Hirdetés

10+1 polgárpukkasztó film, amit érdemes megnézni

|

Julia Ducournau legújabb filmje, a Titán kapcsán összeszedtük, melyek azok a megbotránkoztató alkotások, amik hírük ellenére tényleg nagyszerűek.

Hirdetés

"Minden ember természettől fogva hajlik valami rosszra; olyan fogyatkozás ez, amit a legjobb neveléssel se lehet leküzdeni." Mondta Jane Austen nagy becsben tartott regényében, a Büszkeség és balítéletben a mindig modoros Mr. Darcy. Ha egy film vagy sorozat megkapja a polgárpukkasztó címkét (akár a készítőktől maguktól, akár a kritikusoktól/nézőktől), erősen gyanítható, hogy rengeteg ember kezd iránta érdeklődni. Az esetek nagy többségében viszont a címke megkapása kimerül annyiban, hogy durva, obszcén és túltolt erőszakkal traktál maga az alkotás, és nincs ezek mögött semmiféle érdemi jegy, semmiféle mögöttes tartalom, netán művészi elgondolás. Ám akadnak olyan filmek is, melyek rákontráznak minderre, és olyan mondanivalót sűrítenek bele a nehezen nézhető/emészthető képsorokba, amik már-már megkövetelik ezt a fajta megbotránkoztató stílust. Mi az utóbbiakból válogattunk össze egy csokorra valót.

Hirdetés

Mielőtt persze belevetnénk magunkat ebbe a vérlázító listába, érdemes leszögezni egy s mást a filmek kiválasztásáról és hogy milyen alkotásokat zártunk ki első kézből. Elsősorban azt vettük szemügyre, hogy az alkotások mennyire csapták ki a biztosítékot - itt mindenféle botrányt egy kalap alá vettünk a hányós premiervetítésektől kezdve egészen a betiltásokig. Másodsorban viszont csak filmeket válogattunk, így egészen biztosan nem fogtok találkozni olyan "csodákkal", mint A szerb film, Az emberi százlábú vagy éppen a Köpök a sírodra. (Ezzel kapcsolatban érdemes azt is megjegyezni, hogy ha a felsorolásból Nektek nem tetszik egy-két film, nem tartjátok jónak, teljesen rendben van, amíg ezt szofisztikáltan, szalonképesen tudjátok elmondani.) Ezek alapján pedig lássuk is a listát.

Mechanikus narancs (1971)

Stanley Kubricknak bérelt helye van a megbotránkoztató alkotók listáján. A polgárpukkasztó stílusú rendező szinten teljes életműve beilleszthető egy ilyen felsorolásba - mi is nagyon vacilláltunk, hogy a Lolitát vagy a Mechanikus narancsot válasszuk. Végül az utóbbira voksoltunk, és nem hiába. Anthony Burgess Gépnarancs c. regényéből Kubrick 1971-ben készített filmet a rá jellemző átírásokkal teletűzdelve és értelmezve. Az erőszaknak és a káosznak élő Alex (Malcolm McDowell frenetikus játékában) útja mind a mai napig próbára teszi a nézőjét - nem hiába, hogy a bemutatása után rögvest be is tiltották Angliában. A botrányos jelenetek (mint a betörés, az abúzus, a megerőszakolás) pedig egy olyan végképben csúcsosodnak ki, ami láttán egy fikarcnyi hitünk sem marad az emberiségben…

Mártírok (2008)

Már megint ezek a beteg franciák. Szerepelhetne itt akár a Magasfeszültség vagy A betolakodó, de Pascal Laugier műve valahogy jobban illik ide, elsősorban azért, mert nem csak egy iszonyatosan véres horrorról van szó, sőt a Mártírokat túlzás lenne vérgőzösnek titulálni. Hajlamos öncélúan erőszakos lenni, főleg az utolsó harmadban, mégis meglepően elgondolkodtató darab. Olyan témák kerülnek elő benne, mint az öngyilkosság, a depresszió, illetve a halál utáni élet kutatása. Mindezt borzasztóan komor köntösben, de Laugiernek összejött az a bravúr, hogy vizuálisan és mentálisan is képes sokkolni. Ettől olyan erős darab a Mártírok.

Az ördögűző (1973)

William Friedkin is egy olyan rendező, akinek számos emlékezetes filmje büszkélkedhet a polgárpukkasztó titulussal (ami ráhúzható magára az emberre is). De mind közül magasan, karrierjének talán legnagyobb visszhangot kiváltó és legtöbbször ekézett dobása az 1973-as Az ördögűző volt. Nyilvánvalóan mindehhez hozzá kell azt is tenni, hogy bemutatása idején sokkalta nagyobb volt a megbotránkoztatási ráta (már ha létezik ilyen), mint manapság, de azért nem kell 2021-ben sem félteni ezt a filmet. Az ördögűző egy bőr alá kúszó, pattanásig feszült hullámvasút a pokol egyik felcsapó bugyrába - mindennek pedig egyszerre örülünk is, meg nem is. Intenzív és gyomorforgató jeleneteit, valamint hidegrázós lezárását pedig nem lehet egykönnyen elfeledni. Nem hiába, hogy még a legjobb film kategóriában is jelölték az Oscaron.

Krisztus utolsó megkísértése (1988)

Martin Scorsese számára mindig is fontos volt a vallás, s sosem volt rest ezt sajátos perspektívából ábrázolni. A Krisztus utolsó megkísértése az egyik legjobb vallási film, ami valaha készült, ám ez egy tipikusan olyan érzékeny téma, mely sokakat fel tud háborítani. Scorsese mestermunkája Jézust valódi, időnként gyarló emberként ábrázolja, így számos vallási fanatikus kikelt a film ellen. Sok helyen betiltották, a rendezőt megfenyegették, sőt Franciaországban még néhány olyan mozit is felgyújtottak, ami a műsorára tűzte a filmet, ezzel egy ember halálát és több súlyos sérülést okozva. Pedig ha valaki nem bigott módon kezeli, garantáltan megtalálja benne az értékeket, és jelen következményekért sokkal inkább az elvakult néző vonható felelősségre, mintsem a művész.

Antikrisztus (2009)

Ezt a bekezdést talán annyival is összefoglalhatnánk, hogy Lars von Trier. A dán őrült folyamatosan 19-re húzza a lapokat, és az érdekesség az egészben az az, hogy az esetek többségében ez be is jön neki (A ház, amit Jack épített). 2009-es, az elfeledés homályába süppedni látszó alkotása, az Antikrisztus is magán viseli a rendező kézjegyeit, ezáltal nem mondunk azzal nagyot, ha úgy fogalmazunk, hogy porig rombolja a jó ízlésnek örvendő néző lelkét. Nem lehet ezt a filmet csak úgy, tiszta szívből szeretni - átjárja egy különleges ambivalencia, ami a zsenialitás és kiborító förtelmesség vékony határmezsgyéjén mozog. Már maga a történet alapfelállása (egy éppen szeretkező házaspár kisgyermeke kizuhan az ablakon és teljesen összezúzza magát) is idegőrlő, de mindez csak a jéghegy csúcsa. Ahogy von Trier teljes munkásságát, úgy az Antikrisztust is nehéz fogyasztani, de pontosan ez adja a sava-borsát, a velejét az egész filmnek.

Visszafordíthatatlan (2002)

Gaspar Noé ezzel a filmmel hívta fel magára a figyelmet, melyben több olyan dolog is van, ami miatt emlékezetes, illetve megbotránkoztató. Christopher Nolan Mementójához hasonlóan itt is visszafelé mesélik a történetet, ami amellett, hogy rendkívül hatásos, dramaturgiailag is rengeteget ad hozzá az élményhez. Az első fél óra (vagyis az eseménysorozat vége) borzasztóan nyugtalanító, hála a folyamatosan örvényként mozgó kamerának, illetve a 28 hertzes hangtartománynak, mely émelygést és szédülést okozhat az embereknél. Számos vetítésen rosszul is lettek tőle a nézők, de mondanom sem kell, nem emiatt sétáltak ki róla a legtöbben, hanem a híres/hírhedt, majd' 10 perces erőszakolós jelenet miatt. Tény, hogy a Visszafordíthatatlan nem kellemes szórakozás, dühítő, lehangoló és provokatív, ám technikailag egészen fantasztikus, s mint film is fajsúlyos és emlékezetes élmény.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


South Park: Nagyobb, hosszabb és vágatlan (1998)

Trey Parker és Matt Stone nem maradhat le egy ilyen listáról, nekik a vérükben van a polgárpukkasztás, azt keverik minden reggel a kávéjukba. 1998-ban az első egész estés South Park-filmjükkel (mert elviekben 14 darab mozi érkezik tőlük a közeljövőben az új szerződésük alapján), vagyis a Nagyobb, hosszabb és vágatlannal se hazudtolták meg magukat. Egy igazi, ízig-vérig South Park-történetet kaptunk, amit az első képsortól az utolsóig átjár a hamisíthatatlan groteszk és abszurd eszencia. Beszámítani közel lehetetlen, könnyesre röhögni magunkat viszont annál egyszerűbb - persze ha nem akadunk ki az olyan nyersen és köntörfalazás nélkül tálalt botrányos témákon, mint a film nyelvezete vagy éppen az obszcenitást értelmetlenül bírálók kifigurázása.

Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika (2006)

Természetesen nem maradhat ki egy ilyen felsorolásból a polgárpukkasztó humoráról híres Sacha Baron Cohen, illetve legismertebb karaktere, Borat sem. Amit ebben a műfajban meg lehet lépni, azt ő megcsinálta, helyenként gusztustalan, máskor frappáns eszközökkel. Ez a fajta debilnek beállított, mégis a legtöbb esetben kifejezetten intelligens humor tipikusan a megbotránkoztatásra épít, s a legjobb az egészben, hogy miközben könnyesre röhögjük magunkat, még egy pengeéles társadalomkritikával is szembesülünk. Persze sok jelenet előre meg van rendezve (a folytatásban még több), de ez mit sem von le a film értékéből.

Az utolsó tangó Párizsban (1972)

A 2018-ban elhunyt olasz rendező, Bernardo Bertolucci világhírű "főművét" elfelejteni látszanak a mai nézők, és ha teljesen őszinték szeretnénk lenni, akkor nem csak megértjük ezt, de jónak is tekintjük. Ha manapság kerülne be ismét a hírekbe Az utolsó tangó Párizsban, akkor eléggé nagy rá a lehetőség, hogy nem csupán Bertolucci, de Marlon Brando életművét is megcsorbítaná (valószínűleg ha ma készítenék el, már a pitchelés fázisában bojkottálnák a mai producerek). Az utolsó tangó Párizsban egy feleségét elvesztő férfiról szól, aki nem képes megnyugvást találni életében a tragédia után. A véletlen útján végül összetalálkozik egy fiatal, egyetemre járó lánnyal, kettesben maradnak egy üres házban, és… a klisés fordulatokkal ellentétben olyan vad és már-már taszító szexben forrnak össze, ami után egy néző sem csodálkozik, hogy pornográfia vádjával több helyen betiltották az alkotást. (Sőt magát Bertoluccit szerződésben utasították arra, hogy semmisítse meg az összes kópiát, öt évre pedig teljesen eltiltotta a bolognai bíróság a közügyektől.)

Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975)

Akadnak erősen megosztó és vitatott filmek az összeállításban, de Pier Paolo Pasolini utolsó munkája valószínűleg az összesnél több felhördülést keltett (elsősorban Európában), sőt, vannak olyan országok, ahol a mai napig be van tiltva. Nem csoda, ugyanis a válogatott testi és lelki kínzásokat (skalpolás, nyelvlevágás, fekáliaevés) bemutató alkotás a lehető legfelkavaróbb módon fedi fel előttünk a hatalommal való visszaélés legmélyebb bugyrát. Az anarchista fasiszták kényük-kedvük szerint cselekszenek, mindezt úgy beállítva, mintha valami filozofikus és művészi teljesítmény lenne. Meglepő módon a forgatás során az áldozatokat játszó tinédzserek rengeteget nevettek, mindig a jó hangulatról beszéltek, csak később szembesültek vele, hogy milyen kegyetlen darabban szerepeltek. A Saló a polgárpukkasztó filmek egyik legnagyobb zászlóshajója, olyan rendezőknek nyújtva inspirációt, mint Michael Haneke vagy Gaspar Noé. Lehet szeretni, vagy gyűlölni, a hatása azonban megkérdőjelezhetetlen.

+1. Nyers (2016)

A listát stílusosan a Titán rendezőjének, Julia Ducournau előző filmjével érdemes lezárni, amely kapcsán már a Cannes-i Filmfesztivál premierjekor olyan hírek árasztották el az internetes portálokat, hogy a nézők legtöbbje végigokádta a vetítést (persze ezt kezeljük a helyén, ahogy a vastapsokat is). A Nyers már címében sem árul zsákbamacskát; ez egy lassú, komótos, egészen zavarba ejtő film, ami egy vegetáriánus lány "átalakulásról" szól. Az egyetemi beavatási ceremóniák miatt húst kényszerül enni, ez pedig olyan változást hoz az életében, amellyel csillapíthatatlan vágyat kezd érezni mindenféle hús iránt. A mindenfélét pedig pontosan úgy kell érteni, ahogy gondoljátok. A Nyers a végére gyomorforgató és félrepillantó jelenetekkel bombázza a nézőjét és egy olyan kíméletlen lezárásban teljesedik ki, ami hosszú-hosszú időre beleég az agyunkba.

Ti melyik polgárpukkasztó alkotást hiányoljátok a listáról?

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.