Hirdetés

Tick, Tick… Boom – Kritika

|

Ez bizony nagyobbat szól, mint egy (atom)bomba!

Hirdetés

Azt elöljáróban be kell vallanom, hogy nem vagyok Lin-Manuel Miranda elkötelezett híve. Hogy kicsodának?! - kérdezhetitek. Tudjátok, az a gülüszemű, gyermeki mosolyú fazon, aki a nagy sikerű Hamiltont is összehozta. Ja, hogy azt nem láttátok. Akkor az idei In the Heights musical legfőbb kreátora is volt. Ja, hogy az sincs meg. Tudjátok, a dalolászó lámpagyújtó a Mary Poppins visszatérből. Jah, hogy arra meg nem emlékeztek, vagy inkább igyekeztek elfelejteni. (Érthető.) Oké! Ő Lee Scorsby Az Úr sötét anyagai-sorozatban. Nah, így már megvan?! Igaz, utóbbiban, hogy nem sok köze van benne a dalolászáshoz, erősen kiütköznek benne Miranda színészi limitjei (ki is lóg a sorozat szövetéből, pláne ha a moziverzió, Az arany iránytű Sam Elliotjával vetjük össze), de azt is el kell ismernem, hogy fenti musicalekben nem kevés frissességet hozott a jelenléte, avagy közreműködése az énekes-dalszerzőnek (ez a Disney új meséjében, az Encantóban is szembeötlő). Azt tehát nem lehet elvitatni tőle, hogy ne lenne szenvedélyes és tehetséges alkotó.

Hirdetés

És ezt a legkevésbé sem lehet elvitatni a színész Andrew Garfieldtól sem. Persze sokaknak ő csak egy Pókember a sok közül, akinek megítélésében sem a nosztalgia (Tobey Maguire), sem pedig az MCU felhajtóereje (Tom Holland) nincsen ott mentőövként. Pedig Garfield vitathatatlanul generációja egyik, ha nem a legnagyobb tehetsége. Már rögtön karrierje elején a számára áttörést hozó Boy A-ben egy BAFTA-díjas alakítást nyújtott egy társadalomba visszailleszkedni próbáló fiatalként, hogy aztán a legnagyobb rendezők keressék azóta is a kegyeit, mint például Robert Redford (Gyávák és hősök), David Fincher (A közösségi háló), Terry Gilliam (Doctor Parnassus és a képzelet birodalma), Mel Gibson (A fegyvertelen katona), vagy maga Martin Scorsese (Némaság). Lehet őt szeretni, avagy nem, de elhivatottságát, maximalizmusát vitatni nem igazán.

Az pedig, hogy két olyan, a szakmájának szenvedéllyel élő alkotó, mint Garfield és Miranda összeállt utóbbi legelső rendezésében a Netflix égisze alatt, mindezt pedig egy olyan igaz történeten alapuló musical kedvéért, mint amilyen Jonathan Larson története, az már önmagában is beszédes. Hogy kicsoda már megint?! - kérdezhetitek. Az a csávó, aki a Rent című musicalt írta. Tudjátok!! Amelyik 12 évig futott megszakítás nélkül a Broadwayn. Ja, hogy nem?! Amiből Chris Columbus, az első két Harry Potter-filmet követően forgatott egy korrekt adaptációt. Jah, hogy az méreteset hasalt a mozi pénztáraknál, így hozzánk is már csak fű alatt, DVD-n került forgalmazásba?! Nem csoda, hogy az átlag honpolgár nincsen tisztában a személyével, pláne annak fényében, hogy Larson nem élhette meg legnagyobb sikerét és mindössze 35 évesen, a Rent premierjének napján tragikus hirtelenséggel elhunyt. Ebből is látszik, hogy olykor rettentő furcsa és beteg humora van a sorsnak. Most azonban 25 évvel Larson halála után ismét rávetül a fény Miranda és Garfield által. Nem is akárhogy!

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Pedig nincs az egészben akkora truváj! Legalábbis a felszínen. Egy sikert hajszoló zseni, akiben időzített bombaként ketyeg az óra, hogy végre 30 évesen letegyen valamit az asztalra (amely asztal történetesen a Broadway), miközben önnön zsenialitásával éppen úgy együtt kell élnie - a nagy szerelem mellett -, mint a kora '90-es évek New Yorkjával, amely még mindig az AIDS okozta sokkból próbál kilábalni. Ez elsőre ugyan nem tűnik soknak, vagy eredetinek, de Miranda nagyon ügyesen hagy teret mindennek és mindenkinek, pont annyira, amennyire kell. Ettől ez a sajátos, a realitásba a teljes normalitással belecsúszó musical betétek éppúgy tudnak érvényesülni, mint karakterei, vagy amin rajtuk keresztül beszélni kíván, legyen az szerelem, barátság, kreatív válság, felnövés, vagy a fent taglalt AIDS okozta kilátástalanság. Miranda igényesen, de nem tolakodóan, avagy szükségszerűen használja ezt a dalbetétekben. A "Boho Days" például pont a maga egyszerűségében, acapella mivoltában frenetikus és fülbemászó, míg a "Sunday" vagy a "Swimming" már éppúgy viseli a musicalek színpadiasságát, mint Miranda elegáns vizuális érzékét, amely egyszer sem hat öncélúnak, hanem kivétel nélkül Larson karakterének zsenijéből fakad, Miranda pedig az elméjét, a hangokat kiváló érzékkel fordította le a képek nyelvére. 

Persze mindez nem érne semmit sem, ha nem Andrew Garfield alakítaná a főszerepet. Színésztársai, mint Alexandra Shipp (X-Men: Apokalipszis; Kszi Simon), Robin de Jesus, vagy a híres musical szerző, Stephen Sondheim (West Side Story, Vadregény, Sweeney Todd) röpke kis mellékszerepében feltűnő Bradley Whitford (Az elnök emberei, Tűnj el!) mind annyi teret kapnak, amennyit kell, amennyi Larson felnövéséhez, avagy "fejbenövéséhez" szükséges és ezzel élnek is. De ezt a filmet akkor is nemhogy Garfield cipeli el a vállán súlyos teherként, hanem könnyedén fut vele vagy 20 kört a Central Park körül. Régen lehetett látni egy ilyen kiegyensúlyozott tündöklését egy színésznek, amellyel úgy jelentkezett be az Oscar-díjért folyó versenybe, hogy az a legkevésbé sem hat öncélúnak, avagy Oscar-baitnek. Garfield alakításaiban, egytől egyig - csakúgy, mint ő magában - mindig is ott volt az alkotói zsenialitás és az elképesztő mértékű humanizmus (ezt a film sajtókörútján tett nyilatkozatai csak még inkább aláhúzzák, különösen amelyben a gyászáról beszél Stephen Colbertnek), alakítása Jonathan Larsonként pedig az égben köttetett, annyira tökéletes. Hogy pedig bebizonyította, hogy olyan meglepően jó hangja van, amire Ewan McGregor és a Moulin Rouge óta nem csodálkoztunk rá ennyire, az csak hab a tortán. Mindenképpen Garfield eddigi karrierjének legfontosabb és legerősebb alakítása ez, amely - a  filmjei színvonalától függetlenül - nem kis szó. 

A Tick, Tick… Boom nem csupán egy bitang jó film, de fontos film is. Fontos az egyre inkább döglődő musical szempontjából, amelybe új életet lehel. Fontos a fentiek miatt Garfield karrierje szempontjából, mert ezzel végérvényesen bebizonyította, hogy generációja színésztársadalmának (egyik) legerősebb tartópillére és fontos Mirandáéból, aki ha ilyen bivalyerős rendezői debütöt tudhat magáénak - amelyben a friss hangok, remek dalok mellett olyan jól elkapja a '90-es évek New Yorkjának a hangulatát, amellyel mostanra már legfeljebb csak egy Jóbarátok-újrázás során találkozhatunk -, bele se merek gondolni, hogy még milyen alkotásokkal ajándékozhat meg minket a jövőben. Az biztos, hogy Miranda, Garfield és Larson zsenijén keresztül rengeteget nyertünk és előbbi kettő még rengetegszer örvendeztethet meg minket olyan élményekkel, hogy kirúgjuk a ház oldalát.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Tick Tick… Boom

Kinek Ajánljuk
  • Musical rajongóknak!
  • Akik látni akarják Andrew Garfieldot csúcsformában!
  • Bohém lelkű fiataloknak!
Kinek Nem
  • Akik falra másznak, ha egy filmben dalra fakadnak…
  • …pláne, ha Pókember teszi ezt!
  • Akik menthetetlenül felnőttek!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.