Sokaknak már a művészfilm szó hallatán is végigfut a hátán a hideg, pláne akkor, ha valóban szembejön velük egy. Teljesen megtudom érteni azokat, akik erős fenntartásokkal közelítenek az efféle alkotások irányába, hiszen rendkívül nehéz műfajról beszélünk, amely jóval többet kíván meg tőlünk, minthogy csak úgy leüljünk eléje és agytekervényeinkkel egyszerűen feldolgozzuk az ott látottakat. Így hát nem is csoda, hogy annyian kerülik eme alkotásokat, pedig az igazság az, hogy valójában tényleg csak a fentebb említett művelet, valamint némi hangulatbéli rákészülődés szükséges ahhoz, hogy élvezni tudjuk, sőt talán meg is fejtsük az alkotók szimbólumokba és egyéb filmes eszközökbe csomagolt üzeneteit. Az Artúr-mondakör egyik leghíresebb történetét feldolgozó The Green Knightra bár első ránézésre valóban ráhúzhatnánk eme jelzőt, ám a David Lowery által írt és rendezett mozi a gyakorlatban ennél jóval befogadhatóbb, miközben összetettségét tekintve egy pillanatra sem vádolhatjuk meg azzal, hogy Lowery bármit is a vágószoba padlóján felejtett volna.
Ha fantasy filmről beszélünk az emberek jelentős hányadának általában vannak bizonyos kötelező elvárásai, mit szeretnének vagy éppen nem szeretnének viszont látni egy magát ily módon meghatározó alkotástól. A többség ilyenkor általában hatalmas középkori csatákat, legendás történelmi szereplőket, dicsőséges vagy épp dicstelen kardpárbajokat, és talpig becsületes lovagokat képzel maga elé, ahol nyoma sincs a valóságot átjáró fájdalomnak, az azt kísérő szenvedésnek. Vagy amennyiben mégis, azt is könnyű szerrel rendbe lehet hozni néhány grandiózus hőstettel. Azonban ahogyan az előzetesek alapján várható volt, a The Green Knightban nyomát sem találni ezeknek a klasszikusnak mondható elemeknek, hisz Lowery erősen lírai elbeszélése mindent a maga szépségében, vagy annak teljes ocsmányságában pontosan olyannak szeretne megmutatni, amilyennek azt az emberi szem megpillantja. De mondhatjuk úgy is, hogy a film amennyire csak lehetséges, mindig igyekszik két lábbal a földön maradni, legyen szó akár a környezetről, vagy az erkölcsileg makulátlannak nem éppen nevezhető karaktereiről.
Dev Patel Sir Gawainjéből példának okáért kapásból hiányoznak az Artúri-mondakörben megismert lovagok legfőbb erényei, ám eszméik irányába tett, legbelső megingathatatlan sóvárgását bármennyire is próbálja leplezni, hűséges szeretője, Essel (Alicia Vikander) és anyja (Sarita Choudburry) pontosan tudják, hogy Gawain mire is vágyik a leginkább. Megbecsülésre, dicsőségre, hatalomra, csupa olyan materialisták által nagyra tartott javakra, melyeket a kerekasztal lovagjai - élükön királyukkal, a Sean Harris által brillilásan életre keltett, kissé megfáradt Artúrral - mind magukénak tudhatnak. Ám mikor karácsony napján a Zöld Lovag próba elé állítja őket, akkor tökéletesen nyilvánvalóvá válik, hogy a soraikba vágyakozó ifjúhoz hasonlóan valójában ők is mennyire esendőek, hiszen a bizonyítani akaró, de gyenge akaratú Gawainen kívül egyikük sem mer belemenni a messziről jött idegen furcsa játékába.
De ez nem is csoda, elvégre a maszkmesterek és a jelmeztervezők elképesztő munkát végeztek Ralph Ineson tekintélyt parancsoló, félelmetes, akár egy horrorfilmből előlépett, fejét vesztett Zöld Lovagjának megalkotásakor, aki a kardsuhintás által a földön heverő kobakját felkapva figyelmezteti az egybegyűlteket, hogy egy esztendővel később immáron az őt lefejező ifjúnak kell kiállnia ugyanazt - a hat napi járásra található Zöld kápolnában-, amit ő szenvedett el nem sokkal korábban.
A pillanatok alatt elsuhanó hónapok így hát végül útnak indítják hősünket, ezzel pedig végre valahára kezdetét veszi a pszichedelikus kalandként is felfogható utazás, melynek során nagyon hamar leomlik a valóságot, illetve a képzelet világát elválasztó rendkívül vékony határvonal. Lowery rendezésében viszont még a nyilvánvalóan nem e világi pillanatok esetében sem lehetünk teljesen biztosak abban, amit látunk. Ugyanis Daniel Hart zeneszerző sokat sejtető zenei motívumai, Andrew Doz Palermo operatőr végtelenül naturalista képeivel kiegészülve egészen a stáblistáig bezárólag fenntartják annak a nyugtalanító atmoszférával bíró illúziónak a varázsát, ami részben az eredeti műben is tetten érhető. Ennek a megtévesztésnek a jelenléte egyébként azért is érdekes, mert bár műfaját tekintve a The Green Knight sötét fantasynek minősül, olykor azért nem fél némileg kilépni ebből a skatulyából és kölcsön venni ezt-azt a horrorfilmek meglehetősen gazdag eszköztárából.
Ez a finom, mégis kissé szokatlan műfaji keveredés a játékidő második felére olyan kellemesen egyedi ízt kölcsönöz a filmnek, amire véleményem szerint már nagyon nagy szüksége volt a Hollywood, na meg a streamingszolgáltatók által manapság igencsak félreértett fantasy műfajának. Még úgy is, hogy feltehetően a szélesebb közönség mellett a keményvonalas fantasy rajongók többsége sem lesz maradéktalanul elégedett a The Green Knightban látottakkal. Ebben közrejátszik, hogy Lowery alkotása, habár tényleg a könnyebben fogyasztható A24 zászlója alól kikerült művek közé tartozik (lásd: A boszorkány, Örökség), lassú meditatív tempója, változatos szimbólumrendszere, és papíron véve kétdimenziósnak látszó, viszont valójában nagyon is több dimenziós cselekménye miatt a többség szimplán csalódásként fogja megélni Sir Gawain és a Zöld Lovag időtlen történetét. Ennek ellenére én mindenkit csak arra tudok biztatni, hogy mindenféleképpen adjatok egy esélyt David Lowery nagyon is szokatlan, néhol szürreális, de végső soron valóban magával ragadó hangulattal bíró és semmi máshoz nem fogható meséjének. Mert ha van film, amelynek stáblistáját látva borzasztóan szomorúak lehetünk, amiért az jelen állás szerint biztosan elkerüli a hazai mozivásznakat, akkor az egész biztosan a The Green Knight.
