24 feel-good film, amelyekkel elütheted az időt az önkéntes karanténban

Az egész világon tomboló koronavírus-járvány miatt rengetegen kénytelenek a legtöbb idejüket önkéntes karanténban tölteni, ami egy idő után a szórakozási lehetőségeket is alaposan korlátok közé szorítja. Szerencsére az elmúlt pár hétben megannyi játékkiadó cég, könyvkiadó és szerző is hozzájárult ahhoz, hogy kellemesebben teljenek a négy fal között töltött órák, és mivel mi is előszeretettel biztatunk mindenkit a #maradjotthon mozgalom betartására, szerkesztőségi szinten egy hatalmas filmajánlóval készültünk a számotokra.

Arra gondoltunk, hogy összeállítunk egy csupa feel-good filmből álló listát, méghozzá azzal a kikötéssel, hogy mindenkinek választania kell egy újabb és egy régebbi, akár klasszikusnak számító alkotást, amelyet szívesen ajánlana. Így született meg az alábbi lista összesen 24 filmmel, amikkel szerintünk nemcsak tökéletesen elüthetitek az időt, de még az is garantált, hogy utána széles mosollyal álltok majd fel a fotelből. Vágjunk is bele!

L'ecsó

Bár főszereplője miatt a Nébih valószínűleg másképp vélekedik róla, de a Pixar Oscar-díjas animációs filmje egyszerre szívmelengető, mókás és kiváló marketing Párizs számára, elvégre ember legyen a talpán, aki a megtekintése után nem vágyódik azonnal a francia fővárosba. Remy, a patkány és Alfredo, a mosogatófiú közös története 2007 óta simogatja a gyerkőcök és gyermeklelkű felnőttek millióinak lelkét, A hihetetlen családhoz hasonlóan szintén Brad Bird zsenialitásának köszönhetően. Ráadásul kevés alkotás tapintott rá olyan találóan a kritikusi hivatás árnyoldalaira és szépségére, mint a L'ecsó, miközben játszva - pardon, főzve - adott értékes és érzelmes tippeket az élethez.

A legnagyobb showman

Michael Gracey a 19. század legendás showmanjéről, P.T. Barnumról készítette el első önálló filmjét Jenny Bricks (Rio 2, A férfi fán terem) és Bill Condon (A szépség és a szörnyeteg, Mr. Holmes) forgatókönyve alapján, amelyben azt meséli el, hogy Barnum hogyan varázsolta el a közönséget egy rakás különleges ember összetrombitálásával. A címszerepben a zseniális Hugh Jackman látható, aki már több musicalben is bizonyította énektehetségét és ezúttal is abszolút uralja a porondot, de nem vall mellette szégyent a többi színész (Zac Efron, Zendaya) sem, akiknek szintén megvan az esélyük a csillogásra. A legnagyobb showman fülbemászó dalait a Kaliforniai álom díjnyertes párosa, Benj Pasek és Justin Paul szerezték, a soundtrack pedig olyan emlékezetes slágerekkel van megpakolva, mint A Million Dreams, a Never Enough vagy éppen a This Is Me. Gracey filmje, bár nem hibátlan, de egyszerre szórakoztat és bizonyít - például azt, hogy mindannyian különlegesek vagyunk valamiben. 

Monty Python: Az élet értelme

Sokáig gondolkoztam, hogy mit is válasszak klasszikus feel-good filmnek. És habár olyan örök érvényű alkotásokról kellett lemondanom, mint a Meglógtam a Ferrarival, a Macskarisztokraták vagy éppen bármelyik Bud Spencer - Terence Hill film, a voksom mégis az utánozhatatlan humorú Monty Python társulattól Az élet értelmére esett. Egyedül vagyok ezzel a véleménnyel, de a három filmjük közül én ezt az utolsót szeretem a legjobban, és pontosan azért, mert többről szól, mint ami. Mindenféle és fajta szükségtelen belemagyarázás vagy elemzés nélkül Az élet értelme az a film, ami közben folyamatosan nevetek (harsányan, úgy, hogy már könny szökik a szemembe), és tényleg elgondolkozom a felvetülő dolgokról, kérdésekről. Ha a feel-good filmeket az alapján nevezzük így, mert a néző önfeledten, pozitívan érzi magát a játékidő alatt, akkor számomra Az élet értelme az abszolút befutó.

Don Jon

Joseph Gordon-Lewitt 2013-ban mutatta meg, hogy nemcsak színészként, de a kamera innenső oldalán, rendezőként és forgatókönyvíróként is igencsak érti a dolgát. A Don Jon témaválasztásából, szókimondóságából és tabudöntögető stílusából adódóan, nem meglepő módon, rétegfilm lett, de én pont emiatt szeretem annyira. Akárhányszor nézem újra, az elejétől a végéig kéjenc vigyor ül ki az szám szélére, ami csak a külső jele annak, hogy mennyire emelkedetten és életvidáman érzem magam közben. Gyakorlatilag a Don Jon nem tipikusan az az igazi, hamisíthatatlan feel-good film, de számomra mégis ez csúcsosodik ki a műfaj modern képviselői közül. És persze engem is csak kevés dolog érdekel igazán az életben…

Sing Street

Nyolcvanas évek, szintizenék, szerelem, fiatalok, ír akcentus, ebben a filmben minden megvan, ami miatt a legcukibb, legmeghatóbb és leginkább magával ragadó zenés felnövéstörténet, amit valaha láttam. Egy gimnazista fiú, Conor kalandjait követjük, aki egy lány lenyűgözésére bandát alakít barátaival, akikkel a kor változatos zenei stílusaitól megihletve szerez dalokat. Megvannak a maga teljesen szükségszerű keserű mélypontjai, de ezekkel együtt is rendkívül jókedvű darab, amit bármennyiszer képes vagyok megnézni, és utána bármeddig újra hallgatni dalait.

Vaskabátok

Kedvenc Edgar Wright filmem olyan bitangerős és virgonc műfajmix, illetve akciófilmparódia, ami a Wrightra jellemző angol humorral, kreatív vágásokkal, Simon Pegg és Nick Frost fantasztikus duójával olyan szórakoztató kétórás élménnyé áll össze, amellyel aligha lehet betelni. A Vaskabátok egyszerre szól meghatóan a barátság és a rendőri papírmunka fontosságáról, egy békésnek tűnő angol kisváros borzalmas titkairól és a Cornetto jégkrém zamatosságáról. Mindezt úgy csomagolja paródiává, hogy nem kigúnyolja az akciófilm zsánert, hanem feszes tartással tiszteleg előttünk, és ennek állít emléket a film végi hihetetlen menő akciódömping.

Csillagpor

A 2007-es filmek feel-good listájának top helyezettje - de megkockáztatom, hogy az egész 2007-es filmfelhozatal legjobbja - egy modern kori, felnőtteknek is szóló mese, amely visszaadja a reményt, amit talán már elvesztettünk embertársaink és a bolygónk jövőjével kapcsolatban. Minden megtalálható benne, ami miatt emlékezetes maradhat egy film: változatos karakterek, akik tényleg eljutnak A pontból Z-be a fejlődési ívükön; egy gazdag, változatos fantáziavilág, ami mégis kapcsolódik a saját valóságunkhoz; ártatlan, néhol bugyuta humor, amin mégis hangosan lehet nevetni; és persze látványos akció és megoldások. Egyetlen jelenetnél nagyon szembetűnő a CGI - elképesztő belegondolni, hogy 2007 óta milyen rohamléptékkel fejlődött ez a technika! -, de ezzel ki is fújt a Csillagpor összes hibája. Nemcsak könnyed szórakozást ígér, hanem nyugalmat és hitet is ébreszt bennünk nézőkben, különösen amikor úgy tűnik, hogy megsokasodtak az árnyékok körülöttünk. Tökéletes választás, akár egyedül, akár a szeretteinkkel, szerelmünkkel nézve.

Nagy zűr Kis-Kínában

Ha már végleg betelt a pohár a napi szintű apokaliptikus hírek olvasata kapcsán, és csupán valami agyeldobós mozgóképes alkotásra vágyik az ember, akkor a legpraktikusabb, ha a nyolcvanas évek felhozatalában keresgél. Ebben a masszív filmhalmazban pedig királyként ékeskedik John Carpenter egyik klasszikusa, a Nagy zűr Kis-Kínában. Carpenter megcsillogtatta tudását, hogy nemcsak horrorban tud jeleskedni, hanem (fekete) humorral átszőtt fantasy-akcióban is. Itt is kiemelendő, hogy a felépített világ igen gazdag, és akár prequel sorozatokat is lehetne szentelni a Három Vihar történetének feldolgozására, de talán ez már a blaszfémia kategóriáját súrolja. Carpenter legnagyobb erénye viszont az, hogy bohócot csinál a nézőből és Kurt Russell karakteréből, Jack Burtonből is. Már első nézésre is fura volt valami számomra, ami csak később vált világossá, hogy bár Jack szemszögéből leszünk részesei a kalandnak, a valódi főhős azonban nem ő lesz, hanem a "jobbkeze", Wang. Carpenter zseniálisan állít görbe tükröt a nyolcvanas éveket regnáló izomkolosszus főhősöknek, és teszi ezt szórakoztató módon. Magvas gondolatokat, világmegváltó beszédeket ne várjunk a filmtől, de ha mégis tanít valamire a Nagy zűr Kis-Kínában, az az, hogy vegyük észre, amikor nem mi irányítjuk az életünket, hanem csak sodródunk valamilyen irányba. Ugyanakkor érdemes lehet Jack életfilozófiáját kicsit átélni, belekóstolni, megízlelni, mert bizonyos helyzetekben tényleg csak annyit érdemel a szituáció a részünkről, hogy feltegyük a klasszikus kérdést: mi a fene?!

Eighth grade

Imádom a coming of age filmeket és számos olyan darab készült belőlük az elmúlt 10 évben, amik beférnek a "feel-good" kategóriába. Közülük a kifejezetten fiatal, 2018-as Eighth grade nőtt leginkább a szívemhez. Bo Burnham munkája aktuális, tanulságos és borzasztóan szerethető. A bájosan cikis pillanatoktól kezdve, a szolid humoron át, a keserű momentumokig, minden megtalálható benne. Mindezt egy olyan tündéri főhőssel megspékelve, akivel élmény végigjárni az élet iskoláját. Fülig érő szájjal néztem végig.

Meglógtam a Ferrarival

John Hughes klasszikusa A "feel-good" film az én szememben. Bármilyen korosztály képes élvezni, mindenki megtalálhatja benne azt az életérzést, netán karaktert, amivel/akivel tud azonosulni. Hatalmas endorfinbomba az élet szeretetéről, az élmények megéléséről. Laza 34 év után sem vesztett erejéből, bármikor újranézhető, a vigyorgás garantált.  

Eddie, a sas

Az életrajzi filmeket nem szokás éppenséggel a feel-good filmek közé sorolni, Dexter Fletcher mozija viszont mindenképpen a szabályt erősítő kivétel (még ha az igazi Eddie szerint a filmben foglaltaknak nem sok köze van a valósághoz). Hiszen már az alapvetés is egészen abszurd, ahogy egy lelkes, maga után nyomot hagyni kívánó brit fiatal a síugrásban kíván indulni az 1988-as téli olimpián érdemi tapasztalat nélkül. (Egyazon évben, amikor egy bizonyos jamaicai bobcsapat is hasonló lehetetlennel próbálkozott.) Fletcher filmje végigveszi a sportfilmek kötelező elemeit, de ezt Taron Egerton jámbor lelkű címszereplőjével és Hugh Jackman vagány edzőjével olyan jóleső derűvel teszi, hogy nemcsak a film közben, de még jóval utána is kedvünk támad szárnyalni.

Függöny fel!

Michael Frayn 1982-es zseniális bohózatát a mai napig előszeretettel játsszák a világ színházai, így Magyarországon is nagy sikerrel futott. 1992-ben Peter Bogdanovich készített a darabhoz méltó víg kedélyű mozit, a főbb szerepekben Michael Caine-nel, Christopher Reeve-vel, John Ritterrel, Denholm Elliottal, Julie Hagerty-vel és Nicollette Sheridannel. A szedett-vedett társulat, ahogy igyekszik tető alá hozni egy pikáns komédiát, miközben a darab sikerét folyamatosan gátolják szakmai féltékenységeik, egójuk, vagy csak éppen a tehetségük. Méltatlanul keveset emlegetett remekmű, amelyet nézve garantáltan mosolyra fakad az ember.

Holiday

Nem vagyok nagy rajongója a szerelmes filmeknek, cserébe az ünnepi hangulatúakat imádom, úgyhogy a Holiday egy jó kompromisszum egy zseniális színészgárdával megfűszerezve. A történetet szerintem senkinek nem kell bemutatni, karácsonykor tuti legalább egyszer megy a tévében valahol, és nem is éppen mai darab. Azért kedvelem ennyire, mert mindig eszembe juttatja, hogy néha érdemes kilépni kicsit a komfortzónánkból, hogy rátaláljunk arra, amit keresünk, legyen az a szerelem, önbizalom vagy lelki béke. Néha azonban a dolgok csak szembejönnek velünk, amikor nem is keressük őket, vagy a legkevésbé számítunk rá. Tudom, elég elcsépeltek ezek a sorok, de attól még ez a film nem lesz rossz. Egy kellemes emlékeztető, hogy minden rendben lesz ebben a bajos, megváltozott hétköznapokban. Én a mai napig sírok örömömben, amikor Cameron Diaz rohan vissza a házhoz.

Hogyan lopjunk felhőkarcolót?

Elismerem, hogy ebbe a filmbe nem sok eredetiség szorult, de ettől nem válik kevésbe szerethetővé. Van bőven ennél sokkal jobb heist movie, de mint a műfaj rajongója, akkor is ez a szívem csücske. Egy gazdag rohadék sok kis embert átvert, és amíg mások mindenüket elveszítik, ő szépen éli tovább a kis kényelmes életét a tetőtéri lakásában. Itt jön a képbe Ben Stiller, aki viszont nem hagyja annyiban a dolgot, és neki is áll igazságot szolgáltatni. Igyekszik mindenkinek visszaadni azt, amit elveszített. Nem profi tolvajokról van szó, akik az utolsó nagy dobásra készülnek, hanem hétköznapi emberek küzdenek az igazságtalanság ellen. Nem erre vágyunk mindannyian, hogy legyen merszünk megtenni azt, amit kell? Annyira felemelő nézni, ahogy végigszerencsétlenkedik az egészet, minden terv füstbe megy, ahogy felérnek a lakásba és improvizálnia kell a rögtönzött csapatnak. Jó érzés látni, hogy minden nehézség ellenére a gonosz elnyeri méltó büntetését, a jók meg megkapják azt, ami őket jogosan megilleti. Mindezt úgy, hogy megtudjuk: mindenkiben rejlik valami kis szuperképesség, amit hasznosíthatnak, és Ben Stiller-Eddie Murphy kettőse valami egyedülálló kémiát szolgáltat.

A pénteki barátnő

Nem hagyományos értelemben vett feel-good film, de valamiért mégis úgy éreztem, hogy helye van ezen a listán. Howard Hawks 1940-es filmjének főszereplője Cary Grant és Rosalind Russell, akik egy folyamatosan civakodó, elvált újságíró-házaspárt alakítanak. A Péntek esti barátnő a screwball komédiák egyik koronázatlan királya és úgy ahogy van, pergő dialógusaival kenterbe veri az összes Aaron Sorkin-filmet együttvéve. A történet szinte nem is számít (azért lássuk: Hildy bejelenti főnökének, aki egyben volt férje, hogy újraházasodik, mire Walter elkezdi torpedózni a dolgot), ami számít az az, ahogyan folyamatosan szövegelnek és szövegelnek a főszereplők (miközben, ahogyan olvasom, több inside joke-ot is elejtenek). Igazából, ahogy nézed, teljesen mindegy, hogy miről szól. Egész egyszerűen annyira örömteli verbálmókázás az egész és Cary Grant-Rosalind Russell kettőse olyan sziporkázó, hogy muszáj elfeledni közben minden szarságot az életedben.

Paddington 2

Miért épp a Paddington 2? Mert Paul King filmje nem csak a legjobb beszélő-állatos film a Babe 2 óta, de azért is, mert egész egyszerűen minden képkockájából sugárzik az emberszeretet, az életigenlés. King rendezése telis-tele van verbális és vizuális gegekkel, Paddington maci karakterét pedig legszívesebben minden másodpercben keblünkre ölelnénk, miközben a tanulságokat is úgy tudja kommunikálni, hogy az ne érződjék gyermetegnek. Őszintén úgy gondolom, hogy ez az a film, ami attitűdjével, színes-szagos, enyhén stilizált világábrázolásával és bájával sikerrel csalhat mosolyt az arcokra és abban is segíthet, hogy egy picit megpróbáljunk jobb emberek lenni. Az ugye sose árthat. Vigyázzunk azonban azzal, hogy valószínűleg meg fogjuk kívánni a narancslekvárt, így érdemes bespájzolni pár üveggel.

Kincsvadászok

A nyolcvanas évek filmtermésének majdhogynem a felét ide sorolhatnám, de a választottam végül az az ifjúsági kalandfilm lett, amit gyerekkoromban heti rendszerességgel néztem újra és újra. A Chris Columbus és Steven Spielberg által írt történet gyakorlatilag mindent összefog, amiért a mai napig ott van bennem a vágy, hogy bár a nyolcvanas évek Amerikájában lehettem volna tizenéves. Persze, egy ősi kincsestérkép nyomába eredni valószínűleg messze áll a valóságtól, a Kincsvadászok viszont mind a mai napig - egy jó adag nosztalgiával is nyakon öntve - ugyanazt az élményt és hangulatot adja, mint amikor először láttam, egy kicsit pedig újból gyereknek érzem magam, valahányszor újranézem Mikey-ék kalandját. Dolly Parton 'The Goonies 'r' Good Enough' c. betétdala pedig önmagában elég ahhoz, hogy azonnal újrázni akarjak a Kincsvadászokból. Megunhatatlan számomra, egyszerűen imádom minden percét.

Mamma Mia! Sose hagyjuk abba

Ne! Ne lőjetek, hadd beszéljek előtte! Magam sem hittem volna soha, egy Mamma Mia! filmről valaha ilyen kontextusban fogok írni, főleg, hogy az első részért anno nem is voltam kifejezetten oda. A fiatalosabbra vett folytatás viszont minden kezdeti különbözőséget leküzdött köztem és Donna története között, a stáblistára pedig már teljesen elvarázsolt az Abba-slágerek diktálta miliő. Nem állítom, hogy feltétlen a Mammia Mia! Sose hagyjuk abba lenne a kedvenc feel-good filmem az elmúlt évekből - főleg, hogy ez elég nehezen definiálható zsáner amúgy is. Ám ebben az esetben garantáltan egy hamisítatlan, definitív feel-good-élményről beszélünk, ahol a film minden pillanata és résztvevője csak és kizárólag azon dolgoznak, hogy a néző fülig érő szájjal és felhőtlen jókedvvel hagyja el a mozitermet. Az én esetemben pedig ez pontosan így történt.

Kincs, ami nincs

Ha Bud Spencer és Terence Hill filmekről van szó, a legtöbb embernek biztos, hogy a Kincs, ami nincs jut az eszébe. De nem véletlenül. A legendás páros talán leghíresebb alkotása ez, melynek főcímdalát szinte mindenki kívülről dúdolja, ahogyan a rogyásig látott bunyós jeleneteit és unalomig ismételt mondatait is hiba nélkül fel tudnánk idézni. Hiszen ezen a filmen egy generáció nőtt fel, melyből megtudtuk, hogy csak a Puffin ad erőt és mindent lebíró akaratot. És bár nekünk nincs Puffin lekvárunk, de van Kincs, ami nincsünk, ami ezekben a nehéz időkben tényleg kincset ér, és amelynek megtekintése után tutira jobb kedvvel állunk fel a fotelből.

Életrevalók

Valószínűleg keresve sem lehetne lélekmelengetőbb alkotást találni, mint az Életrevalók. Ez az igaz történeten alapuló francia alkotás nem véletlenül szerepel minden filmes listán előkelő helyen, hiszen nagyszerű módon lavírozik a humor és a drámai pillanatok között, miközben egyszerre szól az emberi kapcsolatok összetettségéről, a társadalmi rétegek közötti szakadékról, hogy van, amit nem lehet pénzen megvenni, valamint a lélek valódi erejéről, amely képes leküzdeni bármilyen megpróbáltatást, csak akarat és kitartás kell hozzá. Most pedig pont erre van szükségünk nekünk is. Kitartásra.

Vissza a jövőbe

Nem hiszem, hogy bárkinek is különösen be kellene mutatnom ezt a kultklasszikust. Marty és Doki párosa az egyik, ha nem a legszerethetőbb filmes duó, a trilógia nyitófilmje pedig annyira ügyesen építkezik már az első pillanattól kezdve, hogy széles mosollyal az arcunkon követjük végig utána Marty viszontagságait 1955-ben, ahogy vele együtt kapkodjuk a fejünket a múlt és a jelen közti különbségeken. Habár a film egy folyamatos versenyfutás az idővel, és telepakolták a készítők feszült pillanatokkal, mégis, mikor felvetődött a szerkesztőség tagjai között egy ilyen "feel-good" filmes lista, elsőként jutott eszembe a játékossága és a kreativitása miatt.

Tökéletes hang

Igen, jól olvastad és férfiasan bevallom, nem bánok semmit sem. Nagyjából öt éve láttam először, de azóta 20-30 alkalommal biztosan lecsorgott ez a végletekig elszállt és agyafúrtan önreflektív komédia. Sokakkal együtt itt lettem szerelmes a rebellis Beccát életre keltő Anna Kendrickbe. A zenék pazarak, a karakterek a Jesse-t alakító Skylar Astinnal az élen egytől egyig szerethetők (még Rebel Wilson is!), a szituációk pedig teljesen lehetetlenek - ezt azt hiszem, az ominózus nyitány vastagon alá is húzza. Én bármikor, ha újranézem, mosolyt tud csalni az arcomra elejétől a végéig a könnyed stílusával. Egy próbát szerintem mindenképp tegyetek vele, ha szeretitek a vígjátékokat és a musicaleket. A második résszel is érdemes, a harmadikat viszont inkább kerüljétek el.

A kincses bolygó

Ron Clements és John Musker az Aladdin, a Herkules, valamint A kis hableány után 2002-ben egy számukra addig még ismeretlen területre tévedt, hiszen a Robert Louis Stevenson Kincses sziget című klasszikus regénye alapján készült A kincses bolygó inkább volt nevezhető egy merész ötletekkel megspékelt sci-fi-kalandfilmnek, mintsem régimódi Disney-mesének. Ebben persze elvitathatatlan szerepe volt James Newton Howard zeneszerzőnek, illetve a Ted Elliot és Terry Rossio páros forgatókönyvének is, akik egy évvel később már egy bizonyos Jack Sparrow kapitány kalandjaival örvendeztették meg a mozilátogatókat. Utóbbi kasszarobbantó sikerével ellentétben viszont a Kincses bolygó sajnálatos módon valamiért nem találta meg a maga közönségét, jókora anyagi buktát okozva ezzel az egeres cégnek, amiben az is közrejátszhatott, hogy Clements-ék szakítottak az addig jól bejáratott Disney-panelekkel. Hogy aztán a helyüket egy apa nélkül tengődő bizonyítani vágyó tinédzser, illetve egy megkérdőjelezhető moralitással bíró, ám alapvetően jószívű kalózkapitány kissé ellentmondásos kapcsolata vegyék át, egy olyan galaxis méretű kincskereséssel nyakon öntve, melyet egyszerűen bűn lenne nem megtapasztalni legalább egyszer az életben.

Az U.N.C.L.E. embere

Guy Ritchie 2015-ben végre a kémműfajon belül is kipróbálta magát Az U.N.C.L.E. emberével, amely azon túl, hogy fanyar humorával nettó gúnyt űzött a kémzsáner jól ismert kliséiből, bőven volt benne annyi egyediség, hogy az még századjára is képes legyen ugyanolyan jóízű mosolyt csalni az ember arcára. Persze ebben az is közrejátszott, hogy a Henry Cavill, Armie Hammer, Alicia Vikander közti kémiának hála csak úgy izzott körülöttük a levegő, amiben végső soron azért Elizabeth Debicki igencsak szemrevaló gonoszának is volt némi szerepe. Akik manapság hiányolják Ritchie utánozhatatlanul szemtelen és pimasz humorát, azok Az U.N.C.L.E. emberénél keresve sem találhatnak maguknak tökéletesebb szórakozást, hiszen a rendező szinte az összes rá jellemző trükkjét elsüti a játékidő alatt, miközben, ha nem is maradéktalanul, de azért megpróbálkozik pár újat is előrántani abból a bizonyos kalapból.

Ti miket ajánlanátok szívesen? Írjátok meg a kommentek között!