Vélemény: Mi lesz a kalandfilmekkel a jövőben?

Kincskeresők, kalózok, ősi titkok, misztikum, hajmeresztő kalandok. Olyan hívószavak ezek, amelyek legyenek bár oly régiek, némileg porosak, de még mindig magukkal hordozhatják potenciálisan a jóleső, izgalmas kalandok ígéretét. Ezek a filmek a mai kínálatból mintha kiveszni látszanának, de hébe-hóba felütik a fejüket, hogy emlékeztessék a filmrajongókat: még tudják kínálni azt, amit elvárunk tőlük. Felmerül azonban a kérdés, vajon milyen jövő vár az ilyen jellegű mozikra?

Ahhoz, hogy megnézzük, mi lehet a jövője a kalandfilmeknek, érdemes látni azt, hogy mit is értünk kalandfilm alatt. Citáljuk ide a Filmarchív oldalát, amelynek definíciója szerint a kalandfilm a következőt jelöli:

Bizonytalan műfaji címke. Tágabb értelemben olyan filmek tartoznak ide, melyek szerkezete próbatételekre, kalandokra bontható. Szűkebb értelemben a múltban vagy fantáziavilágban játszódó film, az akciófilmmel rokon, azonban annál romantikusabb, szinte mesei hangvételű.

Ami ebből leszűrhető első körben az az, hogy mennyire nehéz igazán szépen körbeírni ezt a zsánert, hiszen ezen definíció szerint filmek egészen tág köre is besorolható a kalandfilm műfajába. Természetesen ha megvizsgáljuk magunkat és megnézzük, mik azok a filmek, amik egyből eszünkbe jutnak a kifejezés hallatán, akkor sokatmondó eredményre juthatunk. Nekem például (és egészen bizonyosan nem vagyok egyedül) az első, ami eszembe jut, azok az Indiana Jones-filmek. Második körben A Karib-tenger kalózai-sorozat, a Múmia-filmek, régebbre vándorolva pedig az olyan alkotások, mint a Kertész Mihály-féle Robin Hood, vagy éppen a King Kong. Ami bizonyos és egyértelműen kijelenthető, hogy olyan alkotásokról beszélünk, amelyek kevésbé a drámára összpontosítanak, mint inkább az eszképizmust helyezik előtérbe, azokat a nézői igényeket célozzák meg, amelyek a valóságtól való kiszakadást, a puszta szórakozást részesítik előnyben. Csak semmi stressz. Semmi dráma. Only fun.

Az elmúlt jó pár évben kevesebb olyan film készült, amire ráaggathattuk volna ezt a műfaji címkét. Egy-két A Karib-tenger kalózai folytatás, két Jumanji-film, egy Tintin, egy Tomb Raider-reboot, valamint egy Múmia-film jelenléte még kevésbé teszi dominánssá a kalandfilmek jelenlétét, de pont annyi készül belőlük, hogy még ne mondhatjuk, hogy teljesen eltűnt a kínálatból. Más kérdés, hogy mindezek a filmek sokkal inkább egy-egy brandet hivatottak továbbvinni, tehát nem arról van szó, hogy valami újjal próbálkoznának, hanem olyasmire építkeznek, ami már amúgy is megvan. A Karib-tenger-filmek ugye mind folytatások, melyek egy mára már klasszikus kalandfilm szép emlékét igyekeznek éltetni. A Tintin egy régi képregény- és rajzfilmsorozat alapján készült film (amely azonban mivel nem annyira ismert, kevésbé született igény arra, hogy folytatása készüljön), a Tomb Raider, valamint az Uncharted pedig mind egy-egy ikonikus számítógépes játék adaptációi. Ami pedig a Jumanjit illeti, az pedig egy kilencvenes évekbeli klasszikusnak a remake-je, továbbgondolása. Joggal mondható persze, hogy mit se számít az, hogy mi a forrás, többet nyom a latban maga a kész film, de az arányokat nézve itt előbbit egyáltalán nem tartom elhanyagolhatónak. Az, hogy nincs új a nap alatt, jól jelzi számomra, hogy milyen állapotban van a műfaj. 

Képregények mindenütt

Ha megnézzük, hogy mi az, ami uralkodik a filmes piacon, akkor azt láthatjuk - ezzel nyilvánvalóan nem mondok újat -, hogy a képregényfilmek abszolút domináns szerepet töltenek be. Ezek a filmek - beszéljünk akár a Marvel, akár a DC munkáiról - alapvetően változatos műfaji regiszterekben mozognak: science-fiction, kémthriller, heist-film, és még sorolhatnánk. Mint egy hatalmas, filmtörténeti, műfaji olvasztótégely foglalja magába az akár ma, akár egykoron hatalmas népszerűségnek örvendő zsánerek elemeit (talán ami kivétel az a western, azt eddig a Jonah Hex célozta meg, viszont ordenáré bukás lett a vége), mintegy homogenizálva őket. Ez egy részről örvendetes, mert ad nekünk nézőknek egyfajta kellemes felismerés-érzetet, melyet a nosztalgián keresztül ragad meg. Az Amerika kapitány: A tél katonáját nézve örömmel fedeztünk fel egy-két kémthriller-motívumot és örültünk, hogy egy szuperhősfilmben láthattuk ezeket (sokak számára kvázi legitimizálva érettségét ezeknek a filmeknek). Ugyanígy örültünk annak, hogy a Shang-Chi már a harcművészeti filmek oltárán áldozott, hogy az Aquaman kissé komolytalanabb hangnemet megütve mélyvízi kalandokba sodorta hőseit, vagy ahogyan, visszakanyarodva a hős kapitányhoz, annak első része azt az érát, azt a szellemiséget idézte meg, amelyben az Indiana Jones első része fogant. A műfajra jellemző egyszerűséget, a jó és rossz szembenállását, a cselekmény kalandok, küldetések sorain átvezető ívét mind nagy hűséggel, hitelességgel sikerült abszolválni.

Ami azonban megfigyelhető (és ami miatt már kevésbé örvendetes ez a trend), hogy ezek a filmek sosem azt hozzák magukkal, hogy még nagyobb igény van a kémfilmekre, a harcművészeti mozikra, vagy, hogy írásom tárgyánál maradjak, a kalandfilmekre.

Fennáll egyfajta hierarchia, amelynél maga a brand (akár Marvel, akár DC) az, ami fontosabb.

A néző beül bármilyen műfajú filmre, ha ott van mellette/mögötte valamelyik szuperhősnév, amely hívogatóan hat, függetlenül az adott műfajtól. Nehéz megmondani, hogy ez meddig lesz így, egyes vélemények szerint hasonló sorsra jutnak majd a szuperhősmozik, mint annak idején a western és egyszer csak kifullad, addig azonban, amíg olyan kasszasiker-filmeket termel ki a gépezet, mint a Pókember: Nincs hazaút, kifulladásról nemigen beszélhetünk, de még csak annak jeléről sem. A klasszikus kalandfilm sorsa tehát szerény véleményem szerint nagyban függ attól, hogy mennyire kopnak majd ki a szuperhősök a palettáról. Ha szabad így mondanom: egyszerre tartják a sarokban és életben a zsánert. Hiszen ezek a filmek sosem kizárólagosan kalandfilmek abban a formában, mint mondjuk A Múmia, vagy A Karib-tenger kalózai. A sok közül csupán egy összetevőjük a kaland, mellette egyéb olyan elemek is fellelhetők, amelyek nehezebbé teszik a besorolást. Na persze ez csak egy része a nagy képnek.

Klasszikus formula kifordítva

Egy másik perspektíva szerint a kalandfilm (egy tucatnyi másik alkotást megnézve) próbál életben maradni és új életet lehelni magába, miközben megtartja régi tulajdonságait. Erre jó példa a Jumanji-filmek, az Uncharted, valamint a Dzsungeltúra és Az elveszett város. Habár ezekből a filmekből két cím már meglévő címre alapozott (a Jumanji és az Uncharted), azt leszűrhetjük, hogy néminemű megújhodásra képes a zsáner. Ezekről a filmekről elmondható (az Uncharted kivételével), hogy néminemű öniróniával, humorral nyúlnak a bevett cselekményfordulatokhoz, megszokott elemekhez. Ha a Dwayne Johnson-Emily Blunt páros Dzsungeltúráját nézzük, akkor ott megfigyelhetjük, hogy Blunt karaktere mennyire szembemegy a klasszikus "megmentendő nő"-típusától, ahogyan a Jumanji is eljátszik a jól bevált karakter-formulákkal (amit egészen szellemesen és okosan csinál az avatarokkal és az azokba bújtatott, a prekoncepciókkal szembemenő személyiségekkel). Ez egy járható út a műfajnak és frissen is tartaná azt:

önreflexív módon tálalni azokat az elemeket, amelyeket megszokhattunk.

Ez a szellemesség pedig nem is jár olyan távol attól a könnyedségtől, ami egyébként is elidegeníthetetlen sajátja a kalandfilmeknek. Mindezek ellenére persze mindig lesznek olyan alkotások, amik a szokott úton járnak és az akciókat a mai igényeknek megfelelően nagyobb, hangosabb, képtelenebb képsorokban tálalják (lásd az Unchartedot, ami a Halálos iramban-filmeket megszégyenítően feszegeti a hihetőség határait). Meg olyanok is, amik azzal próbálnak eltérni a megszokott útról, hogy a kalandfilmekkel kapcsolatos elvárásainkkal szembemenve pont attól a könnyedségtől fosztják meg azokat (lásd: az Alicia Vikander-féle Lara Croft-mozi). 

Jó, jó, de akkor mégis mi a jövője?

Nehéz innen megmondani. Úgy gondolom, hogy a kalandfilm nagyjából hasonló fázisban lesz a későbbiekben, mint amilyenben most: egyfajta éber álomban fogjuk találni. Mert csak úgy, mint jelen pillanatban a western, eltűnni nem fog, hiszen mindig lesznek olyan rendezők, akik életben tartják és most is vannak jelek arra vonatkozólag, hogy nem szeretnék, hogy teljesen kihaljon. Ha más nem, akkor a képregényfilmek, a különböző számítógépes játékok adaptációi segítségével ott tartják a palettán. Plusz, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy idővel érkezik majd a legújabb Indiana Jones-mozi, ami pont azzal a karakterrel adhat újabb löketet a hasonszőrű filmeknek, amellyel annak idején elindították a kalandfilmek hullámait (A smaragd románca, Kincsvadászok és társai).

Az biztos, hogy több ízben bizonyította már Hollywood és a nézők is, hogy igény az van egy jóféle, hajmeresztő kalandokkal teli filmre. Ha más nem, a nosztalgia mindig nagy úr, de ki tudja mikor jön majd egy újabb Jack Sparrow (mármint nem folytatás, hanem egy hasonlóan eredeti figura), egy újabb Indy, vagy egy olyan rendező, aki vérfrissítést ad az ilyen jellegű filmeknek. Hogy ez mikor következik be? Nos, arra már nehéz választ adni. A válasz valahol ott van elrejtve az Amazonas legmélyén, egy titkos barlangban, várva a bátor vállalkozókat, hogy kalandok sorát átélve magukévá tegyék a titkok nyitját. Addig is, aki nem elégszik meg a mai felhozatallal: mindig le lehet kapni a polcról bármelyik Indy-filmet, hogy újranézzük.