol Danvers nem tudták betartani az ígéretüket, miszerint új otthont találnak a sanyarú sorsú nép számára, ezért a skrullok már évtizedek óta a Földön kénytelenek elrejtőzni, leplezve valódi identitásukat. Nem meglepő hát, hogy néhányan képtelenek beletörődni kiszolgáltatott helyzetükbe, és bosszúból a teljes hatalomátvételt tűzik ki célul. Ez a fenyegetés végre mozgásba lendíti a S.W.O.R.D. űrbázisáról visszatérő Fury-t, aki - mivel személyesen érintett az ügyben - leginkább egymagában, még csírájában szeretné elfojtani a tervezett inváziót.
Az MCU történetében már bebizonyosodott, hogy sosem egy az egyben ültetik át képernyőre az alapul szolgáló sztorikat. A legjobb példa erre a Polgárháború, minden idők egyik legtöbbet méltatott képregényes crossovere, ami eredetileg hemzsegett a megosztott szuperhősöktől, amelyhez képest meglehetősen üresnek hatott a film egyik csúcsjelenetének helyszínéül szolgáló lipcsei repülőtér. Mégis, Amerika Kapitány és Vasember csetepatéja a mozis univerzum egyik legnépszerűbb darabjává vált, mert kényszerű változtatásai ellenére kellő mélységgel bontotta ki az alapanyagból átvett konfliktust. A Titkos invázió esetében szintén minden adva lett volna egy korrekt paranoia thrillerhez, ha az ötlettelen forgatókönyv és a szembetűnően olcsó hatás (pedig a jelentett 200 millió dolláros költségvetés alapján nem spóroltak rajta) alá nem ásta volna a premissza által ígért grandiózusságot.
A skrull ellenállást vezető Gravik mesterterve ugyanis magában foglalja a III. világháború kirobbanását, valamint az emberiség kiírtását, egymillió rejtőzködő skrull-lal és a legmagasabb körökig beépült ügynökökkel. Ehhez képest a Titkos invázió legtöbbször olyan hatást kelt, mint egy kamaradarab, amelyben egy maroknyi színész sötét szobákban és egy lepusztult reaktortelepen beszélgetnek egymással - dobálózva a nagyobbnál nagyobb szavakkal, amelyek végül jobbára csak szavak maradnak. A minimalista jelleggel azonban még nem is lett volna probléma, amennyiben nem ilyen blőd indokkal akarták volna elhitetni a nézőkkel, hogy miért nem kér segítséget Fury a nagypályás szuperhősöktől. Az utolsó előtti epizódban már kifejezetten zavarba ejtő volt hallgatni, hogy a S.H.I.E.L.D. egykor dicső igazgatója inkább kockáztatja a világ végét, csupán mert érintett az ügyben, és egyedül akarja megmenteni az emberiséget. Persze végső soron egy legyintéssel szemet tudtam volna hunyni Fury kissé erőltetett magánakciója felett, ha a széria az ígéretekhez híven legalább kémthrillerként megáll a lábán.
Azonban az invázió "titkos" része nagyjából az évad feléig tartott, és addig sem bővelkedett igazán kémes, csendes machinációs pillanatokban, nem is beszélve a totális feszültségmentességről és előre látható fordulatokról. Mivel a kevés szereplő miatt meglehetősen kiszámítható volt, hogy ki skrull és ki nem, a váratlan húzásokat drámai(nak szánt) halálesetekkel igyekeztek kompenzálni a készítők, de ennek eredménye főként az lett, hogy idejekorán búcsút kellett vennünk a legszimpatikusabb figuráktól. A paranoia tehát már szinte az első pillanattól kezdve hiányzott, nagyobb hibát pedig nem is lehetne felróni egy olyan produkciónak, ami a "Kiben bízhatsz?" szlogennel hirdette magát. Csak hogy ne távoli példákkal hozakodjak elő, a doppelgänger-jelenséggel sokkal ügyesebben, csavarosabban foglalkozott annak idején A S.H.I.E.L.D. ügynökei, a beszivárgás és idegengyűlölet kérdéskörét pedig a Peacemaker - Békeharcos is hatásosabban mutatta be.
Ha már világméretű invázió érzetét nem sikerült kelteni, legalább kínált a sorozat néhány emlékezetes, jól megírt párbeszédet (ezek többsége Fury és Talos párosához köthető, de Fury és Varra szembesítő diskurzusa is remek volt), ahogyan a legtöbb színészi munkát sem érheti panasz. Samuel L. Jackson számára kisujjgyakorlat a hatalmától megfosztott, korosodó, megtört Nick Fury életre keltése, ahogyan Ben Mendelsohn is képes érdemi mélységet, megbánást adni Talos karaktere számára. Kingsley Ben-Adir kellőképp karizmatikus gonosz (lehetne), igazán kár, hogy végül Gravik komolyan vehetőségét is feláldozzák a finálé megkerülhetetlen CGI zúzásának oltárán. A szereposztás fénypontja kétségtelenül Olivia Colman, aki lubickol az MI6-es Sonya Falsworth szerepében, egyúttal viszont leginkább az ő jeleneteit elnézve merülhet fel a nézőben, hogy ez mennyivel jobb produktumot érdemelne. Ami pedig Emilia Clarke karakterét illeti, nos, a cselekményben betöltött szerepénél érdekesebb a hogyan tovább kérdése, de nem lepődnék meg, ha a széria fogadtatása után az ő sztorija is ennyiben maradna.
Sokat elmond az MCU jelenlegi helyzetéről, hogy 2023-ban jelent meg a franchise kritikailag legrosszabb értékeléseket kapott filmje (A Hangya és a Darázs: Kvantumánia), valamint sorozata is (a Titkos invázió utolsó része minden idők legrosszabb MCU-s sorozatepizódja a Rotten Tomatoes alapján). Habár minden adott volt egy emlékezetes, műfajilag is frissnek ható produkcióhoz, a Titkos invázió sajnos újabb mélypont lett az egyre csökkenő színvonalban, ami ráadásul tankönyvbe illően összegzi az MCU-s sorozatok minden gyermekbetegségét: legyen szó az évadok rövidségéről, az összecsapott forgatókönyvről vagy a súlytalan, zárórészes boss fight-okról. Mint aki a Végtelen Saga alatt minden egyes újabb projektet kitörő lelkesedéssel vártam, őszintén remélem, hogy sikerül levonniuk a Marvelnél a közelmúlt tanulságait, vagyis túllépni az üzleti modellnek való megfelelési kényszeren, visszavenni a tempóból, illetve valódi, egyedi látásmóddal rendelkező alkotókra bízni a jövőbeli filmeket, sorozatokat. Szánjanak ezekre több időt (az előkészületekre és az utómunkálatokra egyaránt), és próbáljanak ismét valamilyen ívet adni a filmes univerzum számára, mert az utóbbi produkciókat sorra jellemzi a lelketlenség és a látszólag sehova nem tartó történetszálak egymásra dobálása. Amíg nem lesz változás, egyre több rajongó fog kiábrándulni a szuperhősökből, akikkel egykoron olyan jó volt kicsit kiszakadni a hétköznapok szürkeségéből.
Hallgass meg egy másik véleményt is:
