A 90 éves lengyel rendező felült a trendvonatra, és megcsinálta a maga eat-the-rich filmjét, csak sajnos a lehető legbugyutább módon. A Palace Hotel az ezredforduló szilveszter éjszakájára repít minket vissza, ahol a Y2K-től - a számítógépek tárolási kapacitása miatt leegyszerűsítettek információkat, mint például az évszámokat és gazdasági adatokat, ami miatt főként a pénzügyi szektor globális összeomlását jósolták - miatt rettegő multimilliárdosok vadulnak, mielőtt véget ér a világ.
A 80. Velencei Filmfesztiválon debütáló szatíra csak egy innen-onnan merítgető, se eleje, se vége katyvasz, ami se a történetével, se szereplővel, se a humorával nem tudja lekötni a nézőt.
Polanksi szándékai tetten érhetőek a manapság oly népszerű milliomosok kifigurázásában, a rendező azonban rossz arányban és irányból, illetve rossz időben vette górcső alá a jelenséget. A Fehér Lótusz, A szomorúság háromszöge vagy A menü (a teljesség igénye nélkül) mind meglovagolta már ezt a kérdést, így a Palace Hotel ebben a közegben nem találta meg a helyét, ha újszerűségről van szó.
Azzal, hogy 1999-2000 fordulójára tette a szituációt, amelyben összezárta a világ gazdagjait, talán plusz rétegek kívánt hozzárakni a cselekményhez, azonban a gazdasági összeomlástól való félelem csak fel-feltűnik, nem úgy látszik, hogy különösebben sújtja ezt a réteget a rettegés, miközben a vagyonos emberek rendre nem törődnek bele ilyen egyszerűen, hogy elveszíthetik mindenüket. Megjelennek dorbézoló oroszok is, ahol az országuk élére újonnan került Putyin átrendezheti az erőviszonyokat, azonban végső soron ennek a szálnak sincs konkrét íve vagy jelentősége. Szerelmi légyottok, töménytelen mennyiségű alkohol, pénzügyi cselek és haláleset is történik szilveszter éjjel a Palace-ban, ám mindegyik esemény olyan lapos vagy kevés kivételtől eltekintve kínosan humortalan, hogy a film cselekményének mindössze 12 órás idejét sem tudja izgalmasan megtölteni.
Az unásig ismert sztorit persze fel lehetne dobni például a karakterekkel, azonban Mickey Rourke Trump-parafrázisa, az orosz maffiatagok, a félelmetesre plasztikáztatott asszonyok és a kutyájáért betegesen aggódó díva, az aranyásó fiatal lány és az ivást stresszoldásra használó szállodaigazgató mind csak vékony panelek, akik sem szórakoztatásra, sem mélyebb érzelmek felkeltésére nem alkalmasak, amelyen egyébként a kétségbeejtően maníros színészi játékok sem segítenek.
Polanski filmje a karikatúra karikatúrájává vált, bár érezhetően nem ez volt a célja. Még csak annyival sem emelkedik ki vetélytársai közül, mint Az Usher-ház bukása, ami legalább rávilágít ennek a tendenciának az ellentmondásosságára, miszerint a gazdag fehér amerikaiak filmet készítenek a gonosz és gazdag fehér amerikaiak jólétéről.
Mindezt beleönti Wes Anderson és Jean-Pierre Jeunet vizualitásának keverékébe, viszont a rossz CGI-on és a giccsen kívül nem tud mást mutatni a folyamatosan stimuláló szín és hangorgia. Ami a film mellett szól, az például a hossza: a mostanság hódító filmeposzok között üdítőnek hat a 100 perces játékidő, ha valaki nem szeretné a fél napját a moziban tölteni, valamint egy-két poén azért betalál, még ha csak véletlenül is.
A Palace Hotel ebben a tematikában jócskán megkésett - talán Polanski is érezte a lemaradását, ezért ugrott vissza 23 évet a történetben, ám ez az értelmezés nem gegként sült el sajnos, hanem maradivá tette a filmet, minden szempontból. Infantilis, semmitmondó és leginkább felesleges "fekete komédia", amit csak az ment meg a "Csúfos kudarc" plecsnitől, hogy ebben az évben láttam még ennél is rosszabb próbálkozást.
