A hírnév nagyon komplex dolog, hiszen bár megvannak az elvitathatatlan előnyei, ugyanúgy van egy sötét oldala, ami erősen eluralkodhat az emberen, hogyha nem tudja megfelelően kezelni a változást. Ezzel megannyiszor foglalkozott már a filmipar is, hol egy életrajzi film keretein belül, hol fiktív történeten keresztül. De úgy tűnik, hogy a hírnév kiapadhatatlan forrása az izgalmas történeteknek önazonosságról, saját magunk és környezetünk korrumpálásáról. Most hoztunk Nektek öt olyan filmet, ami a hírnév árnyoldalát mutatja be - különböző megvilágításban.
Az elmúlt időszakban két olyan életrajzi filmet is kaptunk, amely erőteljesen foglalkozott azzal a ténnyel, hogy a figyelem középpontjába való kerülés meglehetősen nagy sebeket ejthet az adott alanyon. Ilyen volt Baz Luhrmann Elvis, valamint Andrew Dominik Szöszi című filmje. Mindkét film hathatós nyomatékkal hangsúlyozta nem csak azt, hogy az ember ilyenkor bizonyos értelemben feladja saját magát, azt ahonnan jött, hanem azt is, hogy a kontroll elvesztésével egyfajta passzív, kiszolgáltatott szerepbe is kerül az elemzett sztár. Mind Elvis, mind pedig Marilyn Monroe egy olyan ábrázolásmódot kapott, amely ezt a kiszolgáltatottságot erősítette és ezt helyezte a centrumba, hol egy konkrét karaktert megtéve ellenlábasnak, hol pedig magát a közeget, mitöbb: a világot, a nézősereget (egyben minket, nézőket is) beállítva a bajok legfőbb forrásának. Ezek a filmek inspiráltak arra, hogy összeszedjek néhány másikat, amik ugyanígy rámutatnak, hogy a híres emberek élete sokszor romlottabb, súlyozottabb és keményebb, mint amilyennek azt elképzeljük. Habár, tény: a filmek erősen gondoskodnak már egy ideje arról, hogy ne legyen túl sok illúziónk.
Aranypolgár (Citizen Kane)
Orson Welles leghíresebb és sokak szerint legkiválóbb filmje mind a mai napig ott szerepel mindenféle listán (már ami a legek listáját illeti) és bár sokak szerint már közel sem bír akkora erővel, mint annak idején, nehezen lehet elvitatni erényeit. A magam részéről egyet nem értve az utóbbi állásponttal fenntartom, hogy Orson Welles alkotása filmnyelvileg és színészi játék szempontjából is abszolút megállja a helyét. Az Aranypolgár egy teljes életutat ír le, Charles Foster Kane-ét, aki fiatalkorában laptulajdonos lesz, majd később kormányzói babérokra is tör. Welles egy klasszikus értelemben vett felemelkedés-bukás történetet mesél el, egy olyan ember históriáját, aki fiatalként még őszinte, tiszta ambíciókkal rendelkezett, majd később, befolyásának, pénzének és hatalmának növekedésével egyenes arányban vált attitűdje, kiállása egyre antipatikusabbá. Tankönyvi példája a hatalom és hírnév vakító sötétségének, ahogyan annak is tankönyvi példája, hogy miként kell leiskolázni a fél szakmát mindössze 26 évesen. Egyébként bár maga a film hivatalosan fikció, a filmben bemutatott karakter sokakat kísértetiesen emlékeztetett William Randolph Hearstre. Ez ügyben viszont érdemes megnézni David Fincher remekművét, a Manket.
Tiszta tekintet (Starry Eyes)
A Starry Eyes konkrétan a hírnév sötét, pokoli oldalát mutatja be. Egy fiatal lányt helyez a középpontba, aki a napfényes Los Angelesbe érkezik, hogy színésznőként befusson. Sokáig nem jár sikerrel, a castingokon nem jár szerencsével, ám egy nap úgy tűnik, hogy mégis rámosolyog a szerencse és úgy tűnik, övé lesz az egyik szerep. A továbbiakat a spoilerek elkerülése végett inkább nem mesélném el, de azt bizton állíthatom, hogy Kevin Kölsch és Dennis Widmyer filmje egy sötét, erőszakos és nyomasztó darab, melyben sátánizmus és hollywoodi hírnév párhuzamba állítódik és amely erősen hasonlít képileg, valamint hangvételében egy igazi pokoljáráshoz. Kellemetlen horrorfilm, amelyben hősnőnk a lelkét is eladja egy főszerepért, hogy aztán szépen világossá váljon, hogy mégis kinek is adta el azt. Csak erős idegzetűeknek!
Neon démon (The Neon Demon)
Nicolas Winding Refn hősnője is egy olyan lány, aki Los Angelesben próbál szerencsét, épp csak nem színészkedni szeretne, hanem modellkedni. Ahogyan azt megtanulja, a modellkedés világa nem épp fenékig tejfel, az önsorsrontás intenzív jelenléte egyre csak nő azzal a teherrel, amely a megfelelni akarással rád nehezedik. Jesse amint elkezdik őt felfedezni, szép lassan otthagyja naiva énjét, hogy aztán egy rideg, barátságtalan karakterré avanzsálódjon. A filmben ugyan nem konkrétan a hírnév átkos hatásáról van szó, de a ranglétra fokai egyre magasabbra viszik hősünket, ahol világossá válik számára, hogy a tartós szépségnek, mások ámulatának és dicsérő szavainak rendkívüli ára van. Azokról a bizonyos létrafokokról pedig - minél magasabbra másik rajtuk az ember - annál nagyobbat lehet zuhanni.
Majdnem híres (Almost Famous)
Történet egy fiktív rockbandáról és arról, hogy egy srác miként próbál velük interjút csinálni egy turnéjuk során. A már felsorolt filmekkel ellentétben itt nem életrajzi alkotásról beszélünk, nem is horrorfilmről és a történet fő központi eleme sem az egyén korrumpálódása, romlása. Ez inkább részben jelenik meg a filmben, ahogyan kezd egyre világosabbá válni, hogy a 15 éves William által rajongott bandatagok (és főleg az énekes) egy pöcsfej. Egy olyan pöcsfej, aki nyilvánvalóan valaha nem volt az, de a lelkes rajongólányok, az alkalmi szex, a drogok, az alkohol, a híressé válás szépen lassan elfeledtette vele a valódi értékeket. Egy olyan pöcsfej, aki annyira sem hajlandó megállni, hogy adjon egy egyszerű, őszinte interjút egy olyan embernek, aki egyszerűen, őszintén szereti azt, amit csinál. Cameron Crowe filmje, a Majdnem híres persze a rendezőtől elvártan nem hatol túlzottan kellemetlen mélységekbe, szereplői végül feloldozást nyernek, a hírnév pedig bár nem múlik el, de van az úgy néha, hogy picit a legnagyobbak is képesek magukba szállni néhány pillanatra.
Jackie
Pablo Larraín filmje Jackie Kennedy életének azon szakaszára koncentrál, amikor férje halálát kellett feldolgoznia. A Jackie egy nyomott, fojtott hangulatú dráma, amely témánkhoz talán első blikkre nem is passzol. Mégis, választásom erre a filmre azért esett, mert egy olyan különleges szituáció elé állítja főszereplőjét, hogy gyászát kvázi a fél világ előtt, a televíziók, riporterek előtt kell megélnie. Nehéz feladat, nyilvánvalóan az ismertség egyik legfőbb árnyoldalává tud válni, hogy bár szeretnél elrejtőzni a világ elől, szeretnél begubózni egy sarokba és egyedül lenni a bánatoddal, a gyászoddal, de képtelenség. Képtelenség, ha egyszer a férjed történetesen az Amerikai Egyesült Államok elnöke volt. Larraín alkotását Natalie Portman intenzív jelenléte emeli még magasabbra, neki köszönhetően elhisszük, megértjük, hogy ami kívülről könnyűnek és rutinszerűnek hathat, az közelebbről nézve maga a pokol.