Hirdetés

A mumus - Kritika

|

Rob Savage kiruccanása Stephen King univerzumába.

Hirdetés

Bár a 2010-es évek első felében mintha alábbhagyott volna a Stephen King-történetek adaptációinak lendülete, az Az 2017-es sikerét meglovagolva újfent évente legalább egy, de inkább két feldolgozás is érkezik a "Horrorkirály" univerzumából.

Jelenleg 17 King adaptációs projekten dolgoznak a különböző stúdiók, míg idén a Borzalmak városa mellett a most debütáló A mumust tekinthetjük meg egy jó borzongás reményében.

Hirdetés

A mumussal nem akartak mellélőni a 20th Century Studiosnál (ami ugyebár már a Disney égisze alá tartozik), úgyhogy Rob Savage-t ültették be a rendezői székbe. Savage a horrorrajongók között rögtön nagy sikert aratott a 2020-as Az utolsó rítus című filmjével - ami lényegében egy egyórás Zoom beszélgetést mutat be, ami egy szellemidézős szeánszba fordul át -, hogy aztán a második filmjével, a Dashcammel, bele is álljon a földbe. A mumussal nemcsak az elmúlt évek King-adaptációinak trendjén lehetett volna javítani (Tűzgyújtó, Harrigan úr telefonja), hanem a saját hírnevén esett csorbán is.

A mumus a Harper család életébe nyújt betekintést. A pszichológusként dolgozó apa, Will (Chris Messina), az idősebb lány, Sadie (Sophie Thatcher, aki a Yellowjackets nézői számára ismerős lesz), illetve a kisebbik lány, Sawyer (Vivien Lyra Blair, az Obi-Wan Kenobi sorozat Leia hercegnője) éppen egy gyászperióduson megy keresztül, miután egy balesetben elhunyt a feleség/anyuka. Már éppen nyitnának ismét a külvilág felé, amikor váratlanul betoppan Lester Billings (David Dastmalchian, aki korábbi szerepeihez képest alaposan megemberesedett), és Will segítségét, jobban mondva megértését kéri.

Lester szörnyekkel magyarázza mindhárom gyermeke elvesztését, amit a szkeptikus Will nem hajlandó elfogadni, inkább kihívja rá a rendőröket. Ám míg azok kiérnek, Lester öngyilkos lesz. Legalábbis úgy tűnik. Az idegen halálát követően azonban valami elkezdi terrorizálni a lányokat esténként. Valami, amiben egy szemernyi jószándék sincs.

A mumus, avagy eredeti címén a The Boogeyman King egyik legfélelmetesebb novellája között van számontartva. Ehhez, ha még hozzávesszük, hogy tudományos kísérletek szerint Az utolsó rítus növeli meg leginkább a nézők pulzusszámát, kiérdemelve ezzel a "legfélelmetesebb film" címét, akkor ez egy horrormennyországban köttetett frigyként is minősülhetne a rendező és a történet között.

Azonban ha a fentiek fényében ülünk le a film elé, akkor csalódás fog érni minket. Egy rövidke prológust követően ugyanis harminc percig semmi érdemleges nem történik, ami a borzongást szolgáltatná. Savage és forgatókönyvírói sajnos a másik horrorfilmes eszköz használatában is elbuknak, azaz feszültségkeltésben sem remekelnek. Mi marad ezután?

Egy hiteltelen apuka karakter, aki bántó módon lesz háttérbe szorítva, illetve csökönyössé butítva a cselekmény nagyobbik részében, King-történetek kötelező, de feleslegesnek érződő tinédzserkori civakodásai, és egy finálé, ami a mumus köré épített félelemfelhőt teljes mértékében eloszlatja. Meglepő módon azonban jump scare-ből alig kapunk adagot, bár a legelső esetnél a moziterem nézői egyként rezzentek össze. Savage tehát utóbbiban még mindig érzi a csíziót, de az utolsó képkockák lepörgését követően az az érzésünk támadhat, mintha a King-adaptációt inkább béklyóként élte volna meg, semmint egy soha vissza nem térő lehetőségként.

Szerzőiségének pecsétnyomát azonban ezen is rajta hagyta. Egy egészen kreatív cameót kapunk az első két filmjéből, amiben a visszatérő karakter még Az utolsó rítusban megismert szerepkörében köszön be. A mumus dizájnja pedig kétségtelenül Az utolsó rítusban felbukkanó démon külsejére hajaz. Savage tehát sok adaptáló rendezővel ellentétben nem volt rest a saját akaratát is érvényesíteni egyes snittekben, ami jelzi, hogy még nem érdemes lemondani róla a Dashcam után. A mumussal javított az összképen, de ez még továbbra is messze van attól a szinttől, amit a debütálásával tető alá hozott.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


A mumus egy klasszikus, jump-scare-ekkel ijesztegetős horrornak ígérkezett, ehhez képest egy meglehetősen lapos végeredményt kaptunk, ami folytatja az unalmas King-adaptációk sorát. Talán nem ártott volna, ha a korhatárt szűkítik egy körrel, és akkor talán a családi dráma térnyerése helyett egy egészséges balanszot kapunk horrorból és drámából. Mert ez inkább dráma lett, egy-két horror elemmel kiegészítve, semmint fordítva. Ennek megfelelően aki horrorként ül be rá, annak elkerülhetetlen csalódás lesz a jussa.

A mumus

Kinek Ajánljuk
  • Akiket nem zavar, ha egy horrorban több a dráma, mint az ijesztegetés
  • Karácsonyfaizzó árusoknak - megkapják a tökéletes marketingötletet
  • Akiket megviselt a Dashcam és szeretnék látni Rob Savage javítását
Kinek Nem
  • Akik egy félelmetes horrorra számítanának
  • Akik unják már a gyerek/tiniközpontú King-adaptációkat
  • Akik minden filmben megkövetelik a hitelességet
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.