Ha felcsapunk akár a közelmúltból, akár régebbről egy "a legjobb filmek" online listát, vagy ne adj' isten, könyvet (ha kicsit elvetemültebbek vagyunk…), hellyel-közzel azonnal meg lehet saccolni, milyen alkotások fognak bennük feltűnni. Mégis az ember hajlamos az ezredik ilyen összeállítás után kissé félszemmel nézni a bennük felbukkanó filmekre, sőt már-már el is várja, hogy ha nézi őket, akkor "ténylegesen" olyan fantasztikusak legyenek, mint amilyennek sokan beállítják. Így viszont akár több klasszikus mozi is a feledés homályába veszhet, pusztán azért, mert mindig csak megemlítik, de újranézni nem nézik (hasonlóan, mint az irodalomnál Marcel Proust Az elveszett idő nyomában regényei esetében). Pontosan emiatt felettébb reméljük, hogy Orson Welles debütáló és mai napig elsöprő erejű filmje, az Aranypolgár nem fog erre a sorsra jutni.
Tavaly júliusban jelentették be, hogy David Fincher és Gary Oldman viszik filmre az Aranypolgár (angolul Citizen Kane) egyik forgatókönyvírójának, Herman J. Mankiewicznek a történetét a Netflix égisze alatt. Ennek apropóján vettük elő újra az 1941-es, majdnem 80 (!!) éves filmet, hogy Fincher életrajzi mozija előtt újfent képbe kerüljünk a miértekkel és a hogyanokkal. És ahogy első, úgy most, sokadik nézéskor is teljesen elámultunk Welles alkotásán, a stáblista után pedig csak meredt tekintettel bámultunk a semmibe. Sokszor szokták azt mondani az Aranypolgárra, hogy megelőzte a korát, de hogy ez a kor aktuális legyen 80 évvel később is, arra egyikünk sem számított.
Mindenek előtt érdemes pár szót arról is szólni, hogy manapság milyen egy igazán régimódi, nevezzük klasszikus filmet nézni. Ha egy nézőnek az olyan alkotások, mint a Casablanca, az Universal szörnyfilmjei vagy éppen Alfred Hitchcock kezdeti mozijai kimaradtak volna, és először veselkedik nekik, akkor ma már lehetséges, hogy nem, vagy nem annyira fogja elnyerni a tetszését, mintha teszem azt hosszú-hosszú évekkel korábban tette volna ezt meg. Egy olyan rohanó és napról-napra fejlettebb világban, mint amilyen a mostani is akarva-akaratlanul, de másabb és nagyobb lett az ingerküszöb. Ma már az eredeti, 1978-as Halloween nem fog akkora hatást kifejteni a nézőre, mint anno a premierjekor (ezzel kapcsolatban amúgy van egy frappáns beszólás is a 2018-as folytatásban…). Emiatt persze nem kell ostorozni magunkat - de nem kell a sárga földig lehúzni, ócsárolni és szembeköpni a filmet sem, mert akkor azonnal megmutatkozik a modor, amiről Harry Hart beszélt. Mégis, ha igazi filmszeretőként el tudunk mélyedni egy-egy klasszikus filmben, ki tudjuk zárni a külvilágot, elkezdünk együtt érezni a karakterekkel vagy izgulni értük, akkor előbb-utóbb az az alkotás el fogja érni a hatását.
Az Aranypolgár abszolúte ilyen. A bevezetőben megemlített Roger Ebert idézet is rávilágított arra, hogy Orson Welles filmje még A keresztapát is le tudja nyomni az ilyen "melyik a legjobb film a világon?" összetűzéseken - például a Metacriticen egészen biztosan. (Persze ez semmi pluszt nem ad hozzá a film által kínált élményhez; ez ilyen kvázi farokméregető verseny, amit a marketingesek ráírhatnak a plakátra.) Mindezek ellenére a film a bemutatása idején, 1941-ben megbukott a jegypénztáraknál. Pontosan amiatt bukott meg, amitől mind a mai napig beszélnek róla az emberek - mert túlzottan újító volt, egyedi és végtelenül profi.
1941-ben a moziba járó nézők nem egy arrogáns, magának való sajtómágnás tragikus életútját szerették volna végigkövetni (főleg nem visszafelé), hanem sokkalta inkább végigborzongani egy jóleső szörnyfilmet. Az Aranypolgár így csúfosan megbukott. Ám a kritikák éltették (leszámítva azokat, amiknek íróit lefizették…). A hosszú-hosszú évek során pedig egyre nagyobb és nagyobb rajongótábor alakult ki a film körül, újbóli mozis bemutatások következtek, majd a VHS korszakban mindez még nagyobb mértékeket öltött. Emiatt lehetett, hogy sem Orson Welles, sem társulata karrierje nem tört derékba az Aranypolgár kapcsán, sőt! Welles lett az egyik legünnepeltebb hollywoodi író-rendező-színész, akinek még azt is kvázi szabadott, hogy egy reklámot teljesen részegen és unottan vegyen fel.
Welles egyébiránt úgy kapta meg a lehetőséget, hogy elsőfilmesként azt csinálhasson, amit akar, hogy az álomgyár öltönyösei hallották a rádióban (társulatával) előadott H. G. Wells Világok harca játékát 1938-ban. Ez az egész előadás olyannyira hiteles és élethű lett, hogy a hallgatók valóban azt hitték, a Földet megtámadták az idegenek, és ezzel tömeghisztéria tört ki. Az országos pánikot és hiszékenységet látva Welles és csapata csak röhögött a markában, ez pedig elegendő érv volt, hogy az RKO Stúdió szerződést kössön vele/velük.
Az Aranypolgár történetének alapját Welles egy valóban élt sajtómágnás, William Hearst életéről mintázta, aki gyakorlatilag egy az egyben a filmbéli Charles Foster Kane megfelelője. Hearst egyébként minden tőle telhetőt megtett, hogy ez a film ne születhessen meg, sokáig hátráltatta a projekt forgatását, sőt miután megjelent, lefizetett kritikusokat, hogy direkt elmarasztalják. A történet az előbb emlegetett Kane-ről szól (Welles frenetikus alakításában), akit egészen kisgyermek korában az anyja kvázi elad egy gazdagabb médiamogulnak. Felnőve sorra csapják ki a legnívósabb egyetemekről, majd csökönyös elhatározása révén egy a halálán lévő újság igazgatója lesz. Pénzénél és hatalmánál fogva rögvest felfuttatja a lapot, hírnévre tesz szert, majd további más területeken kezd el terjeszkedni. Egy igazi médiacézár válik belőle, de örömöt és szeretetet nem talál sehol a pénzéért.
Az egyik legfőbb ok, amiért a '40-es évek embere nem szerette ezt a filmet (Hearst bojkottálása mellett), hogy az egész egy retrospektív (azaz visszatekintő) formátumba ágyazott, az időben ide-oda ugráló történet lett. Az első három percben láthatjuk, hogy Kane meghal, az utolsó szó, ami elhagyja száját, az ikonikussá vált szimbólum, a rózsabimbó lett. Majd az elkövetkező 110 percben különféle beszámolók, visszaemlékezések és anekdoták révén ismerjük meg a hatalom, a titulusok és a címek mögötti férfit, aki "ha nem lett volna ilyen gazdag, igazán nagy ember lehetett volna belőle". Meg persze a film központi témáját is, hogy mi a fenét jelenthet az a szó, hogy rózsabimbó.
A retrospektív elbeszélésmód mellett a vágás és az operatőri munka tekintetében is évtizedekkel megelőzte a saját korát az Aranypolgár. Olyan gyönyörű, szépen követhető, nem túlzó vágási technikákat alkalmaz, amit manapság leginkább az indie-független filmekben láthatunk. A felénél lévő montázsjelenet, amiben Kane és a felesége reggeli beszélgetéseit láthatjuk több éven keresztül, egészen mesteri lett és csak Welles csapatának profizmusát támasztja alá. Az operatőri munka pedig a mai napig lenyűgöző: Gregg Toland volt talán az első, aki mélységélességű, többteres képkompozíciókat alkalmazott, amellett hogy tűéles kontrasztokat használt. A világítás a kor expresszionista stílusát tükrözi, amibe ha szeretnénk, könnyen beleláthatunk különféle szimbólumokat is. A manapság is szokatlannak tűnő fényképszögek pedig csak még egyedibbé és kiemelkedőbbé varázsolják ezt a filmet. (Érdemes megemlíteni azt az érdekességet - amit nekem személy szerint a sokadik nézésre sikerült csak észrevennem -, hogy az erős, karakán és határozott karaktereket, mint Kane-t vagy Lelandet mindig alulról mutatja a kamera, a gyenge, befolyásolható figurákat, például Susant, pedig felülről, ezzel érzékeltetve az erősségek mélységét.)
Napestig lehetne még magyarázni, miért annyira zseniális és megkerülhetetlen az Aranypolgár - például az olyan apróbb részletekbe még bele sem mentünk, hogy Kane miért gyűjt annyi műkincset, felbecsülhetetlen értékű dísztárgyat (spoiler: azért, mert ezzel szeretné betömni a lelkében tátongó űrt, miután édesanyja eladta őt). Viszont az oldalas értekezések mit sem érnek, ha végül nem nézzük meg magát az alkotást. Az Aranypolgár pedig abszolút megérdemli a rá szánt időt és energiát, mert egészen elképesztő, hogy 2020-ban is olyan gigászi erővel vágja mellbe a nézőt, mint 80 éve. Hogy ez-e a világ legjobb filmje? Fogalmam és fogalmunk sincs - de ez egyáltalán nem is fontos. Mégis, ha az Aranypolgár büszkélkedik az ilyen listák és összeállítások legtetején, akkor legyen ott, hiszen maximálisan megérdemli. Ez a film az elvesztett ártatlanság elégiája, amit nem elég csak egyszer átélni. Hiszen mindnyájunknak van egy féltve őrzött rózsabimbója - takarjon ez bármit is…
David Fincher Mank című filmje ma került fel Netflixre, de egyébiránt Benjamin Ross már készített egy hasonló történetű tévéfilmet ebből Az aranypolgár születése címmel 1999-ben, amiben Liev Schreiber alakította Orson Wellest, John Malkovich pedig Herman J. Mankiewiczet.