Tekerjük vissza az időt 2006-ra. Ekkor jelent meg A tégla, A tökéletes trükk, vagy éppen Az ember gyermeke, de regények terén sem húzhatjuk a szánkat, hiszen ebben az évben dobták piacra a Törékeny holmikat Neil Gaimantől, vagy Az utat McCarthytól, avagy jelen kritikánk alapjául szolgáló könyvet is, az Éles tárgyakat. Gillian Flynn, az írónő (Sötét helyek, Holtodiglan) akkor még az Entertainment Weeklynek dolgozott, és debütáló regénye azonnal meghozta neki a világsikert - több hónapig vezette a különféle olvasási listákat, és hamar bestsellerré is vált. Az ok, ami miatt ennyire népszerű lett ez a regény talán abban leledzik, hogy Flynn olyan történetet kreált, amiben egy olyan nő a főszereplő, akinek nem, vagy csak nagyon nehezen lehet szurkolni. És mondanunk sem kell 2006-ban még a közelébe se voltunk olyan változásoknak, mint amilyenek tavaly kezdődtek a nők ügyében.
Az Éles tárgyakból eredetileg még 2008-ben készült volna egy mozifilm az American Honey és az Akvárium rendezőjétől, Andrea Arnoldtól, de ez a terv hamar vakvágányra futott. Négy évvel később a Blumhouse Productions-höz kerültek a megfilmesítési jogok, ami már egy fokkal érdekesebbnek ígérkezett, hiszen a forgatókönyvet maga Flynn írta volna. De így se akaródzott elkészülni, huzavona volt a rendezőről, a színészekről stb. A már-már füstbe ment tervet végül Marti Noxon (Buffy, a vámpírok réme, Mad Men: Reklámőrültek) mentette meg, aki rábeszélte a fejeseket arra, hogy film helyett inkább a TV-k képernyőjét célozzák meg, hiszen ott sokkal jobban ki lehetne bontani a történetet, nem lenne az egésznek rohanás és izzadságszaga, és többet is kaszálhatnának vele. Az ötletre végül igent mondtak, a Blumhouse összetársult az HBO-val, és Noxon lett a miniszéria hivatalos showrunnerje is, aki pluszban még megszerezte Jean-Marc Vallée-t (Mielőtt meghaltam) a rendezői székbe. Vallée azért is bizonyult tökéletes választásnak, mert a sajátos stílusa és történetvezetése már a tavalyi Hatalmas kis hazugságoknál is kifizetődőnek bizonyult.
A stáb lassacskán összeállt, csak a színészek hiányoztak még. Noxon és Vallée miatt szinte rögvest, elsőre alá is írt az ötszörös Oscar-jelölt Amy Adams, akinek főszereplőként az Éles tárgyak a legelső TV-s debütálása. Innentől kezdve pedig sorban jöttek a nagyobbnál nagyobb nevek, hiszen őszintén szólva, ki ne szerződött volna le erre a szériára ezek után? A teljes gárdához végül Patricia Clarkson (Halálsoron), Elizabeth Perkins (Segítség, felnőttem!), Eliza Scanzal és Sophia Lillis (Az) is csatlakozott, így 2017 nyarán el is kezdték és - meglepően hamar - be is fejezték a forgatást. Idén július elején pedig végre kézhez is kaptuk a sorozatot, amire elöljáróban csak annyit, hogy valóban megérte rá ennyit várni.
A történet szerint a magába forduló Camille Preaker (Adams) egy chicagói magazin legjobb riportere, aki azt a feladatot kapja főnökétől, hogy a személyes kötődés révén vissza kell térnie szülővárosába, Wind Gapbe, hogy az ott történő gyermekgyilkosságról tudósítson. A helyi rendőrség nem nagyon jut az ügyben egyről a kettőre, de még nem szeretnének sorozatgyilkost kiáltani, annak ellenére, hogy minden jel erre mutat. Mégis Camille-nek nem a tudósítás lesz a legnehezebb feladata, hanem az elhidegült, évek óta nem látott házsártos anyjával (Clarkson) való találkozás, ami mély sebeket szakít fel életében.
Ahogy egy jó krimi esetében, úgy az Éles tárgyaknál is megbocsáthatatlan bűn lenne ennél többet mondani a sztoriról. Itt elsősorban a fordulatok, a nyomok és persze maga a nyomozás a fontos, ami epizódról epizódra növeli a feszültséget, hogy az utolsó részben (igazság szerint az utolsó előttiben, de mindegy) bombaként robbanjon az arcunkba. Mindezt kifogástalanul viszik véghez sajátos, filmbeli technikákkal és stílussal játszva, miközben mindenfajta ilyen sztorihoz kapcsolódó klisét kizárnak. Jelen esetben nem lesz meg a gyilkos 45 perc alatt, mint ahogy az átlagnéző azt már megszokta, sőt még a gyilkoshoz vezető út sem kristálytiszta, hanem nyakatekert, sokszor érthetetlen, de egyben magával ragadó is.
A fentebb már említett Jean-Marc Vallée rendező stílusa a Hatalmas kis hazugságok mellett az Éles tárgyakban körvonalazódik ki leginkább. De tegyük fel, hogy se ezt a két sorozatot, se az előbbi filmjeit - Vadon, Mielőtt meghaltam, vagy éppen a Demolition -, nem láttuk, és fogalmunk nincs róla, hogy mit is takar az ő rendezői kézjegye. Ebből kiindulva látszólag semmi gigásziban nem újítja meg a filmes történetmesélést, mindössze a már meglévő elemeket vegyíti össze egy nagy gyurmává, amivel ő, köszöni szépen, borzasztóan jól szórakozik. Ilyen említésre méltó elem a nem lineáris történetvezetés. Nem kell rögvest 21 grammot, vagy Ponyvaregényt kiáltani, csupán Vallée szereti az alkotásait egyénire vágni, ami nagy vonalakban annyit takar, hogy gyors, keszekuszának is mondható vágásokkal tűzdeli meg a történet folyását, már a legelején is. Az egyik pillanatban még azt látjuk, hogy főhősünk felébred, kidörzsöli az álmot a szemében, majd hirtelen beugrik elénk egy másik jelenetet (ami sok esetben lehet akár a végkifejlet egyik kockája, vagy egy hézagos emlék is), de teljesen felfogni nincs időnk. Csupán pár momentumot sikerül elcsípnünk belőle, ezzel kérdések garmadáját görgetve felénk. Majd ezt egészen a végéig csinálja - jelen esetben egy epizódon keresztül -, amíg össze nem áll nekünk a teljes kép. Leírva ez persze kizökkentőnek tűnik, de képernyőkön látva valahogy mégis működik, és egy sajátos, utánozhatatlan szájízt hagy maga után.
A gyors vágástechnika ellenére maga az Éles tárgyak egy kifejezetten lassú folyású történet. Ha kellene hasonlítanom valamelyik másik sorozathoz, akkor a True Detective-et hoznám fel példaként, vagy a Hajszát. Mégis ami megkülönbözteti e kettő szaktársától az az atmoszféra, a környezet. Wind Gap nem egy kifejezetten fejlett város, olyan érzést hordoz, mintha ott a 2000-es évek elején megállt volna a fejlődés. Emellett le sem tagadhatná, hogy republikánus városkáról beszélünk, ami egy szemet szúró kis ünnepség keretében csúcsosodik ki leginkább. Viszont a sorozatokban tapasztaltabb olvasó már egy ideje látja, hogy csak kerülgetem a forró kását, és nem térek ki arra a tényre, hogy az Éles tárgyak akarva-akaratlanul másolja egy kicsit a Twin Peakset. Ez természetesen nem baj, hiszen egy ilyen típusú történetnél (idilli kisváros sötét, múltbéli titkokkal) elengedhetetlen átemelni ezt-azt a nagyobbaktól. Félreértések elkerülése végett ettől persze nem lesz kevesebb a széria.
A sorozat egyik legerősebb alkotó eleme kétség kívül a karakterek, illetve azoknak viszonyaik egymással. Régóta nem láttunk ennyire szépen, rétegelten kibontott szerepeket, mint itt, ami a regényben talál még inkább tetten érhető. Mind a nyolc epizódot szemügyre véve elmondható, hogy egy olyan karaktert nem találni ebben a városban, akire a papírmasé jelzőt használnánk. Mindenkinek bemutatták a két oldalát, a jót és a rosszat is. Pontosan emiatt nagyon nehéz megbízni (azonosulni) az egyik kiszemeltünkben, mert még csak nem is sejthetjük, hogy mikor mutatja meg ő is a foga fehérjét. És persze vica versa ugyanez a helyzet a gyanúsítottaknál is - mikor már hozzákötünk egy szereplőhöz egy bizonyítékot, a sztori fordul egyet és minden mehet a lecsóba. Példának okáért Camille édesanyja, Adora elsőre egy minden lépben kanál, Joffrey-féle öregasszony, aki meglepően önző is, és csak a nagyobbik lánya ellen van, aztán egyszerre csak ők ketten leülnek, és Adora könnyekben borul lánya karjaiba bocsánatért esedezve.
Az utolsó, talán leginkább említésre méltó újítás az Éles tárgyakban, ami valóban megkülönbözteti a többi ilyenfajta sorozattól, az a nézőpontszerkezet. Aki olvasta a regényt, vagy már bele is kezdett a miniszériába, annak előbb-utóbb feltűnik az a tény, hogy egy baromi egyszerű kis krimit olvas/néz éppen. Van egy (?) gyilkos, van két halott, van egy oknyomozó riporterünk és kezdődik is a nyomozás. Ennyi, nem több. Mégis ami sokkal többé teszi ezt a sztorit (és ezt tudta mind Flynn, mind pedig Vallée is), az a perspektívaváltás. Camille nézőpontjából elmesélve a látottakat az egyik legautentikusabb TV-s bravúr, amit eddig láthattunk. Egy áldozat szemszögéből látva ennyire közelről, ennyire nyersen a nyomozást, sokkalta személyesebbé, érzelemdúsabbá és nem utolsó sorban átláthatatlanabbá teszi az egészet. És emiatt (is) vívta ki a szakma megbecsülést ez a történet anno - egy ilyenfajta gyilkossági ügy minden, csak nem kristálytiszta. Folyamatos akadályok, hézagok, ellentmondások tarkítják ezt az utat, és nem olyan egyszerű se megoldani az ilyeneket, mint ahogyan a CSI: A helyszínelőkben láthatjuk.
A nyakamat tenném rá, hogy pár éven belül az Éles tárgyak mindenféle különösebb probléma nélkül fog kultstátuszba emelkedni, és egy lapon fogjuk emlegetni a Hatalmas kis hazugságokkal, vagy éppen a True Detective-vel. Az HBO megcsinálta a sokéves huzavona után, és ennek mi örülünk a legjobban. Az Éles tárgyak egy nem mindennapi, fordulatokban gazdag krimi-thriller lett, ami nagyon igényli a figyelmet. Ha nem figyelünk a részletekre, a karakterekre, a nyomokra, akkor könnyen kérdések garmadájában találhatjuk magunkat. Viszont ha odafigyelünk, akkor már nem csak az idilli kisvárosokra fogunk ferde szemmel tekinteni ezek után, hanem a családi viszonyokra is.