X-Men: Apocalypse - John Ottman
Az X-Men-franchise zeneisége elég eklektikus képet fest zeneileg, hiszen a 2014-es Az eljövendő múlt napjaiig minden mutáns mozihoz más-más szerző szolgálta a talpalávalót. John Ottman az egyetlen, aki visszatérőnek számít, nem kis részt a rendező Bryan Singerrel való szoros együttműködése kapcsán, amely ezidáig egyetlen egyszer, éppenséggel a 2000-es első X-Men-film kapcsán szakadt meg. Ha a filmről meg is oszlanak a vélemények, abban mindenki egyetért, hogy a komponista munkája kimagaslóan erőteljesre sikeredett (és nem csak a Higanyszál nagyjelenete alatt hallható Eurorhytmics klasszikus "Sweat Dreams"), ami annak fényében különösen nagy szó, hogy Ottman ezúttal nem csak vágóként működött ismét közre, hanem társproducerként besegített a kezdetektől a filmbe, miközben az Apokalipszissel szinte egy időben bemutatásra kerülő Rendes fickók aláfestését is le kellett szállítania.
Az eljövendő múlt napjai score-ját én afféle zenei összegzésként fogtam fel, amelyben Ottman a saját útja helyett inkább a korábbi komponisták stílusát, zenei motívumait használta fel és formálta a saját képére (gyakorlatilag már az X2-nél is ezt tette Michael Kamen zenéjével), így nagyon reménykedtem benne, hogy harmadik nekifutásra végre a saját útját fogja járni. Szerencsére nem csak igazam lett, hanem egy elképesztő zenével lettünk gazdagabbak. Ugyan Apokalipszis témájával nyit az album ("Apocalypse"), a téma parazita szerűen vonul végig az albumon. A filmet nyitó "Transference"-"The Pyramid Collapse/Main Titles" kettős joggal pályázhat minden idők legerősebb zenei felütésére a szuperhősfeldolgozások körében, dübörgő kórusaival és rezeseivel, hogy aztán Ottman jól ismert X-Men témája jóleső érzéssel töltse el a hallgatót.
Az album több csúcspontot is felvonultat a fent említett duón kívül, amelyek bármelyike joggal pályázhat a legjobb címére az év végi összesítésekben, mint például Beethoven 7. szimfóniájának átirata a "Beethoven Havoc", az új Főnix-témát is kiteljesítő "Like a Fire", vagy az albumot ténylegesen záró "You're X-Men/End Titles", amely nem csak szépen összegzi Ottman munkáját, de a széria legjobb zárlata is egyben. Mindezzel együtt az album (a filmhez hasonlóan) elég masszív darab, míg az első fele lassan, drámaian hömpölyög (pl. "Shattered Life"), addig a másik fele hajlamos teljes kakofóniába ("Split Them Up") fordulni. Mindezzel együtt Ottman nem csak az idei év képregény feldolgozásainak adta fel a leckét, és nyerte (eddig) könnyűszerrel a versenyt, de a többi filmzenének is nehéz dolga lesz, ha ezt a színvonalat megakarja ugrani. Az albumról alkotott véleményemről a Filmzene.net-en bővebben is olvashattok.