Captain America - Civil War - Henry Jackman
A Marvel Filmes Univerzumának zenei aláfestései rendre a langyos középszer, vagy az egész jó között ingáznak, de az átütő erő rendre hiányzik belőlük. Henry Jackman az Amerika Kapitány: A Tél Katonája képében a gigászi franchise talán leggyengébb, legidegesítőbb aláfestését tudhatja magáénak annak zörejhalmazával, ami igencsak sajnálatos attól a komponistától, aki egy másik képregényadaptációval (X-Men: Az elsők) irányította magára a figyelmet. Azt viszont el kell ismernem, hogy egyfajta bűnös élvezetként tekintek az előző Amerika Kapitány albumára már egy ideje, elsősorban pont a címszereplő rideg motívuma végett. Ehhez képest kifejezetten kellemes meglepetésként ért, hogy a folytatásban egy sokkalta klasszikusabb hangszerelésű, a 80'-as, 90'-es évek politikai thrillerek világát idéző zenét fabrikált.
Ami ettől még fájdalmasan kevés a Marvel egyik csúcsfilmjéhez, és a több mint 1 órás játékidő inkább egy összefüggő, jellegtelen masszához hasonlít. A Tél Katonája motívuma inkább csak jelzés szintjén köszön be (pl. rögtön a nyitányban - "Siberian Overture"), érzékeltetve ezúttal is a hideg konspirációk világát és tétjét. Jackman egyik új, párhangos, rezesekre épülő, méltóságteljes motívuma a reptéri csörténél kezd erőre kapni ("Civil War"), és a fináléban rendre felbukkan, akár fájdalmasan ("Closure"), akár hősiesen ("Cap's Promise"). Ezen kívül érdemi újdonságot nem tud felmutatni, de azt becsülöm, hogy a szerző megpróbált kitörni a komfortzónájából ezzel az alapvetően nagyívű(nek szánt) score-ral, megidézve Alan Silvestri munkásságát. Talán nem véletlen, hogy a Russo tesók a Végtelen háborúra már nem Jackmannel, hanem Silvestrivel kívánnak együtt dolgozni, aki a széria eddigi legmarkánsabb dallamaiért is felelt és egy olyan nagyívű kaland aláfestését még Kevin Feige sem meri egy eleddig sajnálatosan beváltatlan ígéretre bízni.