Az 1990-es évekre igencsak leáldozó félben volt a slasher filmek (magyarul darabolósnak szokták fordítani) a horror műfaján belül. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem készültek ilyen típusú alkotások (elég csak Freddy Krueger és Jason Voorhees vérontásait említeni), de minden jel arra mutatott, hogy előbb-utóbb eltűnik a süllyesztőben az egy kaptafára készülő öldöklések miatt. Kiveszett belőlük a misztikum, a rejtély, az izgalom, és sokkal inkább azért ültünk le ezeket nézni, mert másfél órára a gyilkosnak akartunk szurkolni, hogy pár idegesítő tinédzsert gyomorforgató módon átküldjön a másvilágra - még ha ezt nem is mondtuk ki sose hangosan. Ám ahogy 1984-ben az első Rémálom az Elm utcában filmjével, úgy 1996-ban is a hamvaiból támasztotta fel Wes Craven a horrort, hiszen Kevin Williamson forgatókönyvíróval elkészítettek a Sikolyt. És mivel nagyon úgy fest a helyzet, hogy egy ötödik rész is meg fog jelenni, így újfent elővettük az előző négy mozit kisebb vérfrissítés gyanánt.
Sikoly (1996)
A Rémálom az Elm utcában amiatt (is) lett annyira korszakalkotó (és egyébiránt mind a mai napig az), mert egy olyan gyilkos szörnyet tett meg gonosszá, aki minden egyes emberre, élőlényre veszélyt jelent, hiszen Freddy Krueger az álmokban támad - és előbb-utóbb mindenki aludni és álmodni is fog, vagyis előle nincs menekvés. Ezzel szemben a Sikoly inkább a Halloween-alapokhoz nyúl vissza, vagyis az unalmasnak titulált hétköznapok kerülnek előtérbe. Ám mindezt Craven és Williamson azzal csavarta meg, ami Drew Goddard 2011-es Ház az erdő mélyén (Cabin in the Woods) filmjét is ikonikussá tette, hogy a teljes műfajt kifordították önmagából. Az egész horrort a meta alapokon keresztül vizsgálták, ami azt eredményezte, hogy mindenféle és fajta klisét, fordulatot, a műfaj sajátosságait nevetségessé tettek, kiemelték azokat a kontextusaikból, ezáltal viszont magát a Sikolyt, mint filmet is. Ám az a tény, hogy ebbe nemhogy nem tört bele a bicskájuk, hanem mind kritikailag, mind pedig bevételileg profitáltak belőle, valamint egy masszív viszonyítási pontként kerültek be a filmtörténetbe, a gyönyörét jelenti ennek a műfajnak.
Maga a történet a tipikus tinédzseri gyilkosságokat veszi alapul, ám mindezt a valaha készült egyik leghatásosabb és legikonikusabb nyitánnyal teszi. Drew Barrymore éppen popcornt készít magának az esti horrorfilmjéhez, ám egy titokzatos, eltorzított hangú férfi felhívja telefonon. Először szimpla téves kapcsolásnak tűnik az egész, ám a férfi egyre inkább tolakodónak és erőszakosnak tűnik, ami végül odáig fajul, hogy nem csak megfenyegeti a lányt, de rá is támad egy Edward Munch festményét (A sikoly) idéző bohócálarcban. Az eset végül oda fut ki, hogy a hazatérő szülők már csak a felakasztott és felkoncolt lány holttestét találják meg egy fára felkötve, amivel elindul maga a gyilkossági rejtély is az ásító Woodbury városkában.
A helyi középiskola diákjai persze rögvest fenyegetve is érzik magukat (mármint a legtöbbjük), közülük pedig jócskán kiemelkedik Sidney Prescott (az imádni való Neve Campbell karrierformáló alakításában). Ő ugyanis még mindig az egy éve elhunyt édesanyját siratja, akinek feltételezett gyilkosa éppen a börtönben ül. A tragikus gyilkosság után Sidney és a csipet-csapata, vagyis közeli barátnője, Tatum (Rose McGowan), nem annyira közeli pasija, Billy (Skeet Ulrich), a filmmániás, Randy (Jamie Kennedy) és a kissé lökött Stu (Matthew Lillard, vagyis Bozont) mindnyájan a saját bőrükön kezdik érezni, hogy a gyilkos őket szemelte ki. Ám segítségükre (és kissé a hátráltatásukra is) siet a város ügyetlen rendőre, Dewey Riley (David Arquette) és az öntelt, mindenkin átgázoló riporter, Gale Weathers (Courteney Cox) is. A kérdés már csak az: ha egy meta-horrort látunk, amiben csaknem az összes klisét és fordulatot kiforgatják, végül ki marad életben és ki a gyilkos?
A műfajon belüli tabudöntögető stílusa és a közel zseniális nyitánya mellett a Sikoly minden más aspektusában is felülmúlja sorstársait mind a mai napig. Williamsonnak páratlan ügyessége volt a karakterek megalkotását illetően: minden egyes szereplő, a főbb figuráktól kezdve az összesen két pillanat erejéig feltűnő utcagyerekig, lehengerlően eredeti és egyben emberi. Nem érezzük idegesítőnek őket, túljátszottaknak vagy oda nem illőknek (vagy ha igen, akkor az is az erős koncepció velejét képezi); minden egyes megmozdulásuknak, megszólalásuknak és cselekedetüknek oka van, amit alá is támasztanak. És ehhez persze hozzátartoznak a kiváló színészi alakítások is, amik mögött egy precíz, végletekig körültekintő elgondolású rendező állt.
Mindezek mellett pedig egy lényeges és semmiképpen sem elhanyagolható tényezőről is szót kell ejtenünk, ez pedig maga a gyilkos. Természetesen nem annak kiléte (habár az is megérne egy bekezdést), hanem sokkal inkább a megjelenése és megítélése. A készítők, mikor először látták a próbák alatt a gyilkost, aki megnyújtott, fehér bohócálarcot és rojtos szélű köpenyt viselt, értelemszerűen először röhögni, majd félni kezdtek. Utóbbit leginkább attól, hogy ezt a közönség félelmetesnek fogja-e tartani vagy sem. Aztán az első tesztvetítéseknél és mozis bemutatóknál döbbentek rá arra, hogy a nézők is elsősorban viccesnek találták a megjelenést, majd miután látták a tetteit, a könyörtelen gyilkosságait, hozzávéve Craven és Williamson stílusát (na meg persze Roger Jackson mély és velőtrázó orgánumát), meghűlt az ereikben a vér. És ez kétség kívül a műfaj egyik csúcsa!
Negatívumként összesen azt lehetne felhozni, hogy aki egyáltalán nem szereti vagy nem szereti, ha kifordítják és részeire bontják a horrort, az nem fogja értelemszerűen élvezni az egészet. De ha ezek egyike sem fenyeget, és még nem láttad ezt a páratlan alkotást, amiben sokkal-sokkal több van, mint amennyit a felszínen mutat, akkor bátran vágj bele a Sikolyba, mert minden egyes perce arany (ha van rá lehetőséged, akkor mindenképpen valamilyen felújított képű és hangú verziót keress, hiszen ezek által csúcsosodik ki csak igazán a veleje az alkotásnak).
Értékelés: Ezt látnod kell!
A cikk folytatódik, lapozz a következő oldalra!