Hollywood előszeretettel él a nosztalgia eszközével, elég csak olyan blockbusterekre gondolni, mint a Pókember: Nincs hazaút (amely visszahozta a korábbi hálószövőket is), a Jurassic World: Világuralom (amiben felbukkantak a Jurassic Park ikonikus főszereplői is), az Indiana Jones és a sors tárcsája (amiben Indy utoljára veszi kézbe híres ostorját), vagy éppen a Szellemirtók: Az örökség (amiben az eredeti Szellemirtók közül is visszatértek többen), de a Disney Kívánsága is épít erre.
Ennek kapcsán eljátszottunk a gondolattal, hogy mik azok a filmek, amik a leginkább képesek elérni azt, hogy a múltban érezzük magunkat, hogy visszaváltozzunk a képernyőre/vászonra nagy szemekkel rácsodálkozó gyermekké. Erről kérdeztük szerkesztőinket, alább olvashatjátok a választásaikat. Kommentben írjátok meg, hogy ti mi milyen választ adnátok a kérdésre.
Szabó "Szada" Dániel: A szépség és a szörnyeteg
Valószínűleg ez az egyik olyan VHS-kazettám, amit annyira rongyosra néztem, hogy lejátszhatatlanná vált. Akármilyen életkorban néztem újra a belső fontosságát és a szeretet erejét hangsúlyozó Disney-alkotás, mindig más rétegeit mutatta felém, és mindig mást jelentett. Gyerekfejjel elsősorban a dalok, a színpompás jelenetek és a szerethető karakterek ragadtak meg, aztán később, kamaszként már azt sugallta felém a történet, hogy akkor is találhatok szerető párt, ha külsőleg nem tartom magam főnyereménynek, a barátnőmmel, majd pedig a feleségemmel az oldalamon pedig a két különböző fél összecsiszolódása és a szerelem beteljesedése vitte el a figyelmemet. A '90-es évektől kezdődően egészen mostanáig mindig adott valamit ez a film, és akárhányszor elindítom (vagy csak meghallgatom valamelyik betétdalát), ott találom magam fejben az életem valamely szakaszában.
Péter Zsombor: Dumb és Dumber
Gyermekként sokszor nyaraltunk nagynénéméknél, akiknek volt videólejátszójuk (igen, léteztek ilyen dolgok) és megvolt nekik a Dumb és Dumber. Régi Bond filmek és klasszikus Disney mesék helyett én ezt a zseniálisan kretén vígjátékot tettem be és néztem rongyosra, még a szövegek nagyját is tudtam fejből. Már elég rég nem láttam, de minden alkalommal, amikor előkerül, rám tör a nosztalgia és sokadszorra is úgy röhögök, mint azokon a bizonyos nyarakon.
Hegyi Balázs: Charlie és a csokigyár
Nem Disney, nem DreamWorks, hanem inkább a mesék gótikus filmesének Roald Dahl-adaptációja, a Charlie és a csokigyár. Az édességet minden gyerek szereti, ebben nincsen semmi meglepő. Viszont ha lehetőség nyílik bepillantást nyerni a gyártási folyamatba (ami nyilván kissé elrugaszkodott a valóságtól), na, az az igazi kaland! Tim Burton varázslatos kalandfilmje már a főcímével berántott gyerekként, és ezután jött még csak a java! Csokifolyó? Cukorból készült növények? Garantált a fogszuvasodás, de 8 évesen ez meglepő módon nem különösebben érdekelt. Nem szabad megkerülni Danny Elfman soundtrackjét és kiváló betétdalait sem, melyek szerintem a legjobbak a három film közül. Bizarrul színes-szagos mese ez, amiben mind a mai napig gyönyörködök.
Vigh Martin: Shrek
Sokunk kedvencével jelentkezem, de a Shrek tényleg az a film, ami a mai húszas, harmincas generáció számára megkerülhetetlen. A humor, a karakterek és azoknak a meséknek a kifigurázása, amit mindenhol máshol láttunk, egyszerűen olyan elegyet hozott létre, amelyet nem lehetett nem szeretni. Ráadásul a Shrek azért is remek alkotás ahhoz, hogy felidézhessük a gyerekkorunkat, mert az egész film dinamikája a nosztalgiára, az idézetekre épít. Mintha az alkotók folyamatosan összekacsintanának velünk, már gyerekként is felnőttként kezelnének minket. Ha ma megnézzük a Shreket, egyszerre érezhetjük azt, hogy ismét gyerekek vagyunk, miközben az egész mű egy másik rétegét érthetjük meg. És persze azt se feledjük el, hogy a Shrek azon kevés filmsorozat egyike, amelyekben a második rész legalább olyan jó, mint az első, így hosszabb ideig lehetünk részei az élménynek. Az emlékekhez pedig természetesen az egészen remek, ma már túlzás nélkül legendás szinkron is hozzájárul.
Bárány Bence: South Park: Nagyobb, hosszabb és vágatlan
Természetesen sok olyan film - kiváltképp rajzfilm - van, ami ha eszembe jut, vagy ha elkapom a tévében, streamingen, rögtön visszarepít a gyerekkoromba. Kétség nem fér viszont ahhoz, hogy a legmeghatározóbb ezek közül számomra a 1999-es South Park: Nagyobb, hosszabb és vágatlan. A kultikus felnőtt animációs sorozathoz készített mozifilmmel nagyjából 3 éves koromban találkoztam először, még a videotékás érában, amikor a nálam 8 évvel idősebb bátyám - aki nyilvánvalóan ekkor szintén nem volt még legális korban a rajzfilm megtekintéséhez - kikölcsönözte kazettán az egész estés South Parkot. Nagy boldogan tértünk haza a videokazettával, ám kicsattanó örömünk nem tartott sokáig, hiszen mit sem sejtő édesanyánk - aki a konyhából hallgatta végig fiai fantasztikus filmválasztásának eredményét - körülbelül a második vállalhatatlan káromkodásnál viharzott be a nappaliba, és küldött vissza minket azonnali hatállyal a tékába ultimátumot adva, hogy még egyszer meg ne lássa, hogy ezt a förtelmes alkotást nézzük. Letörten battyogtunk hát vissza, mert így nem tudtuk meg, mi lett Cartman, Kyle, Stan és Kenny nagyjátékfilmes kalandjának a vége, a mi kis szándékolatlan csínytevésünk ellenben örök családi sztorivá vált, amit azóta is nevetve emlegetünk fel.
Goretity Dániel: A múmia (1999)
Történelemtanár szüleimnek hála roppantul hamar megismerkedtem a régészettel, gyerekként kifejezetten sokáig ezen a pályán szerettem volna elhelyezkedni. Számtalan romos várat látogattunk meg közösen hosszú éveken át, mindig régi cserépdarabok vagy csontok után kutakodva földben. Nyilván nem is tartott sokáig, hogy bemutassák nekem az Indiana Jones filmeket vagy az 1999-es A múmiát. Az utolsó kereszteslovagot is választhattam volna (még saját VHS borítót is rajzoltam hozzá!), végül aztán az egyiptomi kultúra szerelmeseként Brendan Fraser és Rachel Weisz örök klasszikus kalandját választottam. Rongyosra néztem a filmet videókazin és bármikor, bármelyik csatorna adta a TV-ben, ott ragadtam előtte. Mai napig újra tudom nézni és mindig be is ugranak a fenti emlékképek, zseniális blockbuster és nagyon hiányzik az, amit képviselt.
Hegedűs Attila: Con Air: A fegyencjárat
Gyerekként hamar "kinőttem" a rajzfilmekből, és ennek egy nagy oka volt: a VHS. Szüleim már ovis koromban megtanították, hogyan működik a lejátszó, így az otthon fellelhető összes akciófilmet meg tudtam nézni a csendes pihenő után (apukám imádta és imádja mind a mai napig ezt műfajt). A Terminátor 2: Az ítélet napja vagy éppen a Tökéletes katona mellett a nagy-nagy kedvencem, ami hallatán mindig a gyerekkorom jut eszembe, a Con Air: A fegyencjárat volt. Imádom ezt a filmet, ami nem okos, ellenben szórakoztató - és ezt tudja is magáról, így egy percig sem akarja másnak láttatni magát. Igazi adrenalin- és tesztoszteronbomba, amit nem lehet megunni (Nic Cage botrányos haja ellenére sem). Csak tegyük vissza szépen a nyuszit a dobozba…
Fonyódi Noémi: Bolondos dallamok
Szeretném azzal kezdeni, hogy ez a film bűn rossz, de tényleg. Az alkotók gondolták, hogy húznak még egy Space Jamet és az akkoriban A múmia sikere miatt éppen csúcson lévő Brandon Frasert tették meg a főszereplőnek és kicsit ilyen mindennek is a paródiája. Igazi kis kalandfilm, amiben abszurd helyzetekből kell kikeverednie hőseinknek, hogy egy még nagyobba essenek bele. Egy nagy katyvasz az egész, mégis a butyuta vicceskedése és esetlensége miatt teljesen visszaránt egy olyan időbe, amikor még olyan könnyű volt minden. Nem voltam ráfeszülve, hogy lehetőleg minden alkalommal minőségi tartalmat nézzek sorozatokból és filmekből. Maga az ötlet pedig a mai napig az egyik kedvencem, hogy mi lenne, ha mesehőseink is "hús-vér" sztárok lennének, akikkel akár össze is futhatnánk az utcán. Csak az elképzelés, hogy mindaz, amit a képernyőn látunk akár valóság is lehetne. Nekem ezt hozza vissza, a gyermeki élet naiv idealizmusát, hogy csak el kell képzelni és úgy is lesz. (Külön kiemelném a film elején Dodó kacsa üldözését a Warner Backlotban, ami szerintem a mai napig megállja a helyét.)
Milány Botond: Őslények országa
Könnyű dolgom volt ennek kiválasztásával. Gyakorlatilag ugyanis egy dologról szólt a gyermekkorom: a dinoszauruszokról. Már kisbabaként is plüssdinókkal aludtam (ezekből jó pár a mai napig megvan!), később pedig megszállottan gyűjtöttem a különféle méretű dinófigurákat, amelyekkel egész nap le tudtam foglalni magam, a szüleim legnagyobb örömére. Ez a "függőség" hamar odáig fajult, hogy még beszélni is alig tudtam, de a dinók latin megnevezéseit már kívülről fújtam mindenféle nyelvbotlás nélkül. Később aztán folyamatosan bújtam a dinós könyveket és a mindenféle filmeket, sorozatokat róluk. Így került elém nagyon hamar, a legrégebbi és legjobb barátomnak köszönhetően - aki pár hónappal idősebb, de ő is akkora dinóőrült lett, mint én (vagy én lettem akkora, mint ő, ez sose derült ki) - az Őslények országa. Tappancs, Kistülök és a többiek kalandja pedig konkrétan eggyé vált velem, és a gyerekkorommal. Rongyosra néztem a videókazettákat, hónapokig szinte csak ez ment megállás nélkül, ami egyszerre volt izgalmas, vicces, drámai és szórakoztató. Mai napig előttem van az összes karakter, a jelenetek, a hangulat, az azóta repülőgépbalesetben tragikusan elhunyt James Horner csodálatos zenei aláfestése, és legfőképpen a gondtalan életérzés, amikor nem volt más a világon számomra, csak a dinók.
Török Tamás: Kémkölykök
A PuliCastben gyakorlatilag már mémesült, hogy adásonként legalább egyszer, valamilyen formában belecsempészem Robert Rodriguez filmjét a témák közé. Ugyan ez leginkább önironikus célból történik, de a szentimentális része a mai napig él, hiszen gyerekkorom talán legkedvesebb, de mindenképp legtöbbször látott filmje a Kémkölykök. Tisztán emlékszem, hogy egy időben a reggeleim úgy indultak, hogy anyáék elindították nekem VHS-ről Cortezék kalandjait, hisz tudták, mennyire oda vagyok azért. Engem pedig az sem zavart, hogy az iskolakezdés miatt minden egyes reggel nagyjából pontosan ugyanaddig a pontig jutottam el a történetben. De nem csak a nosztalgia beszél belőlem, hanem a Kémkölykök hamisítatlan 90-es évek hangulata is egy komplett időutazással ér fel, valahányszor újranézem - amit elég gyakran szoktam, a varázs pedig mit sem veszített.
Kónya Sándor: Mission: Impossible 2
Tíz éves voltam, amikor moziban néztem anyukámmal a Mission: Impossible második részét és mind a mai napig élénken él bennem a jegypénztáros kérdése, miszerint nem jelent-e nekem problémát, hogy a film felirattal megy. Mondtam dehogy és még örültem is a sznob gyerekfejemmel, hogy nem kell szinkronosan néznem. Ott, akkor, azon a napon meg voltam győződve arról, hogy minden idők egyik legjobb filmjét látom és bár azóta rájöttem, hogy dehogy, jó érzéssel gondolok vissza Tom Cruise motoros parádézására a finisben. A mozit követően tűkön ülve vártam, hogy végre megjelenjen VHS-en (szegény anyámat mindig zaklattam, hogy zaklassa a boltokat, ott van-e már a kazi), mérhetetlen szerelemre lobbantam Thandiwe Newton iránt, mindkét filmzene albumát rongyosra hallgattam és a Cinema magazin vonatkozó számát is ezerszer átnyálaztam. A filmet azóta egyébként csak egyszer néztem újra, kár volt. Most azonban érik bennem, hogy ismét próbát tegyek vele, hátha értékelni fogom minden bűnös élvezeti értékét. És visszanyerek valamit abból a tátott szájjal bámuló kissrácból, aki akkor, 2000-ben voltam a békéscsabai Phaedra moziban.
Kovács Gergő: A Hihetetlen család
A lehető legjobb időzítéssel jött velem szembe a fenti kérdés, hiszen nemrég néztem újra A hihetetlen családot, ami nem csak animációs viszonylatban az egyik kedvenc filmem, és talán éppen ez az, ami a gyermekkori nosztalgiát is csúcsra járatja bennem. Brad Bird író-rendező alkotása már gyerekként is nagy hatással volt rám, amit az is aláhúz, hogy még mindig megvan itthon a lemezes kiadás, a címszereplő családot ábrázoló puzzle és egy filmhez készült akciófigura-szett is. Szerencsére néhány régi kedvenccel ellentétben A Hihetetlen család felnőtt fejjel nézve is tökéletes alkotás, rengeteg olyan témával és pillanattal, melyek utólag felvetik a kérdést, hogy ezek mégis hogyan fértek bele egy animációs, családi filmbe. Ráadásul részben ez a film alapozta meg a későbbi, szuperhősös zsáner iránti rajongásomat is, amiben az a legszebb, hogy A Hihetetlen család jó pár évvel a képregényfilmes reneszánsz előtt érkezett, és olyan briliáns kvintesszenciája a műfajnak, amit nem sok utána érkező szuperhősfilm tudott akár csak megközelíteni is.
Kátai Levente: Star Wars: Baljós árnyak
Élénken él bennem az emlék, amikor apukám egy narancssárga videokazettát hozott haza (ki tudja honnan), aminek egyik oldalán az Aladdin rajzfilm harmadik része volt rajta, a másikon pedig nem más, mint a Star Wars I. rész - Baljós árnyak. Kisgyermekként fantasztikus élmény volt ez a film, voltak benne menő jedik, fénykardpárbaj, űrcsaták, akció, fogatverseny, minden egyes pillanatát imádtam. Nem voltam abban a korban, hogy kritikusan szemléljem a film témafelvetéseit, Jar Jart, a humorát, és talán ezért is tudok megbocsátóbb lenni a Baljós árnyakkal kapcsolatban. Akkoriban nem is értettem igazán, hogyan kapcsolódik ez a film az eredeti trilógiához, abban se vagyok biztos, hogy értettem, hogy ez az az Anakin Skywalker, akiből később Darth Vader lett. De ahogy több tucat alkalommal néztem újra és tettük lassan tönkre a kazettát, szépen lassan csak összeállt a kép.
Buzsik Turner Kriszti: Bűbájos boszorkák
Ugyan nem film, hanem sorozat, de abszolút összefoglalja a gyerekkoromat a Bűbájos boszorkák. Nagyon sokáig nem volt televíziónk, és mikor lett is, csak azt a nagyjából négy csatornát fogtuk, amit antennával lehetett, így limitált volt, mi elérhető a programból. A Bűbájos boszorkák megszállottja lettem - ilyen volt később a Csacska angyal is, amit a napközi miatt sosem láttam egyből, csak VHS-en visszanézve -, édesanyám tonnaszámra hordta haza a munkahelyén fekete-fehérben kinyomtatott füzetborítókat, könyvjelzőket, órarendeket és plakátokat. Még akkor is lelkes rajongó maradtam, mikor Rose McGowen feltűnt, sőt, örültem neki, mivel Shannen Dohertyt sosem kedveltem igazán, és persze a suliban is mindennapi pletykaként szolgáltak az egyes epizódok csavarjai, és hogy hol Brian Krause-zal, hol Julian McMahonnal estünk szerelembe. Félelmetes belegondolni, hogy a sorozat 1998-ban indult, így közel egyidős velem.