Hosszú idő után Henry Selick újabb egész estés animációs filmmel jelentkezett, a horror-komédia megalkotásában pedig kevés jobb társra akadhatott volna, mint Jordan Peele. A Wendell és Wild Selick és Clay McLeod Chapman azonos című, eddig kiadatlan könyve alapján készült, és igazi csemege a gothic fairytale-ek kedvelői számára.
A történet szerint Kat szülei autóbalesetben haltak meg, amiért a lány saját magát hibáztatja. Miután egyedül marad, elindul lefelé a lejtőn, míg végül egy bentlakásos iskolába kerül. Próbálja elszigetelni magát mindenkitől, mikor kapcsolatba kerül két démonnal, Wendellel és Wilddal, akik azt ígérik neki, feltámasztják a szüleit.
A világok közötti átjárás olyan természetesen hatja át Selick filmjeit (James és az óriásbarack, Coraline, Karácsonyi lidércnyomás), hogy minden fenntartás nélkül tudjuk elfogadni egyéni, különc vízióit és megteremtett univerzumának játékszabályait. A határok kitolása, elmosása alapvető motívum a rendező életművében, amely folyton biztosít minket arról, hogy mindenki megfér egymás mellett, és mindennek, mindenkinek szerepe van az életben. És a halálban. Nincs ez másképp a Wendell és Wild során sem, ahol élők és holtak, emberek és lidércek közösen harcolnak az elnyomó és gátlástalan oligarchák ellen.
Kiemelendő a film abszurd és sokrétű mesékhez való stílusa: lazán kezeli az ok-okozati összefüggéseket, ugyanakkor bebizonyítja, hogy néha démonokkal szembenézni pitiáner dolognak tűnik az igazi élettel való megküzdéshez képest. Helyenként önreflexíven utal a műnemére, a kevert stop-motion és számítógépes animációs technikák pedig még inkább színesítik a történet adta lehetőségeket. Kivételes arányérzékkel viszonyul a gyermekekhez és a felnőttekhez egyaránt. Míg a párbeszédek néha túl direktek, épp emiatt képesek megértetni magukat a fiatalabb közönséggel is, főként a beszédes nevekkel és a jellegzetes karakterisztikával rendelkező figurákkal karöltve. Mindemellett az univerzális történet is könnyen lefordítható: a barátok és a család fontossága, a gyászfeldolgozás stációi, a traumákkal való megküzdés egyaránt tanulságos kicsiknek és nagyoknak, főleg, ha azok bolondos kinézetű bajkeverőkkel és a végletekig karikaturisztikus, emiatt már-már félelmetes helyett köznevetség tárgyává tett jellemekkel van tele.
A vizuális és szöveges humorforráson túl azonban nem marad el a dráma sem, ami roppant ízlésesen és szolidan van jelen, mégis átélhető. Selick egy percig sem téveszti szem elől, hogy közönsége életkora igen széles skálán mozog, ezért a kísértő múlt megjelenítése kapcsán erősen épít az idősebb nézők már megélt, személyes emlékeire, de soha nem lesz annyira megterhelő, hogy a kisebbeket megrémissze. Ezen túl viszont a felnőtteknek is tartogat gondolatébresztő témákat; a társadalomkritikát a börtönrendszer bírálásával, az elítéltekkel való bánásmód megvilágításával, a gyerekek kiszolgáltatottságával és a korrupt, mindenre képes nagyhatalmak kudarca ítélésével szövi bele (rém)meséjébe.
Selick életművében ugyan nem, de a kortárs, élvonalbeli stúdiók által gyártott animációs filmek közül kimagasló teljesítménynek számít a Wendell és Wild. A rendező sajátjaként is csak azért nem, mert mindig biztos kézzel szállítja a különc látványvilágú, mégis egyetemes érvényű történeteket. Emiatt a sematikusság vádjával is lehetne illetni, azonban Selick egyedisége soha nem a sztorik szintjén volt igazán üdítő, hanem a vizualitásában és elképesztő részleteiben. Ezekben pedig itt sincs hiány: jópofa démonok próbálnak megépíteni egy minden eddiginél jobb vidámparkot, miközben a halottak sorra térnek vissza, hogy felforgassák - vagy épp helyre tegyék? - Kat életét. Textúráiban, papírmasé-szerű alakjaiban és a képmélység dimenzióinak kihasználásában erősen hajaz Dave McKean illusztrációira, de kifejezetten a Mirrormask című filmjére. Ugyanakkor A halott menyasszony csontvázai is mintha be-beköszönnének a cselekmény során.
A párbeszédek szórványos sutasága magyarázható a megértést segítő egyszerűsítésekkel és egyértelműsítésekkel, azonban nagy szívfájdalmam, hogy a zenék kifejezetten jellegtelenre sikerültek. Bruno Coulais többek között a csodálatos, Oscar-díjra jelölt Tomm Moore-mesék (Wolfwalkers, Kells titka, A tenger dala) zenéjét szerezte, amelyek a maguk nemében egytől egyig páratlanok, de Selickkel is dolgozott már együtt korábban a Coraline kapcsán. Valahogy most mégsem éreztem a képek és a zene azon fúzióját, ami igazán katartikussá tette volna az összhatást. Kövezzenek meg, de ehhez a projekthez nagyon kellett volna Danny Elfman.
A Wendell és Wild hamisítatlan Henry Selick, ami jócskán felülmúlja az utóbbi évek egy kaptafára készülő animációs filmtermését. Érzelmes, okos és vicces; mély, ám nem veszi magát túl komolyan. Legnagyobb erénye az egyediség és a jó arányérzék, épp emiatt lehet kellemes szórakozás az egész család számára. Főleg, de nem csak a halloweeni időszakban.
