2021-ben a megszokotthoz képest többször is feltűnt egyszerre a film és a zene a vásznakon/streamingszolgáltatókon, ami a musicalek és a zenés filmek rajongóinak jó hírként szolgálhat: volt idén Bo Burnham-különkiadás, West Side Story-feldolgozás, vagy épp Lin-Manuel Miranda-rendezés. Ennek apropóján kiragadtam első körben tizenegy darab műfajbeli alkotást az elmúlt húsz évből, melyek kellőképp bizonyítják, hogy a dallam, mint narratív eszköz az egyik leghatásosabb módja a dramaturgia építésének és a katarzis átadásának. Ahogy azt ilyenkor szoktam mondani, a listám szubjektív, ugyanakkor most kifejezetten ügyeltem arra, hogy az összeállításban olyan alkotások legyenek, melyek tudtak egyedit és újat mutatni a műfajon belül, kísérletet téve ezzel arra, hogy sokakban eloszlassák a musicalekkel/zenés filmekkel szemben támasztott előítéletet.
Bo Burnham: Inside/Benn (rendező: Bo Burnham, 2021)
Itthon főként az Ígéretes fiatal nő-ből ismerhetjük az egyébként elsősorban komikusként tevékenykedő Bo Burnhamet, aki előszeretettel vegyíti a stand-up műfaját a zenével. Az Inside az alapvetően színpadon előadott estjeitől annyiban tér el, hogy Burnham saját szobája biztosítja különkiadásának helyszínét, ahol a covid-karanténban megélt hétköznapjait önti dallamba. Akad benne önreflexió, társadalom-és rendszerkritika, de mindez úgy tálalva, hogy a néző egyik pillanatban könnyesre neveti magát, a következő percben pedig magába roskad. E bizarr hatás kiváltója nem más (a kreatív vizuális megjelenítés mellett), mint a betétdalok, amik csúcsra járatják a drámai fokozás nagyiskoláját.
Rocketman (rendező: Dexter Fletcher, 2019)
Míg a Bohém rapszódia egy felszínt kapargató biopic-ké sikeredett, addig a Rocketman berántott minket Elton John kihívásokkal teli életébe, amiket hol ő, hol más idézett elő. Nem feltétlenül a kronológiai struktúrájában rejlett a film erőssége, hanem az alakítások és a betétdalok nyújtották a felejthetetlen élményt: az Elton-esszenciát. Az utóbbi évek Oscar-döntéseinek egyik legnagyobb baklövése, hogy Taron Egerton nemhogy díjat, de még jelölést sem kapott, s így a film sem örvendhetett akkora rivaldafénynek, mint azt érdemelné.
Egyszer (rendező: John Carney, 2007)
A film, amibe nem kellenek nagymonológok, sem színpadias gesztusok, hanem bőven elég egy zongora és egy gitár, melyek tökéletesen jellemzik a két párkapcsolati válságban szenvedő főszereplőnk különös történetét. Egyszerre minimalista és katartikus Carney romantikus drámája: érzelmileg intim bepillantást nyerünk két hétköznapi ember életébe, akiknek megvannak a saját kihívásaik és céljaik az életben, és az útjuk talán már a találkozásuktól kezdve másfelé vezet, viszont mégis minden együtt töltött percnek elengedhetetlen fontossága van. És milyen érdekes, hogy a kapcsot közöttük csupán néhány akkord jelenti!
Kaliforniai álom (rendező: Damien Chazelle, 2016)
Szerelem a művészetért, vagy művészet a szerelemért? Carney hétköznapjaiból az álomkarrier fellegvárába, Kaliforniába csöppenünk, ahol egy feltörekvő dzsesszzongorista és színésznő-aspiráns útjai találkoznak össze. Chazelle musicalje azért különösen innovatív és magával ragadó, mert dilemmát állít fel: hol találjuk meg a boldogságunk? Kiért éljünk? Egy szenvedélyért, magunkért, vagy éppen valaki másért? A moralizáló kérdések mellett megkapjuk Justin Hurwitz filmzene-szerzőtől az utóbbi évek "legszerelmesebb" score-ját, aki a dzsessz stílusjegyeit pont annyira emeli bele, hogy a Chazelle által bemutatott hollywoodi pompát tökéletesen átadja.
tick, tick… Boom! (rendező: Lin-Manuel Miranda, 2021)
Jonathan Larson nevét valószínűleg nem sokan ismerik Magyarországon, de korunk (és remélhetőleg jövőnk) egyik legnagyobb musicalguruja, Lin-Manuel Miranda gondoskodik első filmrendezésében arról, hogy ez másképp legyen. Filmjében az áttörést hajhászó Larson (Andrew Garfield) életébe nyerünk betekintést, aki szerelmet és barátokat félretéve dolgozik legújabb musicaljén, ami egyenes utat jelenthet a Broadwayre. A tick, tick… Boom! mindenkinek szól: felhívja a figyelmet az önző viselkedés káros mivoltára, az idő múlandóságára és az empátiára. Hölgyeim és uraim, öveket bekapcsolni, az érzelmi hullámvasút hamarosan elindul!
Kóristák (rendező: Christophe Barratier, 2004)
Bizonyos részleteiben fellelhető a Holt költők társasága-motívum, de Barratier zenés filmje kicsit más aspektusból közelíti meg az oktatásban felmerülő viszontagságok kiküszöbölését. Egy osztálynyi magatartásbeli problémákkal küszködő fiatalt fog össze a zenetanár Clément Mathieu (Gérard Jugnot), méghozzá úgy, hogy egy gyerekkórust farag belőlük. Elképzelhető, hogy a rendfenntartás ezen formája csupán egy ideális világban valósulhat meg egy nevelőintézetben (bár ha már utópia, akkor remélhetőleg nevelőintézet sincs), de jobb lenne arra törekedni, hogy a körülöttünk levőket ne megtörjük, hanem jobbá tegyük.
Whiplash (rendező: Damian Chazelle, 2014)
A dzsesszt általában az érzések felszabadulásával azonosítják, ám Chazelle feszült zenés drámája kegyetlen módon szembesíti a nézőt az odáig elvezető út viszontagságaival. Fletcher tanár úr (J. K. Simmons) szadista módszerei egy percre sem emlékeztetnek a hőn áhított szabadságra, amit a műfaj nyújthat, de a karmester szerint nincs más út. A Whiplash azért különösen maradandó alkotás, mert tétet ad a zenének: valószínűleg még soha nem szenvedtek meg ennyire néhány tökéletes ütemért, mint Andrew (Miles Teller). Hogy megérte? A válasz ránk van bízva.
Sing Street (rendező: John Carney, 2016)
John Carney ismét megcsinálta! Legutóbbi filmjében nem a párkapcsolati krízis, hanem a családon belüli konfliktusok gyerekekre gyakorolt hatása áll a középpontban, ami szintén ingoványos talaj, különösen akkor, ha a koncepciót a zenével ötvözzük. Az ír rendezőnek viszont sikerült megtalálni a kapcsot a két szemlátomást egymástól távol eső témának, és lehozta minden idők egyik legalulértékeltebb filmjét, ami a kiemeltebb díjak közül - felháborító módon - csupán egy Golden Globera jelölték úgy, hogy ugyanebben az évben aratott sikereket a Kaliforniai álom, aminek méltó riválisa lehetett volna.
Hamilton (rendező: Lin-Manuel Miranda, 2015)
Igen, tudom, már csak azért is kilóg a sorból a Hamilton, mert színpadi produkció, de védelmemre szóljon, hogy egyrészt 2020-ban a Disney megvásárolta 75 millió dollárért, és így streamingen is elérhetővé vált, másrészt egy veszettül vagány, pörgős és kidolgozott történelemmontázs, ami egy olyan férfi életét mutatja be (Alexander Hamilton), aki bár sokat tett az Egyesült Államok elsősorban pénzügyi megerősödéséért, nem beszélünk róla eleget egy Thomas Jeffersonhoz vagy egy George Washingtonhoz képest. Mellesleg adott egy formabontó, hip-hopra és rapre épülő musical-score, ami első olvasatra bizarrnak tűnhet (és az sem kizárt, hogy néhányakat zavarni fog), garantálom, hogy se' perc alatt el le fog pörögni a maga szűk háromórás játékideje.
A legnagyobb showman (rendező: Michael Gracey, 2017)
Michael Gracey rendezői debütálását szakavatott kezek segítették (az egyik forgatókönyvíró a Chicagót és a Dreamgirls-t is jegyző Bill Condon volt), ráadásul egy valóban létezett személy, egy igazi showman, P.T. Barnum történetét mesélte el már-már fantasyket idéző látványvilággal. A cselekmény ugyan kiszámítható, mégis érdekes volt fontos üzenettel felvértezve, egy pazar szereplőgárdával előadatva (Hugh Jackman karizmatikus játéka mindent visz!) és léleksimogató dalokkal körítve. A végig jelenlévő dráma ellenére ezek a zenék az élet szépségét hirdetik, fülbemászóak és emlékezetesek, Jackman pedig lubickol bennük, de minden szereplőnek megvan a maga reflektorfény-pillanata. Nem fogja mindenki szeretni A legnagyobb showmant, aki viszont igen, az egy hatalmas mosollyal az arcán fog emlékezni rá még hónapokkal, évekkel később is.
West Side Story (rendező: Steven Spielberg, 2021)
Listánk egyetlen hátralevő filmje annyiból nem illik az eddig felsoroltak közé, hogy nem tesz semmi forradalmit a műfajjal. Valahol ettől féltünk a megjelenéséig: fog egy örök klasszikust, és leforgatja egy az egyben ugyanazt, csak éppen korszerű eszközökkel; vagy meglépi a fordítottját, és készül egy 21. századra ráhúzott tanmese West Side Story-dalbetétekkel, ami szintén merész kockázatvállalás. A végeredmény végül az első feltevést váltotta valóra, de Spielberg profizmusának hála kaptunk egy hű, ugyanakkor érzelmekkel teli tiszteletadást, aminek köszönhetően egy másik generáció is átélhette nagyvásznon, hogy mi is történt valójában New York West Side negyedében.
A cikknek lesz folytatása, addig is áruljátok el, hogy számotokra mi a legjobb 21. századi musical/zenés film?