Ha kimaradt volna a cikk első része, a linken keresztül pótolhatjátok!
Jordan Peele
Normális körülmények között a színészek jellemzően örülnek, ha egy nagy költségvetésből forgó animációs alkotásnál a szereplőválogatást végző specialisták kopogtatnak az ajtajukon. Jordan Peele-t viszont szabályszerűen traumatizálta egy teljesen szokványos ajánlat. A munkásságára és képességeire felettébb büszke komikust ugyanis arra kérték fel, hogy maga után minimum felemás emlékeket hagyó Az Emoji-film Kakijának kölcsönözze jellegzetes orgánumát. A nevettető szóhoz sem jutott a döbbenettől, és egy bő nap kellett ahhoz, hogy annyira visszanyerje az önuralmát, hogy egóját félretéve menedzsere közvetítésével finoman kipuhatolja, hogy mennyit is fizetnének neki.
Ekkor azonban a Sony illetékesei egy újabb gyomrost vittek be neki: közölték, hogy lassan reagált, és a neki szánt figurát végül Sir Patrick Stewart fogja megszólaltatni. A csalódott Peele ekkor alaposan átgondolta a helyzetét, és arra jutott, hogy egyre kevésbé leli örömét különféle karakterek megformálásában. Így általános döbbenetet keltve a rendezés felé fordult - ráadásul a cinikus-hitetlenkedő felhangokat tovább erősítette, hogy nem maradt meg a kaptafánál, és éles váltásként a horrorokra fókuszált. Hamar kisült, hogy döntését sem neki, sem pedig a publikumnak nem volt oka megbánni. A 2017-es Tűnj el! a zsáner társadalomkritikus vonulatának egyik meghatározó gyöngyszeme - ahogy a Mi és a Nem is hozták az előzmények tükrében okkal elvárható kötelezőt.
Andrew Dominik
Andrew Dominik sem termékeny direktor, ám fáradozásainak négy, fanyar zamatú gyümölcse fennen hirdeti az ausztrál fenegyerek sajátos látásmódját. Ars poeticája egyszerűbb nem is lehetne: a tények ismerete sosem hátráltathatja egy frappáns-szellemes füllentés vagy tévhit terjedését, hiszen végső soron mi döntjük el, hogy mi is a valóság. Nem véletlen, hogy debütálása, a Chopper a kéjes élvezettel hazudó, és szerénytelen személyét Melbourne egyik legkomolyabb játékosának beállító Mark Brandon Read memoárjaira épül.
A haramia meséit az álmok és a realitások közt tátongó szakadékra rámutató Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford követte. Ebben a címszereplő kénytelen ráébredni, hogy idolja fikarcnyit sem hajaz a filléres ponyvák tiszta szívű lázadójához. Az Ölni kíméletesen is tocsog a cinizmustól, mivel a 2007-es amerikai gazdasági válság allegóriáját egy balul elsült kártyabarlang-rablás utózöngéin keresztül megfestő noirban civilizációs tabuk kérdőjeleződnek meg. Míg a Szöszi nem is igyekszik eloszlatni a Marilyn Monroe rövid, de annál pezsgőbb pályáját övező mítoszokat - elvégre azok hihetőbbeknek bizonyultak a megtörtént eseményeknél.
Barry Jenkins
Az afroamerikai, valamint az LGBT+ közösség sorsára koncentráló Barry Jenkins is kerüli a kapkodást. Első ízben az egy egyéjszakás kaland után próbaként egy napig együtt maradó párocska érdekes kísérletének krónikáját elmesélő, 2008-as Orvosság búbánatrával csillogtatta meg kétségbevonhatatlan tehetségét. Ám ekkor még kevesen figyeltek fel rá - csupán nyolc esztendőnyi csöndet követően tört az élre a fekete maszkulinitás és a kisebbségi lét témáját boncolgató, Oscar-díjas Holdfénnyel. De azóta csak 2018-ban tért vissza az ezüstvászonhoz a Ha a Beale utca mesélni tudnával - igaz, 2024-ben a kakukktojásnak ható Mufasa: The Lion Kinggel fog jelentkezni.
Nemes Jeles László
Nemes Jeles László is fokról-fokra hágott fel a rendezői szamárlétrán. Bár már 1999-ben letette az asztalra az Arrivals-t, és 2007-ben Tarr Bélának segített az A londoni férfi elkészítésében, 2015-ben örülhetett első hosszabb produkciójának, a Saul fiának. A ráérős tempó nem múlt el: hiába nyert Oscart, azóta kizárólag a 2018-as Napszálltához adta a nevét.
Quentin Tarantino
A felsorolásból nem maradhat ki sokak iskolateremtő idolja. Quentin Tarantino (Kutyaszorítóban, Ponyvaregény, Kill Bill, Becstelen brigantyk, Django elszabadul, Aljas nyolcas, Volt egyszer egy Hollywood) sosem rejtette véka alá, hogy miközben könnyűszerrel megtehetné, hogy elárassza a piacot jellegzetes stílusú, posztmodern műveivel, őt elsősorban a minőség, pontosabban fogalmazva a hiúság vezérli. Mert meggyőződése, hogy kollégái képtelenek megpihenni, és emiatt eredményekben gazdag karrierüket egykori önmaguk árnyékaként fejezik be. Ezért eltökélte, hogy tíz alkalommal fogja dirigálni az álomgyár nagyjait - aztán örökre búcsút int az őt a csúcsra repítő szcénának. Hogy tartja-e majd a szavát, azt ezen sorok írásakor homály fedi.
Ha úgy érzitek, hogy kedvencetek helyet kaphatott volna a felsorolásunkban, ne habozzatok: írjátok le véleményeteket a kommentszekcióban, vagy a Facebook-oldalunkon!