Ne legyenek kétségeink, a filmrendezés sosem volt magányos munka és sosem arról szólt, hogy egyetlen ember vállára helyeződött az épp készülő mozgókép minden súlya. Vagy hogy a kreatív és egyéb irányú felelősség egyes egyedül őt illette volna. Cseppet sem. Hiszen ott van a rendező mellett az író, ott vannak a világosítók, a vágó, a hangmérnök, a díszletes, a ruhatervező, a castingos, és még sorolhatnám. A filmkészítés a művészetek közül a leginkább csapatigényű művelet. A legtöbben mégis a rendezőt emelik ki és vannak bizony olyan ritka esetek, amikor némi anomália folytán rendezőből is kettő van. Mit is jelent ez tulajdonképpen és milyen híres rendezőpárosokról beszélhetünk? Milyen buktatói és előnyei vannak egy ilyen kollaborálásnak? Nézzük meg közelebbről.
Ha megnézzük a hollywoodi rendezőket, a filmipar mainstreamebb részét, akkor relatíve csekély azok száma, akik párosban rendeznek. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor két olyan ember szükségeltetik, akik azonos, vagy nagyon hasonló attitűddel rendelkeznek, és akik kiegészítik egymást minden téren, hiszen akárkivel nem rendezhet együtt az ember. Akik mostanában nagyot futnak szakmai és filmrajongói körökben, azok Phil Lord és Christopher Miller, a Safdie-testvérek, valamint akik blockbuster-fronton többször is bizonyították rátermettségüket, azok a Russo-testvérek (mivel hozzájuk köthetőek az elmúlt évek legsikeresebb szuperhősfilmjei, a Végtelen háború és a Végjáték). De rajtuk kívül is találunk neveket, akiket érdemes kiemelnünk: a Hughes-testvérek, akik még a kétezres években a Pokolból című Hasfelmetsző Jack-filmet rendezték Johnny Depp-pel, a Duplass-testvérek, valamint Ryan Fleck és Anna Boden (mindjárt visszatérünk hozzájuk). De nem lehet megfeledkezni a Safdie-tesókról sem, akik audiovizuális rohamaikkal rendre székhez szegeznek bennünket (legutóbb Adam Sandlert rendezték a Csiszolatlan gyémánt című remekműben).
Duplaannyi kreatív energia
Amint az látszik, a felsorolt rendezőpárosok közül többen testvérpárok, ami nem nagyon rak kérdőjelet oda, hogy miként is kerültek össze. Ott van viszont a sok testvér között Phil Lord és Chris Miller, valamint Fleck és Boden, csak hogy két példát hozzak fel. Utóbbi páros egy vizsgafilm készítésénél "szűrte össze a levet", amelyen is együtt dolgoztak, a köztük lévő kémia és barátság pedig a Robert Altman filmjei iránti szeretetnek és tiszteletnek köszönheti magát. Ugyan készítettek egy Marvel-filmet is (a Marvel Kapitányt, amely sokak szerint az egyik leggyengébb mind közül), de leginkább kisebb költségvetésű, csendesebb drámákra összpontosítottak. Mint például a Fél Nelson, amellyel debütáltak, vagy a kevéssé ismert, de annál jobban dicsért kártyadráma, a Mississipi Grind. Lord és Miller szintén az egyetemi évek alatt ismerkedtek össze (Darthmouth-ban), mindkettejüknek volt tehetsége, affinitása ahhoz, hogy animációs filmeket készítsen (többnyire rövideket) és náluk a fáma úgy szólt, hogy a Disney feje, Michael Eisner felfigyelt Christopher Millerre, egy találkozót szeretett volna a Disney berkein belül leszervezni, Miller azonban csak azzal a feltétellel ment bele a dologba, ha viheti magával Lordot is. A többi meg már történelem.
A felsoroltak közül (és nem számítva a Wachowskiékat, vagy Coenéket, mert ők együtt már nem nevezhetők aktívnak) ők számítanak - egyszerűen fogalmazva - a legnépszerűbbnek. Filmjeik, beszéljünk akár a Lego moziról, akár a Derült égből fasírt 1-2-ről, mind rendkívül sok embert mozgattak meg és a szakmát ugyanúgy lenyűgözte, mint azt az embert, aki egyébként csak a maga örömére, kikapcsolódásként néz filmeket, jár moziba. Nevük nem feltétlen számít olyan ikonikusnak, mint mondjuk a Coenéké, nem feltétlen fogható fel olyan horderejű márkajelzésnek, viszont letagadhatatlan az a kreatív energia, az a fékevesztett ötlettár, melyet belefektetnek minden alkotásukba. Még akkor is, ha nem minden franchise-hoz, stúdióhoz kompatibilis az ő munkamódszerük (lásd a Han Solo-film, amelynél a meglévő információk alapján picit szabadosabban kezelték a forgatókönyvet és potenciálisan több teret engedtek volna az improvizációnak).
Ami megfigyelhető az az - és ami Millerék attitűdjén és különcségén is kiütközik -, hogy bár ezeknek az embereknek ismertebb címeket is köszönhetünk, viszont nem feltétlenül részesei a fősodornak, nem kívánnak teljes vállszélességgel beállni abba a bizonyos sorba. Ha éppen a Coen-testvéreket vesszük figyelembe, ők is meglehetősen öntörvényű módon működtek, és bizony hiába lett a mainstream szerves része a Mátrix, az olyan filmekkel, mint a Speed Racer, vagy a Felhőatlasz, sokkal marginalizáltabbnak számítanak. Jellemzőbb ez a fajta rendezői felállás a kisebb, de annál bevállalósabb, nagyobb kreatív mozgástérrel rendelkező projektekre, mint a már említett Csiszolatlan gyémánt, vagy a Jólét, illetve a Duplass-testvérek nevével fémjelzett ún. mumblecore-filmekre. Ugyanilyen remek példa a Dan Kwan és Daniel Scheinert által rendezett Minden, mindenhol, mindenkor című film, amely bár rendkívül nagy sikernek örvendett, ennél flúgosabb, zabolátlanabb művet keresve se találhatnánk. Más részről ennek sikere is mutatja azt, hogy Hollywoodnak szüksége van az ilyen dupla-agyakra, akik valószínűleg külön-külön is bombabiztos agyrobbanást vinnének véghez, együtt azonban garantált a szédült élmény.
Előnyök és hátrányok
Térjünk kicsit rá arra, hogy ha megkaparjuk a felszínt, mit láthatunk. A kétrendezős felállást illetően eléggé összetett dologról beszélünk, amelynek megvannak a maga érvei és ellenérvei, de először nézzük meg azt, hogy mik az előnyei: ha két rendező van, akkor a feladat, a felelősség megoszlik, a szó klasszikus értelmében nem egyetlen emberre hárul. Ha két rendező van, akkor jó esetben az történik, hogy a két ember képességei kiegészítik egymást és ezzel is előreviszik a másik munkáját, inspirálja egyik a másikat. Több rendező (főként független filmek alkotóiról beszélünk) beszélt például arról egy, a Filmmaker magazinnak adott nyilatkozatában, hogy mennyire jótékony tud lenni, ha van valaki, akivel azonos poszton vannak és átsegíthetik egymást a nehezebb időszakon, ami a filmkészítéssel jár. Ahogyan arra is van példa, hogy egy ponton egyikük meginog saját magában, elveszíti a hitét abban, amit éppen csinálnak, a partner pedig lehet az a személy, aki viszont felemeli az illetőt és helyes irányba tereli. Nem elhanyagolható az sem, hogy adott esetben kettő rendező már hatékonyabban tudja összegyűjteni a projekthez a kellő mennyiségű pénzt, főként ha egy független filmről beszélünk. Vagy meg is oszthatják a feladatokat és míg a másik intézi a projekt anyagi hátterét az ügynek, addig a másik házon kívül terepszemlézik.
Másrészről nem szabad elfelejteni azt sem, amire cikkem elején utaltam, hogy a filmrendezés sokak számára szerzői munkának minősül. Presztízsmunka, olyan pozícióról beszélünk, amelynek embere besöpri az elismerést (és nyilván, aki felvállalja az összes szart, ha éppen balul sül el a projekt) és aki adott esetben nehezebben is dolgozna együtt egy másik emberrel, aki ugyanabban a pozícióban van, mint ő.
Ez azonban talán kisebb, elenyészőbb oka annak, hogy miért nincs annyira elterjedve ez Hollywoodban. Az okok itt a jó öreg DGA-ig (Amerikai Rendezők Céhe) vezethető vissza, náluk ugyanis van egy olyan szabály, hogy rendezőből csak egy lehet. Pontosabban: lehet két rendező, viszont mindkettejüknek muszáj csatlakozni a Rendezők Céhéhez és biztosítaniuk kell őket arról, hogy ők tényleg partnerek és nem csak egyszeri esetek. Példának okáért, a Katonadolog esetében Channing Tatum és Reid Carolin hiába próbálta magukat bejegyeztetni a Céhnél, mint két rendező, nem fogadták el a jelentkezést. Így inkább hagyták a macerát, nem léptek be, de legalább két rendező van feltüntetve végül a filmnél. Egy másik eset, amelyik jobban rávilágít a két rendezők esetére, az a Sin City első részénél történt, ahol Robert Rodriguez ragaszkodott ahhoz, hogy Frank Miller társrendezőként szerepeljen a stáblistán az ő neve mellett, ám ezt nem engedélyezték - így pedig, hogy ez megtörténhessen, inkább kilépett a Céhből, hogy ezt abszolválni tudják. Ugyanígy Chad Stahelski és David Leitch is együtt rendezték volna a John Wicket, de a DGA nem engedte meg nekik, így a papírforma szerint Stahelski rendezte és Leitch szerepelt producerként.
Hasonlóan tanulságos történet a Minden, mindenhol, mindenkor rendezőié (Dan Kwan, Daniel Scheinert), akiket a Céh engedélyezett, hogy mindketten osztozzanak a poszton, viszont egyikük egy ponton külön, saját maga rendezett egy filmet. Ez pedig azt eredményezte, hogy a Céh szépen felbontotta az egyezséget és ezt követően újra kellett jelentkezniük a kiváltságért, ami már egyáltalán nem ment könnyen. Mert a DGA-nél van egy másik szabály: ha már kialakult a rendezőpáros, akkor már nem fordulhat elő olyan, hogy egyikük külön utakon jár. Mert ha ez megtörténik, már megbomlott a duó és nem folytathatják tovább a közös munkát a céh keretein belül. Persze az ő példájuk meglehet kicsit szélsőséges, mert Scheinert saját bevallása szerint nem nagyon szereti a felügyeletet és magasról tesz rá. Mindenesetre végül csak összehozták némi protekcióval, hogy újra együtt dolgozhassanak a szövetkezeten belül (segítségül hívtak más híres párosokat, mint például Seth Rogent és Evan Goldberget).
Egyszer mindennek vége szakad
Az elmúlt években sok híres alkotópáros mondta be mostanában az unalmast, bejelentve azt, hogy ők mostantól inkább külön folytatnák a munkát. Nem azért, mert annyira megutálták egymást, de vélhetően fárasztó és kimerítő tud lenni az, ha valaki egyetlen emberrel közösködik egy poszton és lényegében a legtöbb fontos döntést ketten hoznak meg. Ha úgy tetszik: össze vannak kötve és nem tudnak egymás nélkül mozogni. Legutóbb a Coen-testvérek váltak szét mindenki nagy döbbenetére és szomorúságára. Szomorúságára, hiszen mégiscsak ennek a két embernek köszönheti a filmszerető közönség az olyan remekműveket, mint a Fargo (amelyből aztán később több évados tévésorozat is készült), vagy éppen debütáló mozijuk, a Véresen egyszerű. A legtöbb esetben ugyanakkor az történik, hogy legalább egyikük folytatja a munkát és viszi tovább azt a megszokott szellemiséget: Joel Coen például megrendezte válásukat követően a Macbeth tragédiáját, a Wachowski-nővérek közül pedig Lana Wachowski beült a Mátrix negyedik etapjának rendezői székébe. Előbbi páros nagyon szikáran azzal magyarázta döntését, hogy már egyszerűen nem annyira vidám együtt a munka (több az őrlődés, mint a móka, csak hogy szabad fordításban tolmácsoljam). Utóbbinál az a helyzet állt fenn, hogy Lily kimerült az utóbbi évek rendezői munkáiban (leforgatni a Sense 8 sorozatot, a Jupiter felemelkedését, plusz felvállalni szexuális irányultságukat), a Mátrix 4-et pedig konkrétan azért nem vállalta, mert számára visszalépést jelentett volna. De ugyanígy különváltak már a Farrelly-testvérek is, akik olyan testnedvekkel operáló komédiákkal nevettették meg a közönségüket, mint a Keresd a nőt, vagy a Dumb és Dumber. Esetükben az az érdekes felállás van, hogy Peter Farrelly külön folytatva a lehető legmesszebbre ment attól a szellemiségtől és legutóbb egy Oscar-díjjal is jutalmazott Zöld könyv című filmmel lepett meg bennünket. Nincsen tehát semmilyen nagy vagdalkozás, nincs bősz utálat, mint más kollaborációknál (hogy egy távolibb példát hozzak fel: a Gallagher-tesók, akik az Oasis nevű együttes fő talapzatát képezték, de utálták egymást), egyszerűen van, hogy két ember szétmegy és külön-külön folytatják a kiteljesedést.
Látható tehát, hogy bár abszolút megoldható mindenféle variáció a rendezésre Hollywoodban (és akkor arról még nem is ejtettünk szót, hogy mi van akkor, ha egy színész például fantomrendez, vagy ha egy rendezőt hirtelen levált egy másik), de bőven megvannak a buktatói, hátráltató tényezői. Mindenesetre a kiskapuk mindig ott vannak és amíg vannak olyan önazonos, szabályokat minden értelemben felrúgó rendezők, mint amilyeneket felhoztunk a cikkben, addig nagy baj nincsen.