Az ünnepek táján valahogy mindig azzal kell szembesülnöm, hogy ha valaki filmekkel szeretne hangolódni a karácsonyi szellemre, akkor bizony főleg a 2000-es évek végéig bezárólag fog válogatni. Persze, simán lehet, hogy rajtam túl erős a nosztalgiaszemüveg dioptriája, de mégis úgy tűnik, mintha a szeretet ünnepét megfejtették volna Hollywoodban a 90-es évek táján. A témát azóta főleg fiatalítani, divatosabbá tenni próbálják a nyugati filmesek, elég csak a Netflix karácsonyi felhozatalára gondolni. Majd jön Tommy Wirkola, akit a legtöbben a Náci zombik, a Hét nővér vagy a Boszorkányvadászok révén ismerhetnek, és egy pofátlanul véres, minden tekintetben obszcén akció-vígjátékkal mutatja meg, hogy bőven lehet még mit mutatni a lélektelen ünnepi giccsen túl. A Vérapó ugyanis nemcsak az öldöklésben és csonkításban jeleskedik, hanem bizony egy igazi, szeretettel teli karácsonyi filmként is értelmezhető.

Wirkola filmjének cselekménye egyetlen éjszaka alatt zajlik le, azon belül is a gazdag Lightstone család birtokán. A brutális forrásokkal rendelkező família tagjai érezhetően már egy jó ideje eltávolodtak egymástól, és többé-kevésbé már csak a családfő, Gertrude (Beverly D'Angelo) örökségének reménye tartja össze a nem túl szimpatikus bagázst. Ennek fényében a "meghitt" karácsonyi vacsora is stílszerűen indul, hisz Lightstone-ék minden pillanatban egymást alázzák, mialatt mindenki a saját eszközével próbálja benyalni magát Mrs. Lighstone-nál. Az este viszont csak akkor válik teljessé, amikor a birtok testőrsége hirtelen lemészárolja a ház személyzetét, és túszul ejti a család tagjait, hogy aztán a rájuk törő zsoldocsapat megkaparintsa a családi vagyont. Élükön vezetőjükkel, Mr. Scrooge-dzsal - a kódnév pedig több mint jelképes. Kezdetben minden a terv szerint, tükörsimán zajlik, ám arra senki nem számított, hogy mindeközben a Lightstone-ház egyik szobájában egy pocakos, szakállas fazon mézeskalácsot majszolva és tejet… pontosabban whiskey-t szürcsölgetve lazítgat. Megjött ugyanis a Mikulás.

A Vérapó egyik legbevállalósabb, utólag pedig egyértelműen legfontosabb húzása, hogy a David Harbour által megformált Télapó nem pusztán egy imposztor, vagy valamilyen nagyon távoli átértelmezése az általunk ismert figurának, hanem valóban az a Joulupukki, akire a Mikulás név hallatán azonnal gondolunk. Annak azonban egy alaposan kiábrándult énje, akinek bánata főleg abból fakad, hogy a gyerekeket egyre kevésbé a karácsony szelleme, mintsem a kapitalizmus megrontó ereje vezéreli. Benne is egyre kevesebben hisznek már, így Harbour karaktere kívülről egy kifejezetten szórakoztató, de elméleti síkon valóba elgondolkodtató egzisztenciális krízisbe esik. A nevetségesen toxikus, ám valószínűleg így is sokak számára azonosulható Lightstone családban azonban épp ott egy kislány, Trudy (Leah Brady), aki szívből hisz még a csodákban. A Mikulás ugyan szívesen hagyná, hogy a Lighstone-ék agyveleje a csillogó ház falain végezze, ám Trudy miatt végül mégis úgy dönt, hogy egyszemélyes hadseregként száll szembe Mr. Scrooge-dzsal és zsoldosaival. Hogy mindez mégis hogyan lehetséges, avagy miként képes a nem túl fitt Mikulás felvenni a versenyt klasszikus akciófilmes gonoszokkal, arra a karakter múltjának felfedésével ad választ a film. Ezt azonban egy pillanatig sem szeretném lelőni, lévén a Vérapó egyik legjobb ötletéről van szó, mely ugyan abszurdnak tűnhet eleinte, ám ha jobban belegondolunk… végülis adja magát a dolog. Persze csak egy olyan vérgőzös és olykor meglepően brutális filmben, mint amilyen Wirkola rendezése.

Adná magát, hogy azt mondjam, a Vérapó a látottak alapján elsősorban a 2021-es Senkihez hasonlóan egy önfeledt, pont megfelelő mértékben over-the-top akciófilm, mely néhány jelenetben más erényeket is megvillant, ha kell. Ez viszont csak annyiban helytálló állítás, hogy amikor akciózás történik a Vérapóban, akkor bizony semmit nem tartanak vissza: kreatív koreográfiák közepette fröcsög a vér, fordulnak ki a belek és hullanak a végtagok. A film tempója azonban rendkívül ingadozó, ahogy a különböző hangulatú jelenetek arányai sem biztos, hogy mindenki szimpátiáját el fogják nyerni. A film játékideje szűk 1 óra 50 perc, ám egyértelműen nem tudja azt kitölteni kiegyensúlyozott minőség mellett, és nagyjából fél órát nyugodt szívvel ki lehetett volna vágni belőle, különösebb veszteség nélkül. Vannak olyan 10-20 perces időszakok is, amikor nem csak akciójelenetekből van teljes hiány, de érdekesebb párbeszédekből vagy karakterdinamikákból sem kapunk túl sokat, ami lehet hogy végzetes lehet az élményre nézve azoknál, akik egy végig pörgős akciófilmben bíznak. Mert hogy a Vérapó nem egy ilyen film, amit én azért tudtam a védhetetlenül ingadozó tempójával együtt is élvezni, mert én álmomban sem hittem volna, hogy itt bizony a szeretet, a karácsonyi szellem (vagy giccs, ha úgy tetszik) nemcsak hogy klasszikus formájában jelen lesz, de alapvető eleme is lesz az élménynek.

A Vérapó a végtelen trágárkodásával és bűnösen szórakoztató csonkításaival együtt is meg tudta oldani, hogy az a klasszikus karácsonyi hangulat, amit többek között a Reszkessetek, betörőkben! is érezhetünk, valahogyan itt is jelen legyen, majdhogynem nagyobb hangsúllyal, mint az öldöklés. Egészen szürreális volt valahol ez az egyveleg, de működött. Még úgy is működött, hogy a film lelkizős jeleneteibe jutott bőven a giccsből és súlytalan klisékből, melyek főleg csak az időt vették el a remek akciószekvenciák, vagy a Vérapó szintúgy nagyon jól működő, pikírt humora elől. Mindez valahogy mégis része volt Wirkola filmjének ellentmondásos, szerethető bájának, mely egyáltalán nem szabadott volna, hogy működjön, és mégis. Az élmény csúcspontját illetően pedig szerintem megegyezhetünk, hogy a film Reszkessetek, betörők! hommage-nál nem volt feljebb: szellemes, nosztalgikus és fizikai fájdalmat okozó jelenetsor volt, amiért már önmagában megérte volna leforgatni a Vérapót.

Közel sem hibátlan, helyenként csapongó színvonalú, de összességében egy jól, és végtelen lelkesedéssel összerakott vérgőzös akciófilm a Vérapó, David Harbour profi vezérjátékával. Az igazi csoda mégis az, hogy Wirkola rendezése egy valódi, szívvel teli karácsonyi film is eközben, amihez hasonlót még nem nagyon láttunk, ha egyáltalán. Tommy Wirkola filmjeit pedig eddig is bőven lehetett szeretni a maguk értelmezési tartományán belül, de nem lepne meg, ha most szintet lépett volna a rendező.