Megvallom őszintén, nehéz helyzetben vagyok. Amit elmondanék, amely gondolatok a film megtekintése során eszembe jutottak, szinte már mindet elmondtam más körülmények között, más írásomban (például itt). Hiszen újat mondanék én azzal, ha azt mondanám, James Cameron első két Terminátor-mozija méltó részese a filmtörténetnek - akár ha technikai, akár ha egyéb más oldalról nézzük? Ugye, hogy nem. Azzal se mondok semmi újat, ha arra világítok rá, a folytatások váltakozó színvonalon, egymással versengve múlták alul mind az előzményeket, mind pedig a nézői elvárásokat. Örökös harc ez, mint a szériában végbemenő küzdelem egy jobb jövőért.

A legutóbbi fiaskó után, ami Alan Taylor műve volt (Genisys), abszolút érthető módon jobbnak látták a döntnökök, hogy itt az ideje tiszta lappal indítani. Ami pedig a tiszta lapot illeti, tessenek úgy érteni, hogy meglovagolják azt a trendet, mely egyre inkább eluralkodik: végy egy klasszikus szériát/franchise-t, majd szépen tedd semmissé annak folytatásait, illetve az abban történteket, hogy csak téged tekinthessenek méltó, igazi örökösének az adott mozinak (lásd: Halloween). De nem is feltétlen kell semmissé tenni a megtörtént dolgokat, elég csak előhozni a múltból egy-két rég nem látott szereplőt, hogy a kapcsolódási pont és a nosztalgia-faktor még erősebb legyen (lásd: Az ébredő Erő, valamint a következő Jurassic World-mozi). Tim Miller rendező James Cameron produceri felügyelete alatt pontosan így tett az új Terminátor-filmet illetően. Szépen keresztülnézett Jonathan Mostow szórakoztató, ám középszerű robotcsörtéjén, észre sem vette McG trehányul megírt, felejthető haddelhaddját és eszébe nem jutott még csak megemlíteni sem Alan Taylor slendrián dolgozatát. A cél az volt tehát, hogy pusztán az első két filmre alapozva készítsenek egy folytatást, ami azok szellemiségét viszi tovább és ülteti át a modern korba, a modern elvárásoknak megfelelően. (Egyébként alapjaiban hasonlóképpen gondolkodott a Genisys is, de ne akadjunk fenn a részleteken - Taylor munkája ahhoz volt hasonlatos, mint amikor valaki beledob mindent a turmixgépbe és elfelejti rátenni a fedőt.)

A Sötét végzet tehát mindezek folyamodványaként értelemszerűen nem csupán Arnold Schwarzeneggert hozza vissza (aki csupán McG filmjében nem szerepelt), hanem Linda Hamilton-t is, akinek a szerepe kezdetben cseppet sem volt elhanyagolható. A történet így Sarah Connor útját követi le, felvéve a fonalat a második részben történtek után sok-sok évvel. Az ítélet napja elmaradt, a Skynet már nem fenyeget többé, de még mindig nincs minden rendben a világban: egy nap újabb terminátor érkezik, aki minden eddiginél veszélyesebb (ásítok, ahogy ezt leírom), de mellé szerencsére küldenek egy védelmezőnőt is (Mackenzie Davis), aki ezúttal ember is (mint Michael Biehn volt az első filmben), csak picit fel van turbózva. A feladat: megvédeni a fiatal mexikói lányt, Danit (Natalia Reyes), aki kulcsfontosságú szerepet játszik a későbbiekben kibontakozó ellenállásban. Itt jön a képbe Sarah Connor, aki szakavatott robotcsépelő lévén hathatós segítséggel tud szolgálni a duónak.

Kezdem a jó hírrel. A Terminátor: Sötét végzet nem rossz film. Tim Miller és csapata jó dinamikával vértezte fel ezt a bő két órás játékidőt, amely tele van nagy, hangos csörtékkel, üldözésekkel, speciális effektusokkal és nagyjából mindennel, amit elvár egy megfáradt, alkalmi mozibajáró, aki nem vágyik többre, csak egy kis kikapcsolódásra és néhány mutatós látványelemre. A pozitívumokhoz nyugodtan hozzávehetjük Linda Hamilton-t is, illetve az ő puszta jelenlétét - dacos, acélos kisugárzása és velős beszólásai egyértelműen a film fényesebb pillanatai közé tartoznak (úgy dörrögteti a shotgunt, mintha 1991 óta erre a szerepre várt volna). Ugyanígy nagyon jó látni ismételten Schwarzit is, aki ősz hajjal, borostásan, száraz humorral és picit öregurasan, ám tisztességgel lép hadba a minden eddiginél veszedelmesebb terminátor ellen. (A Mackenzie Davis-Natalia Reyes páros viszont eléggé halovány lett, karakterjeik és játékuk közel sem olyan emlékezetes.)

Folytatom a rossz hírrel: hiába nem nevezném igazán rossz filmnek az új Terminátor-mozit, jónak se merném titulálni. Alan Taylor fércmunkájával ellenben Miller produkciója már sokkal inkább hasonlít egy igazi filmhez, nincsen olyan tesze-tosza módon megírva és megrendezve, de ez nem menti fel az alól, hogy végig inkább csak színleli egy jó film látszatát. A drámát, amely erősen sajátja volt a második filmnek (és amitől igazán működött, ami nélkül szart se ért volna a sok dögös akció), a Sötét végzet csupán látszólagosan használja, effektíve eszébe sincsen kezdeni vele bármit is. Hiába van meg a szándék arra vonatkozólag, hogy emberi karaktereket vonultasson fel emberi drámákkal, nincsen semmi foganatja és semmi hatása - nem mozdítja előre a filmet és nem mélyíti el. Csak szándék marad, semmi más. Hiába tért tehát vissza Hamilton is, hiába badass, és hiába próbáltak köríteni valami konfliktust közte és Arnold között, az egész csak egy mondvacsinált, sekélyes próbálkozás lett. A halálnak, a pusztításnak súlya volt a második filmben, itt csak üres látványelemnek hat. Ott bőgtünk egy felfelé mutató hüvelykujj látványán, amint lassan alábukik, itt akármi ilyennemű próbálkozás történik, csak vállrándítunk. Meglehet azonban, hogy csúnya dolog hasonlítgatni, de mit lehet tenni olyankor, amikor a film egyenesen felkínálja magát erre? Gabriel Lunát elnézve például nem lehet nem gondolni Robert Patrick-re (aki a T-1000-est formálta meg az Ítélet napjában) és arra, hogy ő mennyivel fenyegetőbb, mitöbb, félelmetesebb ellenség volt. Míg Luna Rev-9-e inkább csak egy utánérzés, amit biztos-ami-biztos igyekeztek még több fenyegető tulajdonsággal felruházni, hátha rá tudnak kontrázni. Nem tudnak. 

Ebből eredendően további problémaként merül fel bennem a Sötét végzet kapcsán, hogy nincsen igazán saját hangja a filmnek, inkább csak a klasszikussá vált motívumokat mondja fel keveri meg, és ha teszi is ezt alapvetően tisztességgel, híján van minden markánsságnak és egyediségnek. Mert nem, az nem egyedi, hogy ezúttal Sarah Connor szájából hangzik el a jól ismert mondat ("Visszatérek."), ahogy az sem nevezhető túlzottan eredetinek, hogy ezúttal duplikálni tudja magát a terminátor. Sokkal inkább bizonyíték arra, hogy az alkotók ha értik is, mitől működött az első két film, képtelenek építkezni rá és végül beérik az olcsóbb, kényelmesebb megoldásokkal: a speciális effektusok garmadájával (sok esetben egyébként már rajzfilmszerűvé válik tőle a film és levon az értékéből), valamint az unalomig ismert panelek rogyásig való puffogtatásával. Arról nem is beszélve, hogy képtelenek elszakadni Schwarzeneggertől és nem mernek nélküle filmet készíteni - ez is csak a fantáziátlanság és ihlettelenség egyik eredménye.

Kár érte. Nem állítom persze, hogy többet vártam, sőt, ami azt illeti, az elvárásaimat felülmúlta, de ez önmagában ne legyen elég a boldogsághoz. Hiába nézhető a film, hiába képes lekötni az embert, ha egyszer alapvetően megelégszik a középszerrel és hiába akad egy-két jobb mozzanata (a nyitó akciójelenet egész pofás), ha egyszer ezek a mozzanatok csak azt a funkciót próbálják ellátni, hogy valamivel látványosabb, tempósabb legyen a végeredmény. Lehet rajta szórakozni, el lehet nézegetni, de képtelen bármit is bármihez hozzátenni érdemben. Ebből kiindulva pedig most már tényleg jobb lenne elfelejteni ezt a szériát.