Charlie Brooker, a Black Mirror atyja szerint azért felesleges jelen pillanatban nekiállni a sorozat egy újabb évadának, mert a valóság időközben nemcsak beérte, hanem csúnyán be is előzte azt. És erre mi sem lehetne jobb bizonyíték, mint 2020. Még csak az év felénél járunk, de a világ az ausztrál bozóttüzektől, egy világjárványtól, valamint az abból fakadó gazdasági válságtól, az USA és annak rendszerének lángba borulásáról szól. Jah, és a történelemben először magánvállalat juttatott embereket az űrbe, hogy valami jó hír is érkezzen a végére. Greg Daniels, az amerikai The Office és a nemrég bemutatott Upload atyjának, az Űrhadosztálynak a legfőbb problémája is ez: a valóság (vélhetően) abszurdabb a sorozatban látottaknál.
Persze ezen az sem segített, hogy The Office után ismét összeálló Carell-Daniels duó mintha nem tudta volna kellően kiaknázni a sorozatban rejlő potenciált... vagy talán nem is akarta. Míg Daniels legutóbb az Uploaddal egy lényegesen markánsabb, az életünket lényegesen jobban átfogó téma mellett tette le a voksát, ami sokkalta több lehetőséggel kecsegtetett (és tudta is azt alkalmazni), addig az Űrhadosztály érezhetően ismeretlen területre tévedt és maga sem tudja, hogy merre menjen. Ez részben tematizáltságában éppen úgy tetten érhető, mint humorában.
Merthogy a sok kritika ellenére - amelyek jogosságát egy percig sem lehetne vitatni - nagyon is van humora a sorozatnak, csak közel sem az az élesen szatirikus, amire mindenki számít, vagy az ami oly sokaknak fekszik. Már csak a humor erősen szubjektív mivolta miatt sem. A sorozat mentségére szóljon, hogy a The Office-nak is kellett legalább egy évad, míg mind a néző kitapasztalta annak a humorát (az első rész például mai szemmel nézve kínosan feszengős inkább, semmint vicces) és hogy Danielsék is rájöjjenek, hogy a karakterekkel meddig mehetnek el. Pluszban ott volt egy mindenki által ismerős közeg, amihez közvetett vagy közvetlen módon tudott viszonyulni, szemben a jelenlegi írás alanyával, amely Donald Trump pár évvel ezelőtti kijelentésére, egy űrhadosztály felállítására és annak kvázi utóhatására reflektál.
A sorozat alapkonfliktusát az adja, hogy a frissen kinevezett, igencsak merev, szabálykövető tábornok, Mark Naird (Carell) megkapja az elnöktől az említett Űrhadosztály felállításának a feladatát. A probléma ott kezdődik, hogy Naird teljesen inkompetens az elsősorban tudományos alapokon, semmint harcászati képességeken nyugvó hadosztály irányításában és sokszor maga sem ismeri be, hogy mennyiben szorul rá Dr. Adrian Mallory (John Malkovich) szakértelmére. Ennek tetejébe a - néző számára ismeretlen okokból - felesége (Lisa Kudrow) több évtizedes börtönbüntetésre lett ítélve, így nem csak egy egész egységet kellene rendbe szednie, valamint elszámolni a kongresszusi képviselőknek a tetemes mennyiségű pénz elköltésével és győzelemre vezetni az egyre élesedő űrversenyt, de még a figyelmet igénylő kamasz lányára is időt kéne szánnia.
A fentiek alapján is kitűnik, hogy már az alaphelyzetben és a figurák helyzetében is ott van az abszurditás, de egyrészt ahogy a bevezetőben is írtam, napi szinten olvasni ennél vadabbakat akár az amerikai, akár a magyar adminisztráció berkeiből (van űrkutatásért felelős miniszteri biztosunk például.) Másrészt pedig pont ezért Daniels és Carell szemmel láthatóan keresik a saját hangjukat is és miközben az évad első fele inkább helyezi előtérbe az abszurditást (pl. űrbe küldött kedvencekkel megjavíttatni egy műholdat, jeltolmács segítségével), addig az évad második fele már komolyabb kérdéseket is behoz az űrverseny kapcsán.
Éppen ezért az Űrhadosztályt inkább nevezném derűs, semmint vicces sorozatnak, amelyben teljesen természetes az, hogy egy komolyabb jelenetet, vagy egy drámai szituációt valami teljesen váratlan, abszolút abszurd gaggel oldjanak fel. Mindamellett, hogy sokszor pont az adja a humort, hogy szereplői teljes fapofával adják elő a képtelenebbnél képtelenebb szövegeket. Ennél fogva a főszerepre nem is lehetett volna alkalmasabb embert találni, mint a Buster Keaton-i humor egyik legfőbb örökösét, Steve Carellt. A Danielsszel együtt az alapötletért felelős színész-komikus ereje pont abban rejlik, hogy úgy képes vicces lenni, hogy teljesen merev arca mögött látni a fortyogó dühöt, amely a tétlenségből, a hozzá nem értésből fakad. (Kvázi hasonló okok miatt marasztalták el az Evan, a minden6ó-ban is, mert nem Jim Carrey teljesen más jellegű, Chaplin-féle humorát hozta.) Amikor pedig Carell robban - mint például az első rész táncos betétjében a The Beach Boys Kokomo című klasszikusára - akkor szem nem marad szárazon. Malkovich-csal való párosa pedig kétségtelenül ennek a zavarba ejtő sorozatnak a lelke, az erő és az ész kettőse pedig szép fokozatosan kezdi el tisztelni a másikat, erre alapozva nem egy rész konfliktusát. Ugyanakkor mindkettőjük drámai színészi eszköztára is fel-felsejlik, amely megint csak a széria kettősségét hivatott aláhúzni.
Rajtuk kívül a további mellékkarakterek is inkább csak szimpatikusak, de bőven elegendőek ahhoz, hogy a fináléban és egy esetleges második évadban drukkoljunk nekik. Némileg kivételt képez a PR-ost alakító Ben Schwartz (eredetiben ő volt Sonic, a sündisznó hangja a mozifilmben), aki eltúlzottságában inkább közelebb áll Carell és Malkovich duójához, mint a többi figura viszonylagos normalitásához. Pont ezen ellentmondások miatt ugyan távolról sem nevezném katasztrofálisnak az Űrhadosztályt, mivel réteghumora simán megtalálhatja a közönségét (mint például jelen sorok íróját) és érdekes kérdésekbe is belekap, de érezhetően nem aknázza ki a benne rejlő lehetőségeket, legtöbb energiáját pedig a saját hangjának a megkeresésébe fekteti. Viszont a potenciál ott van benne, hogy idővel naggyá váljon (vagy legalábbis az utókor jobban értékelje), elvégre egykor azt se hittük volna, hogy embert juttatunk a Holdra... vagy hogy Donald Trumpból elnök lehet.