Finding Dory - Thomas Newman
A 2000-es évek közepén Thomas Newman kisebb mélypontra került és munkái ugyan megütöttek egy bizonyos színvonalat, hiányzott belőlük az a játékosság, az a tűz, amiért nagyon sokan megszerették a szerző stílusát. Szerencsére ebből az elmúlt években látványosan kilábalt és eme hullámvölgy előtti egyik utolsó minőségi munkája a Némó nyomában aláfestése volt, amelynek kuriózumát az adta, hogy az addig a jobbára nagybátyja, Randy country-s, jazzes stílusához szokott nézők - akik elsősorban pont a kisebbek - az ő alapvetően drámai stílusával kellett megbarátkozniuk. Szerencsére a rendező, Andrew Stanton a John Carter-es kitérő után - amelyhez Michael Giacchino szolgáltatta a talp alá valót - ismét a Némón és a Wall-E-n már vele együtt dolgozó Newmanhez fordult segítségért.
Az Oscar-jelölések terén pedig Roger Deakinshez mérhetően peches komponista ezúttal is meghálálta a bizalmat és James Newton Howard korábban taglalt A vadász és a jégkirálynőjéhez hasonlóan hangulatában idézte meg az elődöt, semmint dallamaiban. Azért az első rész vezérmotívuma itt is felbukkan ("Finding Dory (Main Titles)"), de a szerző inkább külön utakon járt. A score magán viseli, hogy Newman már kitérőt tett a 007-es világába és ez az album legmarkánsabb karakterének, Hank-nek a jazzes motívumában ("Nobody's Fine", "Okay, with Crazy") ölt elsősorban testet. Megkockáztatom, hogy a folytatás jobban sikerült, mint az előd, miközben az édes-bús hangulat egy cseppet sem változott, így Newman zenéje mindenképpen egy kellemes hűsítőnek minősül a nyári kánikulában.