Szerkesztőségünkben több horrorkedvelő is akad, ezt valószínűleg leszűrtétek már abból, hogy folyamatosan találhattok a főoldalon egy-egy kritikát vagy összeállítást a műfaj kapcsán. Vannak olyanok, akik ipari mennyiségben fogyasztják a zsáner alkotásait, míg mások csak alkalmanként kóstolnak bele a mimóza lelkük miatt (miért néz rám mindenki?), de egy közös bennünk: szeretjük és értékeljük a minőségi horrorokat, és az olcsó ijesztgetés helyett jólesik valóban megrémülni.
Éppen ezért arra gondoltunk, hogy a legújabb csapathoz intézett körkérdéssel azt tudakoljuk meg, hogy ki melyik filmen ijedt meg a legjobban, ki mit tart a legfélelmetesebb alkotásnak. A filmcímek között van papírforma és meglepő is, böngésszétek végig a listát és kommentben válaszoljatok ti is.
Szabó "Szada" Dániel - A dolog (1982)
Elcsépelt válasznak tűnhet, hiszen minden idők egyik legjobb és legbőralákúszóbb horrorját tisztelhetjük John Carpenter 1982-es rendezésében - amelyben egy antarktiszi kutatócsoport élete válik rémálommá egy alakváltó idegennek köszönhetően -, azonban az én toplistámon azóta előkelő helyen szerepel, hogy megnéztem. És nem csak a minőség tekintetében, ugyanis a jump scare-re érzékeny szívem szinte ki akart ugrani a helyéről a feszültség miatt, amikor Kurt Russell karakterével lezajlott az a bizonyos vértesztes jelenet, aztán a hirtelen eredmény láttán akkorát ugrottam az ágyon, hogy ha akkor ott lett volna egy olimpiai zsűri, jó eséllyel aranyérmet szereztem volna a magasugrás kategóriában - de minimum ezüstöt. Nemrég újranéztem az egész filmet, és talná technikai szempontból kicsit már eljárt felette az idő, de mit sem veszített erejéből, hatásosságából.
Péter Zsombor - [Rec]
Anno 2002-ben láttam moziban A kör remake-et és tinédzserként traumatizált. Nagyon sokáig vezetett, mint a film, amin a legjobban összecsináltam magam. Említhetnék még néhány címet, a győztes viszont csont nélkül a 2007-es spanyol found footage horror, a [Rec]. Az atmoszféra, a helyszín, a tempó mind tökéletesen működnek, nem is beszélve a jump scare-ekről. A leghatásosabb számomra a film utolsó harmadában található, amikor már mindenki teljes idegroncs és jön a kegyelemdöfés. A padlásajtó lenyílik, operatőrünk pedig lassan pásztázza a helyet. Tudjuk, hogy lesz valami, mégis az eltorzult kisfiú, ahogy egy fülsiketítő sikollyal lecsapja a kamerát… a mai napig beleborzongok. Hatásvadász? Lehet. Hatásos? Az nem kifejezés. Hiába próbálták másolni és van tele a padlás ijesztgetésre utazó horrorokkal, a [Rec] zsigeri borzongását nehéz megfejelni 15 év távlatából is.
Hegedűs Attila - Az ördögűző
Harcedzett horrorveteránként nagyon kevés film tud(ott) megijeszteni. Azok is kvázi amiatt, mert anno gyerekként néztem meg őket - igen, én Disney mesék helyett horrort néztem, mert ott legalább nem énekeltek állandóan… Ilyen volt a Cujo (ami miatt évekig féltem a kutyáktól), A kör 2. (emlékszünk még, amikor Samara kimászik a kútból?) vagy éppen a Fűrész első része (a híres amputálást látva). Érett fejjel ezeket már sikeresen magam mögött tudtam hagyni. Azóta kettő filmjelenet akadt, amiket látva nekem is felszabadt a pulzusom. Az egyik a [Rec] ikonikus jelenete volt (amit nem szeretnék itt elspoilerezni), habár a többszöri újranézés során már nem olyan erős a hatása, mint először volt. A másik - amit látva minden egyes alkalommal felriadok, hiába tudom, mikor érkezik - az "A" horrorfilm, vagyis Az ördögűző bevillanó démonarca. Egészen elképesztő, hogy szűk 50 év után sem veszített semmit ez a jelenet (egyben ez a film) egykori fényéből. Zseniális.
Török Tamás - Insidious
James Wan máig futó horror franchise-ának első részét közvetlenül annak 2010-es premierjét követően néztem meg, tehát még bőven tizenéves korom közepén. A horror műfaját mai napig nagyon kedvelem, azzal együtt is, hogy az egyik legszaturáltabb filmes zsánerről beszélünk - én pedig azzal együtt csípem ezeket a filmeket, hogy megijedni, vagy egyenes parázni rajtuk elég ritkán szoktam. Épp ezért kissé ellentmondásos, hogy egy kifejezetten kommersz, nem is kifejezetten rémisztő horrort hozok ehhez a körkérdésre, ám Wan pont olyan panelekkel dolgozik, amik a minden téren kevesebbet látott tizenéves énemnek nagyon betaláltak. Az Insidious ominózus ebédlőasztalos jelenete pedig, megkockáztatom, hogy a filmtörténet egyik legfantasztikusabban időzített és felépített jump scare-ével operál, aminek határása - tisztán emlékszem - felugrottam a monitor elől anno (lévén a filmnek nem volt hazai mozis bemutatója). Az álmokat alapul vevő koncepció összességében is piszkosul betalált nálam, emellett pedig még jó pár hasonlóan hatásos szegmenssel is bír Wan filmje (ilyen akár az éjszakai betöréses jelenetsor is), de az említett parádésan felépített ijesztést valószínűleg ha akarnám, sem tudnám elfelejteni.
Hegyi Balázs - Paranormal Activity
A horror és a thriller műfajában bőven akadnak olyan filmek, amik okos történetvezetésükkel és feszültségteremtésükkel csőbe húztak és rám ijesztettek, de ha egyet ki kellene emelni ezek közül, akkor mindenképp a Paranormal Activity-franchise 2007-es első részét választanám. Minimális büdzséből készült álamatőr felvételekkel rögzített ijesztgetés az egész, ami bár mai szemmel számtalan kiszámítható klisét járat csúcsra, engem mégis rászedett többször is. Talán pont a filmzene hiánya és az ismeretlen veszélynek kitett karakterek (akik eközben fokozatosan távolodnak el egymástól) voltak azok a pillérei a filmnek, amik mindvégig fenntartották a feszültséget bennem. Ettől persze még nem fog a néző hirtelen megijedni semmitől, de Oren Peli kellő ritmusban szállította a jump scare-reket tartogató jeleneteket is. Amikor megnézem ezt a filmet, mindig hálát adok a tervezőnek, hogy nem látom magam alvás közben!
Molnár Dávid - A Sátán rabszolgái
Hogy mi volt a legfélelmetesebb film számomra? Lehetnék klisés, és választhatnám A dolog című klasszikust John Carpentertől, hiszen tinédzserkoromat leginkább ez a filmélmény határozta meg. Ugyanakkor felnőtt fejjel fogyasztva a horrorfilmeket már porondra léptek méltó versenytársak is. Nehéz kiemelni egyetlen filmet a többi közül, amin berosáltam volna, úgyhogy inkább olyanra esik a választásom, amit nem feltétlenül ismernek itthon sokan, mégis meghatározó élmény a mai napig számomra: ez az indonéz horror, a Pengabdi Setan 2018-ból. Az angolul Satan's Slaves címmel megáldott projekt egy olyan időszakban került elém, amikor rendesen kipörgettem az amerikai horrorokat, melyek már csak elvétve tudtak meglepetést szerezni nekem. Ezzel ellentétben Joko Anwar rendező filmje két fronton is frissnek, újítónak mutatkozott: egyrészt egy arab alkotást kapunk a zsánerben, mely ennek megfelelően egy egészen más kultúrközegből érkezik, mint amihez mi Magyarországon hozzá vagyunk szokva. Másrészt Anwar pimasz módon rúgja fel a horrormesélés íratlan szabályait. Nem egy olyan snitt akad, amikor már a nyugati rendezők rég képkockát váltottak volna, Anwar azonban a jelenetben tart minket, hogy akkor érjen minket meglepetés, amikor már nyugalommal telve vennénk el a kezünket vagy a takarót a szemünk elől. Jó hír, hogy idén megkapjuk a rendezőtől a folytatást is, úgyhogy aki frissen nézi meg, az hamarosan a második részbe is betekinthet. Mindenképp adjatok neki egy esélyt!
Milány Botond - A Gyűrűk Ura: A Gyűrű Szövetsége
"A Gyűrűk Ura? Egy ilyen listán? Hogy mi van?" - gondolhatják ezt most sokan olvasva a többi választást, de szerintem legbelül tudja mindenki, miért is esett erre a választásom. Persze ez nem a horrorfilmek kritikájaként értendő - közel sem. Jó pár horrort láttam már ugyanis életem során, és rengeteg kifejezetten ijesztőhöz is volt szerencsém. De minden ilyen film nézésekor tudtam, hogy félni fogok, és hogy bármelyik pillanatban megijedhetek. Ellenben A Gyűrű Szövetségénél, ahol erre egy pillanatig sem számítottam. És ha hozzávesszük azt, hogy első megtekintéskor még milyen fiatal voltam (8-9 éves), így adja magát, hogy olyan mértékben csináltam össze magam Bilbó ominózus kirohanásánál Völgyzugolyban (az az eltorzult arc!), ami örökre beivódott az emlékezetembe.
Kónya Sándor - Twin Peaks
Műfajilag a legnagyobb hatást abszolút mértékben a Twin Peaks gyakorolta rám. Középiskolás időszakom első évét tapostam, amikor a VIASAT3 elkezdte leadni a teljes sorozatot és ekkor még - hogy klasszikussal éljek - tudtam, csak nem sejtettem, hogy milyen kalandban lesz részem. Számomra - részben - az első epizód utolsó néhány képsora volt az, ami örökre belém égett. Sarah Palmer tébolyult, veszettül rémült sikolya, halálra vált arca, majd a látomás a nyakékkel. Látszólag nem történt semmi olyan, ami ennyire megfagyaszthatná az emberben a vért, én ezt követően mégis mindig kellemes borzongással tudtam erre a jelenetre gondolni (és tudtam nagyon jól, hogy majd egy bizonyos tükörtől is a frász fog kerülgetni) és nagyon sokszor, villanyoltás után picit még a frász tört rám, amikor eszembe jutott. Természetesen azóta más filmek is értek el hasonló hatást, de számomra az, ahogyan David Lynch műveli a rémületkeltést, nos… úgy nem műveli senki. És végtelenül hálás vagyok, hogy sikerült ilyen érzéseket kiváltania belőlem ennek az embernek.
Buzsik Turner Kriszti - The Babadook
Hogy a humorossal kezdjek: gyerekkori trauma számomra a Támad a Mars!, aminek akkor még paródiajellegét nyilván nem fogtam fel, csak a "szörnyen félelmetes" űrlényeket. Élénken élnek a fejemben a "rémisztő" képek, amiket az évek alatti újranézések sem tudtak enyhíteni. Bár Tim Burton azóta is a kedvenceim közé tartozik. Ami az utóbbi időkben több szinten traumatizált, az a The Babadook volt. Mindig ugyanolyan élmény, mintha először nézném, legyen szó a horrorelemekről vagy a narratíva rétegeltségéről. Nem főként félelemmel, inkább szorongással tölt el ez a film, mert mindamellett, hogy a feszült pillanataitól sokadjára is el tudnának pattanni az idegszálaim, kivételesen mély és szép történetnek tartom a gyászról, az elidegenedésről, az önmegtartóztatásról. És félek attól, hogy ezeket a való életben átéljem.
Galál Alexander - Jelek
Mai napig tisztán emlékszem életem egyik legmeghatározóbb horrorélményére, ami meglepő módon egy kellemes, napsütéssel teli őszi napon történt. Édesanyám javaslatára azon a hétvégén M. Night Shyamalan legfrissebb rendezését, a Jelek című klasszikust hoztuk el az azóta megboldogult helyi videotékából, melyet a tékás egy remekbe szabott kis UFO-s moziként jellemzett. Nos, a kazetták sűrűjében dolgozó úriember nem tévedett, ugyanis Shyamalan lassú és bőr alá kúszós, a megszállókat mindig csak egy-egy apró részlet erejéig mutató koncepciója miatt szerintem életemben nem ijedtem meg úgy azóta sem, ahogyan annál a bizonyos jelenetnél, mikor Joaquin Phoenix a nézővel együtt maga is valódi rémülettel az arcán ugrik fel a helyéről. Jómagam ijedtemben valóban felugrottam a kanapén elfoglalt helyemről, és csak a szoba belmagasságának, illetve a gyermeki adottságnak nevezhető alacsony termetem miatt mondhatom, hogy akkor a fejem a csontig hatoló rémület hatására bizony nem koppant egy hatalmasat a kemény plafonban.
Gera Krisztián - Felidae - Karmok harca
A boldogult emlékű kilencvenes években történt, gyaníthatóan 1996 vége felé, de erre nem feltétlen mernék bíróság előtt is megesküdni. Ifjabb olvasóink kedvéért: ekkoriban hazánkban mereven tartotta magát az a nézet, hogy egy rajzfilm az szigorúan mese, egyetlen funkciója a gyermekek szórakoztatása, és ezen soha semmi sem fog változtatni. Ebből adódóan egy remek képességű videótékás alkalmazott, akit innen is üdvözlök, szégyenérzet nélkül betette a gyerekpolcra a Felidae - Karmok harca című animált horrort, amit én egy menetrend szerinti látogatáson kikölcsönöztem. A nyolcat taposva némiképp meghökkentettek a csonkolásos-élveboncolós jelenetek - igaz, a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy ekkoriban már bőszen olvastam Stephen King és Lovecraft műveit, illetve ha suttyomban el-elkaptam egy horrort a tévében, megnéztem. De a meglepően realista, vagy ott és akkor annak ható epizódoktól szó szerint mozdulni sem tudtam: gyakorlatilag teljesen lebénított a félelem.
Adja magát a kérdés: ti melyik film miatt ijedtetek meg a legjobban?