Az elmúlt hetek bejelentései alapján az lesz az új trend Hollywoodban, hogy sorozatokat és filmeket rebootolnak. A Warner Bros. Harry Potter sorozattal készül, az Amazon a Csillagkaput és a Robotzsarut veszi újra kezelésbe, a Millennium Media megpróbálkozik megint a Hellboy-jal, a Paramount+ Galaxy Questet gondoljra újra a tévéképernyőkre, a Lionsgate pedig az Alkonyat franchise-t pumpolná még. Tavaly már foglalkoztunk a témával, amikor összeszedtünk tíz olyan sorozatot, amiket érdemes lenne újra elővenni, de nem hittük, hogy ilyen hamar elindul a folyamat.
Az említett projektekről mindenkinek megvan a véleménye, természetesen a szerkesztőinknek is, de arra gondoltunk, hogy nem a bejelentésekre reflektálunk, hanem inkább elgondolkodunk azon, hogy szerintünk melyik film tudna abból profitálni, ha évekkel - vagy az alábbi összeállítást megnézve inkább évtizedekkel - később, napjainkban rebootolnák. Ki is fejtjük, hogy miért ezeket választottuk.
Szabó "Szada" Dániel - Tizenkét dühös ember (1957)
A Reginald Rose azonos című tévéjátékán alapuló dráma Sidney Lumet (Serpico, Hálózat) első nagyjátékfilmje, amely egy látszólag sima gyilkossági ügy tárgyalássorozatát meséli el, ahol egyetlen esküdtben merül csak fel a gyanú, hogy túlságosan is egybevág az összes bizonyíték. Kezdetben még tizenegyen vannak ellene, azonban a felállás fokozatosan változni kezd a vita során, egy idő után pedig már nem is csak a gyilkosságról van szó, hanem előkerülnek olyan mindenkit érintő témák, mint a rasszizmus. Rose és Lumet műve rendkívül erős atmoszférával, mondanivalósággal és dialógusokkal bír, azonban bármennyire is szilárd az alapanyag és remek korleletnek számít, azt már bizonyították a színdarabban való feldolgozások, hogy lehet rajta csiszolni, sőt kell is. Bár a Tizenkét dühös ember tanulságai időtlenek, azonban át lehetne formálni, hogy jobban passzoljon a modern korhoz mind külcsínben, mind belbecsben, beleértve az esküdtek összetételét is (a filmgyártás jelenlegi trendjeit figyelembe véve talán nem szerencsés ezt megemlíteni, de itt tényleg igaz az, hogy az esküdtek között helyet kaphatnának más nemzetiségek képviselői és nők is). Simán lehetne egy másik ügyet is írni hozzá, nem kellene feltétlenül ugyanazt, amit már évtizedek óta mindenki ismer.
Péter Zsombor: A 13. emelet (1999)
Mindenekelőtt egy hatalmas balszerencséje volt Josef Rusnak művének. Ugyanabban az évben jelent meg, mint a Mátrix, így elég hamar feledésbe merült. Két szoftverfejlesztőről szól, akik egy olyan programon dolgoznak, mely egy 1937-ben játszódó virtuális világba tudja elkalauzolni az embert. A képzelt valóság és a realitás összemosása mellett egy gyilkossági ügy is bekúszik a képbe, de a koncepció önmagában is remek kérdéseknek ágyaz meg, melyek egyszerre szórakoztatnak és elgondolkodtatnak. A színészi játék nem a legütősebb és látszik, hogy a büdzsé sem verdeste az eget, plusz a sztoriban akadtak kidolgozatlan, illogikus elemek. Az összkép mégis korrekt és messze nem menthetetlen, sőt emiatt tökéletes reboot alapanyag. Egy Denis Villeneuve vagy Christopher Nolan kaliberű rendezőnek több mint testhezálló feladat lenne, ők pedig garantáltan ki tudnának hozni belőle valami olyat, hogy egy neo-noir hangulattal megfűszerezett sci-fi mestermű szülessen.
Goretity Dániel: Kegyetlen játékok (1999)
Úgy gondolom, hogy rebootnak akkor van értelme, ha el tudunk mesélni valami többet, mélyebbet, mást az eredetihez képest, építve annak erényeire. Ennek egy formája lehet az, hogy reflektálunk az azóta eltelt időre és a közben megváltozott szokásokra, jellegzetességekre az adott film témái kapcsán. Így esett a választásom végül egy kultklasszikusra, az 1999-es Kegyetlen játékokra (Cruel Intentions). Az alapkoncepció úgy gondolom, megállná ma is a helyét, viszont könnyedén tudnánk egy másik történetet kerekíteni a mai párkapcsolati- és párkeresési szokások sötétebb pillanataira reflektálva. Nem egy újabb A szürke ötven árnyalátára vagy 365 napra vagy egyéb, azonnal streamingre száműzött Z-generációs vinnyogásra kell gondolni, hanem egy kemény, rohadék, gátlástalan, manipulatív sakkjátszmára. Épp úgy, ahogy azt az eredetiben is láttuk - csak a karakterek eszköztára, az általuk megélt (illetve pont, hogy nem megélt) morális dilemmák már modernizálva, mai környezetben kerülnének bemutatásra. A finálé alatti Bittersweet Symphony-ból viszont biztosan nem engednék.
Kátai Levente: Találmány (2004)
A Találmány (Primer) egy 2004-es független film az időutazás témájában. Annyira független és kisköltségvetésű cucc, hogy az első percekben rögtön látszik, hogy pár dollárból és hatalmas lelkesedéssel hozták össze ezt a projektet az alkotók. Majdnem két évtizeddel ezelőtt akkora hiány volt az ilyen intelligens, agyat megcsavaró sci-fikből, hogy ez a garázsprojekt kultfilmmé tudott válni az időutazós művek rajongói körében (ma már ezt nem tudnám elképzelni, hogy megtörténik). Szerkesztőkollégám, Tomi dobta be, hogy nézzük meg 2022 elején, és látva, majd egy órát beszélgetve róla folyamatosan azt éreztem, hogy mennyi potenciál van ebben a filmben, amit a költségvetési és narratívabéli megoldások miatt nem tudtak kiaknázni. Egy kisköltségvetésű filmként ugyanúgy el tudnám képzelni profibb megvalósítással, átgondoltabb forgatókönyvvel (itt nem a logikai összefüggésekre gondolok, hanem a nézővel való kommunikációra, hogy ne fórumokon és értelmező videókon kelljen átrágnom magam, hogy megértsem a film második felét), tehetséges színészekkel és erős, baljós atmoszférával ez egy csúcskategóriás időutazós sci-fi film lehetne. David Finchert, vagy egy hasonló stílusú rendezőt tudnék elképzelni a kormánynál, hogy az összes jelenetet belengje egy feszült, baljóslatú hangulatiság.
Hegedűs Attila: Re-Animátor: Az újraélesztő (1985)
Talán sokatok emlékszik erre a horrorgyöngyszemre még 1985-ből. H.P. Lovecraft novellája alapján, Stuart Gordon rendezésében és Jeffrey Combs zsigeri alakításával a Re-Animátor: Az újraélesztő mind a mai napig egy időtálló klasszikus (ami sajnos a két folytatásáról már nem mondható el). Viszont egy olyan klasszikus, amihez ha értő kézzel nyúl hozzá valaki reboot címszó alatt, ugyanolyan magas szinteket üthet meg. Csak nem szabad elfeledni, mitől vált időtállóvá az eredeti: egy modern érába átültetett Frankenstein-történet volt, rengeteg vérrel, remek praktikus effektekkel és bőr alá kúszó antihősökkel - valamint egy olyan merész lezárással, ami beleég a néző retinájába. Az olyan sikeres gore-horrorok láttán, mint a Terrifier 2 vagy az Evil Dead Rise, ennek pedig lenne is létjogosultsága.
Milány Botond: Csillagközi invázió (1997)
Elég könnyű dolgom volt a választással, hiszen évek óta a Csillagközi Invázió az első cím, ami azonnal beugrik, ha ezt a kérdést nekem szegezik. Paul Verhoeven háborús-szatirikus klasszikusa ugyanis abszolút az az alapanyag és világ szerintem, amely hozzáértő kezekben, valamint egy kompetens stúdió kezében a mai franchise-őrült világban is simán megállná a helyét - vagy legalább minimum kitűnne egyediségével. Persze az még mindig az 1997-es film mellett szól, hogy mai napig semmit nem vesztett erejéből, a látványvilág pedig abszolút kiállta az idő próbáját, köszönhetően a praktikus effekttel kevert CGI-nak, amivel életre keltették anno a rovarokat. Éppen ezért az tény, hogy mélyen a zsebébe kéne nyúlnia egy stúdiónak, ha ezt normálisan és hűen akarná adaptálni. De tegye a szívére minden rajongó a kezét: nem néznénk meg egy modern köntösbe bújtatott, de az eredeti szellemiséget megtartó csillagközi ember-bogár háborút?
Hegyi Balázs: Téboly (1936)
Fritz Lang 1936-os hollywoodi debütálása nemcsak azért emblematikus darab, mert narratívájában és formanyelvében minden produceri nyomást figyelmen kívül hagyva visszanyúlt a rendező németországi gyökereihez, hanem mert olyan témákat boncolgat, melyek egy kis vérfrissítéssel könnyedén átültethetőek korunk hétköznapjaiba. A nagy gazdasági világválság elől menekülő szerelmespár és az ártatlanul elítélt amerikai hős helyzete mindenki számára átélhető, ám a film nem áll meg itt, hanem tesz egy 180 fokos fordulatot, és az áldozat egy szempillantás alatt antagonistává válik. Lang klasszikusára mára kevesen emlékeznek sajnos, ezért a számtalan Disney-remake helyett inkább ezt a sokrétegű alkotást kellene mozgóképes formában megidézni, ami nem csak a társadalom, de az egyén felett is fájó ítéletet hirdet.
Buzsik Turner Kriszti: Rémségek cirkusza (2009)
Nem írom le jó szívvel, hogy Darren Shan regényei megfilmesítésért kiáltanak, mert gyerekként annyira határozó olvasásélmények voltak számomra mind a Vámpír-, mind a Démonkönyvei - majd később a többi írása is -, hogy túl erőteljes vízióim vannak a vászonra adaptálással kapcsolatban, amiket jószerivel nem lehetne megugrani. Ugyanakkor azt az egyetlen, gyászos próbálkozást muszáj lenne felülírni, amit Paul Weitz követett el 2009-ben. A Rémségek cirkusza hiába operál olyan ismert színészekkel, mint John C. Reilly, Josh Hutcherson, Ray Stevenson, Ken Watanabe, Salma Hayek vagy Willem Dafoe, csúfos bukás lett, de nem csak Shan könyvsorozatának rajongói között. A film kilúgozza a vámpírmitológiát, és hiába próbál ötletes, dinamikus, trendi fantasy képében tetszelegni, valójában csak egy klisés, fantáziátlan tinifilm. Minden kreatív csavar, összetett karakter és izgalmas koncepció a könyvek íróját dicséri, nem a film alkotóit. Külön szívfájdalmam Reilly, mint az egyik főszereplő vámpír, Larten Crepsley, akinek nagyjából pont a szöges ellentétét sikerült megformálnia a figurának, mint ami a regényekben szerepel. Így ódzkodom tőle, hogy bárki újra megpróbálkozzon a Rémségek cirkusza, ne adj isten a széria további részeinek adaptálásával, de ha valamire ráférne a vérfrissítés, akkor az ez.
Gera Krisztián: A kék bálvány (1931)
Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy az első magyar hangosfilm, A kék bálvány teljes joggal bukott meg a mozikban, mivel magán viseli a zsáner későbbi képviselőinek jóformán védjegyszerű gyengeségeit. Gyenge alibi-sztori, poéntól poénig vánszorgó cselekmény és totálisan funkciótlan, de cserébe bugyuta dalbetétek elegyednek harmonikusan ciánozásra is kiválóan alkalmas dialógusokkal. Az pedig, hogy valakiben felmerült, hogy Makláry Zoltánnál eszményibb kínait találni sem lehetne, a viccnek erős, komolyan pedig nyilván nem gondolt húzások iskolapéldája. Ezen kívül az "Ahogy azt Móricka elképzeli!" - effektus is mosolyt csalhat a nézők arcára, mert a papíron Amerikában játszódó történetnek annyi köze van az USA bármely tagállamához, mint zergének a kvantumfizikához. Végletesen elavult próbálkozás. Ellenben, egy a blőd szituációt kikarikírozó, és a bő kilencven esztendővel korábbi állapotok orrát diszkréten megfricskázó paródiaként garantáltan tarolna.
Jasinka Ádám: Semmit, de…
Nem vagyok sem a reboot, sem a remake ellen, mivel rengeteg olyan filmet és sorozatot láttam, melyekről nem is tudtam, hogy azok, és imádtam mindegyiket. Vagyis majdnem mindegyiket. Ha kellene, akkor sem tudnék választani olyan filmet vagy sorozatot, amelyet ha rajtam múlna, rebootolni kellene, ellenben van egy, amelyiket nagyon folytatnék. Guy Ritchie - lassan évmilliókkal ezelőtt - filmként vitte vászonra, vagyis indította újra az egykoron sorozatként futott Az U.N.C.L.E. emberét, amely egy igazán szórakoztató akciófilm lett, parádés szereposztással, állati zenékkel, még ma is a fülemben csengő témákkal és persze üdítő humorával. Ritchie azonban ahelyett, hogy folytatná, újabb és újabb, de másfajta akciófilmekkel (mint a Fortune-hadművelet: A nagy átverés) rukkolt elő, pedig ha valamire, egy Az U.N.C.L.E. embere második részre én ki lennék éhezve!
És ti melyik filmet rebootolnátok? Várjuk kommentben a tippeket!