1969-ben jelent meg egy ikonikus westernfilm, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök Paul Newman és Robert Redford főszereplésével, George Roy Hill (A nagy balhé, Az ötös számú vágóhíd) rendezésében. Amellett, hogy egy mai napig fantasztikus alkotásról beszélhetünk (ami friss, fiatalos lendületet pumpált ebbe a műfajba), a film egy másfajta okból kifolyólag is rendkívül fontos mérföldkő. Ugyanis ha nincs ez a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, akkor nincs ma David Fincher. Mármint persze nem szó szerint értve, hanem képletesen: ha a kisgyerek Fincher nem látja ezt a filmet (utána pedig a forgatásról készült werket), akkor nem választotta volna a rendezői pályát sem. És mi, nézők sokkal kevesebbek lennénk ezáltal.
David Fincher a mai, modern filmgyártás egyik oszlopos tagja. Sajátos stílusa, jellegzetes kézjegyei filmjeinek minden képkockáján tapintható. Az élettörténete kapcsán szeretnek azzal élni az írók, hogy "rögös utat járt be", mire megtalálta a saját hangját és stílusát - ez viszont nem igaz. Kezdetben nem is filmrendezőként vágott neki ennek a pályának, hanem kliprendezőként - a maximalista és kellőképp borúlátó, "sötét" stílusa már itt is fellelhető. Rengeteg videoklip kötődik a nevéhez, sőt igazán nagy nevek is dolgoztak vele a hosszú évek során - Michael Jacksontól kezdve a The Rolling Stones-on át egészen az Aerosmith-ig bezárólag sokan mások is.
A klipek után (vagyis igazából már közben is) különféle reklámokat is készített, hiszen az öltönyösök hamar felfigyeltek a részletpontos munkavégzésére, valamint saját stúdióját, a Propagandát is ekkortájt alapította. Az 1980-as évektől egészen a 2000-es éra végéig olyan cégeknek és vállalkozásoknak dirigált reklámokat, mint a Nike, az Adidas, a Budweiser, a Heineken vagy éppen a Coca-Cola.
Az már külön érdekesség, hogy olyan rendezők is megfordultak a stúdiójánál, mint Zack Snyder, Michael Bay, Antoine Fuqua, Michel Gondry, Spike Jonze avagy Gore Verbinski.
Innen pedig már csak egy lépés volt, hogy a klipvideók és a reklámfilmek után nagyjátékfilmeket is forgathasson. A 20th Century Fox-nak pedig kapóra is jött az akkor még 29 éves, ambiciózus rendező, és fel is ajánlották neki az Alien 3-at, A végső megoldás: Halál-t. Persze ezt a felajánlást nem úgy kell érteni, hogy a stúdió első választása a kezdő Fincher volt, hanem úgy, hogy az előző direktort, Vince Wardot éppen kirúgták. Helyére pedig gyorsan kellett valaki - valaki olyan mondjuk, akit könnyen lehet irányítani, nem beszél vissza, csak teszi a dolgát. Fincher viszont nem ilyen volt.
Borzasztó volt a forgatás, elsősorban nem amiatt, mert Fincher jócskán túllépte az eredeti költségvetést. A rendező és a producerek ádáz csatát vívtak egymással, ami nem csak őket, de egyben a színészeket is megviselte. A folyamatos kontroll, az előző két film miatti nagy rajongói nyomás és a szükségtelen beleszólások miatt Fincher azonnal lelépett, mihelyst véget ért a forgatás (nem is maradt ott a vágóknak "segíteni"), annyira nem érdekelte már, mi lesz a film sorsa. Azóta persze kvázi minden megbékélni látszott, sőt Fincher még egy rendezői változatot is kiadott a filmből - nem mintha ez sokat változtatott volna az Alien 3 megítélésén…
Hogy egy ekkora bukás után hogy nem bicsaklott meg Fincher karrierje, leginkább a szerencsének és a rendező elhivatottságának tudható be. Az 1992-es A végső megoldás: Halál után három évet kellett várni az új filmjére, erre viszont nagyon megérte várni. A Hetedik (Se7en) premierje csak úgy visszhangzott, a kritikusok és a nézők is mind a mai napig imádják és kvázi ennek a filmnek köszönhető, hogy Fincher neve fennmaradt. Amikor először olvasta Andrew Kevin Walker forgatókönyvét, azonnal látta, hogy ez egy potenciális táptalaj lehet a saját filmes stílusának. Emiatt semmit sem vett félvállról (amúgy sem szokása…) és tényleg a maximumot beleadta. A könyvbe szeretett bele egyébként Morgan Freeman és Brad Pitt is (utóbbi azért vállalta el többek között a szerepet, mert a 12 majom mellett ezzel végre ki tudott törni a romantikus szépfiú skatulyából).
A Hetedik mintegy a legfincherebb Fincher-film, ha lehet ezt így mondani. Minden, amiért szeretjük ezt a rendezőt (a stílusát, a komor világát és a megtört karaktereit), megtalálható ebben a 127 percben. Nemcsak megmentette a karrierjét, hanem Pittét is másik irányba terelte, sőt új életet lehelt a neo noir filmzsánerbe. A két évvel későbbi Játsz/ma (The Game) a mai napig nem kap elég figyelmet, amely a Hetedik utáni űrt látván, valamilyen szinten érthető is. Mégis - annak ellenére, hogy nem tartjuk számon Fincher legjobbjai között - egy emlékezetes, feszült thriller Michael Douglas elképesztő alakításával az élen.
Mindemellett a Játsz/mát egyszerre tekinthetjük egy vihar utáni és egy másik vihar előtti csendnek.
Hiszen ha a Hetedikkel Fincher beírta magát a történelemkönyvekbe, az 1999-ben megjelent Harcosok klubjával (Fight Club) mindezt többszörösen is aláhúzta. Mit lehet még elmondani erről a filmről, amit még nem mondtak el előtte rengetegszer? Chuck Palahniuk azonos című regénye alapján a Harcosok klubja egy generáció filmje, a pusztulás szimfóniája. És habár megbukott a film (elsőre - hiszen jócskán megelőzte a korát), Fincher innentől kezdve azt csinálhatott, amihez csak kedve szottyant. (Felfoghatjuk ezt kissé gonoszan is, hiszen innentől kezdve bármilyen filmet is forgathat, nagy eséllyel semelyik nem ér majd fel ezekhez a mesterműveihez.)
A 2002-es Pánikszobát sokan nem szeretik, viszont ha helyén kezeljük a kezelni valót, akkor egy tisztes thriller kerekedik ki belőle - jó pár feszült pillanattal, klausztrofób hangulattal, izgalmas karakterekkel és egy nagyon fiatalka Kristen Stewarttal. Az öt évvel későbbi Zodiákus már szívélyesebb fogadtatást kapott, hiszen Fincher újfent bebizonyította nekünk, hogy mennyire egy mocskos világban is élünk. Az igaz történetet feldolgozó film bizony megköveteli a figyelmet (nem csupán a háromórás játékideje miatt), de a végén meg is hálálja ezt és egy borzasztóan lélekőrlő élményt kínál cserébe. Jó üzlet, nem...?
A 2008-ban megjelent Benjamin Button különös élete (The Curious Case of Benjamin Button) volt talán az első (de nem az utolsó) vízválasztó a karrierje során. Egy sokkalta másabb hangvételt és stílust kölcsönzött az F. Scott Fitzgerald novellát adaptáló filmnek, mint eddig megszokhattuk. Hirtelen úgy tűnt nekünk, nézőknek, hogy nem minden olyan mocskos, mint ahogy eddig mutatta. Reményt kaptunk, jóleső, megmosolyogtató és többször könnyfakasztó jeleneteket egy visszafelé öregedő Brad Pitt képében. Érthető, hogy a Fincher rajongók közül sokak gyomra mindezt nem fogadták be. Mégis akár rajongóként, akár "szűzen" vágunk neki ennek a filmes kalandnak, higgyétek el, megéri:
egy gyönyörű és nem utolsó sorban emberi történetet elevenedik meg a szemük előtt.
A két évvel későbbi Social Network: A közösségi háló sem mondható egy echte Fincher-filmnek, viszont ez egyáltalán nem gond. Quentin Tarantino kedvenc 2010-es évekbeli filmje bizonyította be, hogy Fincher egyike azoknak a rendezőknek, akik nem szeretnék maguknak azt a bizonyos skatulyát, hiszen hébe-hóba szeretnek kísérletezni is. A Benjamin Button és a Facebook megszületését bemutató Social Network voltak ennek az első hírnökei. Míg előbbit nem szívlelték elsőre annyira, utóbbit annál inkább. Egy mesterien kivitelezett, részletgazdag történetet részesei lehetünk - aminek sikerében legalább akkora szerepe volt Fincher rendezői profizmusának, mint Aaron Sorkin tűéles forgatókönyvének.
A "nyavalygók" 2011-ben is felsóhajthattak, hiszen ekkor jelent meg a Fincher dirigálta A tetovált lány (The Girl with the Dragon Tattoo) amerikai remake-je. Az utolsó szó hallatán többeknek összeszorult a gyomra és látatlanban fújolni kezdték ezt a filmet, amely (teljesen objektíven tekintve) sokkalta jobbra sikerült, mint a svéd eredeti. Fincher mozija feszültebb, tempósabb, erőszakosabb és végül tökéletes példája az egykori rendezői felfogásának. Ebből egy kicsit visszább vett 2014-re, amikor Gillian Flynn regényét vitte nagyvászonra, a Holtodiglant (Gone Girl).
Félre értés ne essék, ezt a filmet sem kell félteni, ha durva és erőszakos jeleneteket akarunk látni (emlékszünk még arra a bizonyos szexjelenetre?), viszont érezhetően másabb a fókusz, mint eddig. Viszont letagadhatatlan, hogy Ben Affleck ügyesen alakította a kissé teszetosza Nicket, Rosamond Pike egyetlen pillantásától pedig a frász jön a nézőre. (Azt pedig tényleg Fincher profizmusát támasztja alá, hogy egy évvel később, Flynn másik regényét is megfilmesítették, a Sötét helyeket Charlize Theron főszereplésével - viszont ha nem hallottál róla, akkor ne ostorozd magad. Nem hiába - a Holtodiglan sikeréhez is kellett Fincher.)
Fincher már a Holtodiglan előtt is belekóstolt a sorozatok világába, hiszen két darab epizódot rendezett a szebb napokat is látott Kártyavárból. De csak a film után vágott bele igazán és hozta el nekünk 2017-ben a Mindhuntert, a Netflix egyik legjobb sorozatát. A két évad alatt összesen hét darab részt dirigált, de executive producerként (és kreatív vezetőként) minden epizódon érezni a hatását. Az FBI profilozó osztályának megszületése - igaz történet alapján - egy tökéletes alapanyag volt a rendezőnek. A Mindhunter első és második szezonja után pedig animációs fronton is bemutatkozott, hiszen a különféle történeteket bemutató Love Death + Robots félig az ő gyermeke (félig pedig az első Deadpoolt és a Terminátor: Sötét végzetet jegyző Tim Milleré). Igaz, ebben csak producerként vett részt a munkálatokban, illetve a legutolsó évadban egyetlen epizód rendezőjeként.
2020-ban viszont elérkeztünk karrierjének második vízválasztójához. A Netflixen debütált Mank váltotta ki talán a legnagyobb ellenszenvet, amit eddig Fincher-film kapott. Az Aranypolgár forgatókönyvírójának, Herman J. Mankiewicz történetét taglaló alkotás sok nézőnek és rajongónak már megfeküdte a gyomrát. Egy unalmas, lényegtelen és felesleges filmnek titulálták - ezzel viszont egyáltalán nem volt igazuk. A Mank az eddigi legszemélyesebb filmje Finchernek. Nem csupán amiatt, mert a mozi szeretetét és a filmkészítés viszontagságait tudta ezzel bemutatni (a szenzációs Gary Oldmannel együtt), hanem mert édesapja, a 2003-ban elhunyt Jack Fincher írta a forgatókönyvet…
...még az 1990-es években.
Fincher már a Játsz/ma után meg szerette volna filmesíteni apja történetét (anno Kevin Spacey játszotta volna a címszereplőt), viszont erre ilyen-olyan okokból kifolyólag sosem került sor. Miután megkapta a Netflix támogatását és sínen volt a projekt, Fincher nem nyúlt bele a forgatókönyvbe, egy betűt nem változtatott rajta - és tette mindezt édesapja iránti szeretetéből és tiszteletéből fakadóan.
Pontosan emiatt a Mank egészen másfajta film, mint a hasonszőrű társai, amikben megidéződik Hollywood aranykora. Minden egyes kimondott szóban érezni Jack Fincher maximalizmusát (Davidnek volt kitől örökölni…), a korhűséget és a mérhetetlen odaadását az adott érához. Mindez viszont rétegfilmmé is tette a Manket, ami kapcsán érthető, hogy miért taszított el annyi nézőt. Ám mindez valamilyen szinten nagyon örömteli, hiszen Fincher továbbra is mer kísérletezni, és nem csupán egy-két műfajban/zsánerben alkot.
A következő bejelentett filmjében visszatér a bevett műfajaihoz, a krimihez és a thrillerhez - ehhez pedig csatlakozik hozzá a Hetedik írója, Andrew Kevin Walker is. Sok mindent még nagyon nem tudni a The Killerről, de valójában nem is kell. Fincher (és Kevin Walker) neve azonnal bizakodásra ad okot, nemcsak a Hetedik vagy a Harcosok klubja miatt, hanem az olyan kísérletező jellegű filmjei révén is, mint a Benjamin Button vagy éppen a Mank. Hiszen David Fincher egy nagyon sokoldalú rendező. És mi nagyon szeretnénk látni, hogy mit tud még előhúzni abból a bizonyos kalapjából. Legyen ez film, sorozat vagy bármi…
Addig is, isten éltesse őt a 60. születésnapján!