Hirdetés

DC, Marvel, Star Wars és a többiek, avagy kritikus vs. rajongó szembenállásáról

|

Itt az ideje beszélnünk egy kiadósat a kritikusi hozzáállásról, a rajongói attitűdről, a vitakultúráról és még nagyon sok mindenről.

Évek óta fogalmazódik bennünk ennek az írásnak a létrejötte. Hogy miért? Ez az oldal a többi filmes site-hoz hasonlóan azért működik, mivel élünk-halunk mindenért, ami mozi és az elmúlt években akár itt, akár a megboldogult CineStaron egy remek kis közösség alakult ki. És mint minden közösségben, itt is elkerülhetetlenek a súrlódások, a nézeteltérések, hiszen mások vagyunk, ebből kifolyólag máshogy látjuk az adott alkotást, és ha különösen fontos nekünk valamiért egyik vagy másik, akkor vérre menő vitákat vagyunk hajlandóak folytatni. Viszont eljött az a pont, hogy ezekben a vitákban már túl sok vért vesztettünk, kicsit belefáradtunk, eme cikkel pedig pont ezen szeretnénk kicsit változtatni.

Hirdetés

A dolog apropóját az adta, hogy pár napja lehoztuk, miszerint az Igazság Ligája utóforgatásai körül problémák adódtak, amelyek a Wonder Woman után igencsak aggasztóvá teszik a közelgő bemutató minőségét. Ennek kapcsán megkaptuk - és ki kell emelnem, hogy sokadjára - hogy miért kell nekünk negatív híreket lehoznunk, valamint szintén nem először ért minket az a vád, hogy Marvel szemüvegen keresztül látjuk a világot. Előbbi kapcsán csak annyi történt, hogy összeszedtük a film körüli híreket, és ezeknek megvan az a műfaji sajátosságuk, hogy nem csak pozitívak lehetnek, ami azért is érthetetlen, mert egy olyan országban élünk, ahol a TV-ben és az online hírportálokon is (sajnos) túlnyomó többségben vannak a tragikus felhangú szalagcímek. Szögezzük le most! Mint filmes hírportál kötelességünk beszámolni minden fontosabb hírről, eseményről, és ezek éppúgy lehetnek pozitív, mint negatív előjelűek, még egy felfokozott érdeklődéssel körülvett mozi esetében is és nem tehetjük meg azt, hogy csak azért nem foglalkozunk valamivel, mert sérti bizonyos emberek érzéseit. Ha pedig egy széria körül folyamatosak a negatív híresztelések, a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság, akkor nem a hírhozóra kéne haragudni.

Hirdetés

Az elfogultság vádja, amit a Batman Superman ellen - Az igazság hajnala óta mi is megkapunk (pedig a honi sajtóban még mindig mi fogalmaztuk meg az egyik legpozitívabb kritikát), miszerint a Marvelt preferáljuk és ugyanazon elvárásokkal ülünk le, mint egy DC film elé, viszont másfél évvel Zack Snyder filmjének bemutatója óta folyamatosan ránk van sütve (pontosítanék: ránk is), ami nem csak fárasztó, hanem mostanra - engedtessék meg eme erős kifejezés - vérlázító is. És ennek kapcsán (sajnos) kénytelen vagyok belemenni az örökös Marvel vs. DC vitába (ami önmagában megérne egy külön cikket), hogy megértsd Kedves Olvasó, hogy mi is a problémám. Aztán rajtad áll, hogy elfogadod, avagy sem.

És akkor rögtön az elején hadd cáfoljunk meg egy tévhitet, miszerint kritikusként rögtön a hibát keressük minden alkotásban, és azért húzzuk le a filmeket, hogy elriasszuk a nézőket tőlük, ugyanis ez nincs így, már csak a dolog abszurditása miatt sem. Elvégre, ha valaki olvas egy (vagy több) negatív kritikát és ezért nem nézi meg a filmet a moziban,  ki tehető ezért felelőssé? Egyrészt a készítők, akik nem voltak képesek érdemi filmet forgatni, másrészt a döntést az olvasó hozza meg, nem mi, azért pedig felelősséget nem vállalhatunk, legfeljebb a minél szélesebb körű tájékoztatásért. Másrészt mi hasznunk származik abból, ha mások nem néznek meg egy filmet? A lényeg: mi is ugyanúgy nézők vagyunk, és ha beülünk  a mozi sötétjében egy filmre - még ha ez egy a sajtónak tartott vetítés is - mi is szórakozni szeretnénk az elkövetkezendő 1,5-2, esetleg 3 órában, függetlenül attól, hogy milyen stúdió a gyártó, kik a főszereplők, vagy milyen szuperhősök mentik meg benne a világot. Annyit magam se vitatok, hogy vannak olyan esetek, amikor már messziről látszódik, hogy egy film tragikusan rossz lesz (hogy ne menjünk messze: Pappa Pia, de akár Adam Sandler munkásságát is idecitálhatnánk az elmúlt évekből) és ilyenkor valóban hegyezzük a pennát/poroljuk a klaviatúrát, ha pedig egy film embargós - vagyis meghatározott ideig (pl. a film premiernapjáig) nem írhatunk róla kritikát - az az esetek 90%-ban a film minőségéről árulkodik, amit a külföldi stúdió, valamint a honi forgalmazó igyekszik minél később a közönség tudtára adni, pénzügyileg teljesen érthető okból. De összességében minden filmre igyekszünk előítélettől mentesen beülni, amit nem könnyít meg az információs szupersztrádán felénk áramló adatmennyiség, de sokszor előfordul, hogy akár a külföldi kritikusokkal, akár a nézőkkel nem egyezik az ember véleménye. Persze annyi különbség összességében mégis van, hogy a kritikus tudja, végül értekeznie kell a filmről, annak erényeiről és hibáiról, mindezt nem kevés háttértudását latba vetve, hogy az adott zsánerben és úgy zusammen a filmművészetben hol helyezzen el egy adott mozit. Csakhogy közhelyes és egyben szélsőséges is legyek: egy Transformerst mondjuk a Keresztapával szemben.

Hirdetés

De most tényleg jöjjön először a Marvel vs. DC csörte, aztán a későbbiekben még bőven lesz szakmázás is. Ahogy fentebb írtam, mi is szórakozni szeretnénk és ennek a szórakoztatási faktornak is nagyon sok szintje van, ami egyénenként változik. Van, aki némi gondolatiságot is elvár a szemrágógumi mellé és van, aki utóbbival is beéri. Ami azért alapvető elvárás, hogy az adott alkotás filmként működjön, nyilván azt is figyelembe véve egy olyan franchise esetében, mint a Marvel, vagy a DC filmes univerzuma - de említhetném akár a Star Warst, az X-Ment, vagy a Harry Pottert is - hogy az adott széria miként épül fel, tehát a manapság divatos univerzumépítés újabb állomása, egy spin-off, vagy egy nyílegyenesen haladó sorozat egy darabja, nem beszélve a film, vagy széria saját szabályrendszeréről. (Dom Torettoék kalandjait azért más ablakon keresztül nézzük, mint mondjuk Katniss Everdeen megpróbáltatásait.) Namármost: 2008-ban, amikor a Vasemberrel elindult a Marvel Filmes Univerzuma, rengetegen üdvözölték annak könnyedségét, lazaságát, elsősorban Robert Downey Jr.-nak hála. Ezt a könnyedséget a széria jobbára azóta is magáénak tudhatja (és talán kijelenthető, hogy Tony Stark karaktere az abszolút központi elem), de pont ebben rejlik a könnyen fogyaszthatósága is, amiért 9-től 99 éves korig bárki megnézheti ezeket az alkotásokat. Ennek a gyors kaja metódusnak is megvannak a maga hátrányai - például az egyfolytában ismétlődő szerkezet a filmekben a változó hősök és sztorik ellenére - de mint üzleti modell, és mint kreatív megvalósítás (elvégre a határokat folyamatosan lehet feszegetni) bebizonyosodott, hogy abszolút kifizetődő az egész, még ha nem is feltétlenül maradandóak a kollektív emlékezet számára.

Hirdetés

2008-ban azonban történt még valami: bemutatták Christopher Nolan Sötét Lovagját, amely azóta is meghatározza nem csak a műfajt, hanem a filmipart is, hiszen a sötét, mély, és realisztikus hatásnak nem csak a képregényfilmek ültek fel - ide lehet sorolni A csodálatos Pókember első részét éppúgy, mint Amerika Kapitány második kalandját - hanem például a kémfilmek is, mint például a Skyfall, amelyben Sam Mendes rendező konkrétan ihletforrásként nevezte meg Nolan művét. És ha sokaknak nem is feküdt a Marvel kínálta könnyedség, rengetegen megtalálták számításaikat Nolan trilógiájában, és büszkén mondhatták, hogy "Igen. Ez az! A DC adaptációi mennyivel komolyabbak, érettebbek!", de talán azért is, mert Nolan annyira leszállította az egészet a Földre, hogy már a szó szoros értelemben vett szuperhősfilmnek is megszűntek lenni, a témától idegenkedők pedig ezt szerették meg benne. Na nem mintha az efféle hozzáállás 2012-ben a Marvel rajongókat a gigászi sikerű Bosszúállókkal különösen zavarta volna. Ezek után csak olaj volt a tűzre a 2013-as Az Acélember, amelynek fedélzetén ott volt Nolan maga producerként, a rendezői székben pedig a 300-zal és a Watchmennel bizonyító Zack Snyder, amellyel egy új, a Marvel ellenében álló filmes univerzum alapjait kívánták lefektetni... legalábbis a stúdió. Csakhogy a várt csoda elmaradt. Hovatovább a vegyes kritikák és a valamivel a várakozásokon alul maradt bevételek egyenesen csalódást keltőek voltak ekkora nevektől. Azonban Snyder mozijának (és a rendezőnek) az elkötelezett rajongói mégis elkezdték védeni a filmet (elvégre rajongók), viszont innen eredeztethető a Marvel-DC éles szembenállás egyik legfőbb problémája: a relativizálás. Noha messze nem tartom hibátlan filmnek, kifejezetten szeretem Az Acélembert (amin az agresszív marketinget figyelembe véve én lepődtem meg a leginkább), de szembetűnő hibája, hogy két teljesen más felfogású és habitusú rendező volt a hajókormánynál, ami a végterméken is meglátszik, viszont az említett relativizálás is nekik köszönhető. Minek után nagyobb, rutinosabb nevek tűntek fel benne, mint a Marvel addigi összesben (Russell Crowe, Kevin Costner, Laurence Fishburne, Diane Lane), miután ott volt mind a komoly rajongótáborral rendelkező Nolan, valamint Snyder és miután a leginkább idejétmúlt szuperhőst igyekeztek realizálni a készítők, sokan azt gondolták (és gondolhatják ma is), hogy ezek mentesítik a filmet az alapvető hibáik alól, mint például a jól összerakott forgatókönyv (khmm... Hollywood egyik legfoglalkoztatottabb kutyaütője, David S. Goyer), vagy az értő, a látványt nem öncélúan használó rendezés.

Ezt nem lehet szépíteni: frusztrációt szült egyesekben, beleértve a készítőket is, elvégre míg a Marvel szerte szét osztogatta a képregényes jogait a stúdiók között (Sony - Pókember, Fox - X-Men, Fantasztikus Négyes), filmjei mégis sikert sikerre halmoztak korrekt, vagy abszolút pozitív kritikákkal és kiemelkedő bevételekkel, míg a Warner egymaga birtokolta a DC összes karakterét, mégis csak egy felemás megítélésű Acélembert tudott felmutatni, miután Ryan Reynolds Zöld Lámpásával befürödtek, Nolan trilógiája pedig elhatárolódott minden ilyesmitől. Azonban ahelyett, hogy a Warnernél a hiba okát keresték volna (mondjuk a  készítők között), inkább "Majd mi csak azért is megmutatjuk!" attitűddel felvértezve nekiálltak a Batman v Supermannek, hiszen a két szuperhőstitán egymásnak eresztése már hosszú évek óta ott hevert a tervezőasztalon és jó ötletnek tűnt ezzel bebikázni az egész szuperhős univerzumot, felvezetve egy csomó karaktert. Jöttek a hírek a szereplőkről, az Acélember okozta utóhatásról, a film filozófiájáról, amelyekből sütött a vágy a Marvel megszégyenítéséről (elég csak a készítők némely nyilatkozatára gondolni), amit csak aláhúzott a marketing, mint például a film előtt 9 hónappal, a Comic-Conon kiadott, majd 4 perces előzetes, amely már szintén az egész eseményjellegét, valószínű megkerülhetetlenségét hirdette. Ebben pedig a rajongók, bloggerek, youtuberek is nem egyszer partnerek voltak (nálunk is), akik csak srófolták az elvárásokat és maguk is gerjesztették az indulatokat a Marvellel szemben (persze nem egyszer kiemelve, hogy ők ugyanúgy szeretik a Marvel filmjeit), majd amikor a BvS kapcsán még inkább negatív visszhang övezte Snyder produkcióját, végérvényesen kiszabadult a szellem a palackból. A Rotten Tomatoes kritikai gyűjtőoldal bezárását követelték (amiben az a vicc, hogy nem kis részt a Warner tulajdona), a kritikusok, avagy a nem tetszésüket kinyilvánítók degradálása (például Marvel-fanboyjá) pedig felváltották az érdemi vita helyét.

Hirdetés

Tisztázzunk valamit! Természetesen nem azzal van a baj, ha valakinek mondjuk tetszik egy adott film, mint mondjuk a BvS, vagy mondjuk rajongója az adott karakternek, szériának, hanem azzal az attitűddel, hogy aki nem ért egyet ezzel - legyen az kritikus, vagy néző - akinek más a meglátása, az máris elkötelezett fanboy a rivális oldalon, nem elég intelligens ahhoz, hogy megértse, stb. Vagyis mindenki más hülye, aki nem úgy gondolkodik, mint én, ami egyébként a kritikusoknál is sajnálatosan előforduló attitűd, de erre is kitérek még a későbbiekben. És az ilyet meg kell alázni, minősíteni kell, vagyis meg kell semmisíteni, hogy megnyerjük a vitát és abba bele se mentünk, hogy egy kritikus - akinek az a szakmája, hogy filmeket nézzen, olyanokat is, amelyeket az átlag néző nem, amelyek nagy valószínűséggel komolyabb odafigyelést, háttértudást igényelnek, mint egy a szélesebb tömegeknek készült (ergo közérthetőbb) filmek - maga van degradálva, nem az írás, amire az a válasz sokszor, hogy mint közszereplő, ezt kénytelen elviselni és egyébként is egy sznob. Ami abszolút nonszensz, hiszen miért kéne akárkinek a becsmérlést (ami NEM kritika) eltűrnie, amit a munkájára mérnek, ráadásul jobbára névtelenül?! Amennyiben mégis vitára kerül sor, akkor a rivális Marvel félrelépéseit, gyengeségeit kell felnagyítani (kétségtelenül vannak), mert attól semmissé válnak az olyan alapvető forgatókönyvi hibák - amelyekkel már egy elsőéves filmszakos hallgatónak tisztában kéne lennie, nem hogy rutinos forgatókönyvíróknak és rendezőknek - minthogy teljesen értelmetlen egy látványos(nak szánt) autósüldözés a rosszfiúk ellenében, ha ott van a nyomkövető a kamionon és a karakter védjegye az észrevétlenség. Ez az a fajta gyermeki viselkedésre emlékeztet, amikor a tanárnéni rajta kapja Pistikét, mert a lányok haját huzigálja, az pedig rámutat Józsikára, mert nyilvánosan az orrát piszkálja. Ha egy film valamit nem tesz egyértelművé, hanem mi magyarázzuk meg, töltjük ki a hiányzó űrt (pl. "Szerintem üzleti út miatt ment Bruce Wayne Metropolisba."), vagy a forrásműre hivatkozunk ("De ez a képregényekben/könyvekben is benne volt! Ha olvastál volna legalább egyet is, értenéd."), akkor vesztettünk is, mivel a feldolgozás nem áll meg a saját lábán, ami egy filmnek kötelessége lenne.

De távolodjunk el most egy kicsit a Marvel és a DC világától - habár ezekben a vitákban ezt is ide szokták citálni -  és elevenítsünk fel egy másik végletet a Star Wars - Az ébredő Erő kapcsán. Ott jobbára pozitív volt a kritikai összhang, ahogy a közönségé is, de sokan csalódásként, hovatovább emberiségellenes cselekedetként élték meg a film túlzó nosztalgiáját, avagy az Egy új remény történetének (teljes?) újrahasznosítását. Ezt már a film előtt is hangoztattam és most is tartom: a Star Wars, mint jelenség olyan szinten túlnőtt a rajongóin, hogy képtelenség a vele szemben támasztott elvárásoknak megfelelni. Egy több évtizede az emberekben élő, generációkon átívelő popkultúrális jelenségről beszélünk temérdek filmmel, könyvvel és játékkal egyaránt. Minden ember fejében másként él George Lucas világa és mindenki szerint másképp kellett volna ezt folytatni. A filmipar - mint a neve is mutatja - üzleti vállalkozás, éppen ezért a lehető legkisebb kockázatot kell vállalnia egy nagy stúdiónak a lehető legszélesebb közönséget megszólítva, még akkor is, ha az a világ legjobban csengő brandje. A Star Wars viszont a legtöbbeknek egyet jelent a klasszikus trilógiával, annak hangulatával, szellemiségével, hovatovább egyszerűségével. Éppen ezért érthető (ami nem jelenti azt, hogy nem vitatható) mind kreatív, mint financiális szempontból, hogy J.J. Abramsék ezt akarták 30 év után visszahozni Lucas sterilnek és logikátlannak tartott, avagy sokat kritizált előzményei után. A szélsőségek egyrészt odáig mentek, hogy inkább Lucas csináljon újra filmeket, akit pár évvel ezelőtt (sokszor pont ezeket a véleményeket hangoztatók) százszorosan jobban keresztre feszítettek ilyen téren, másrészt ilyenkor jön az a vélemény, hogy a másik nem igazi rajongó, és ez nem is igazi Star Wars-film. Abba ilyenkor nem mennek bele a delikvensek (teljesen mindegy, hogy a Star Warsról van-e szó, vagy sem), hogy mitől igazi rajongó valaki, de rendre előkerülő probléma, ahogy az objektivitás, az elfogultság számonkérése is a kritikuson, miközben ezeknek a kritériumoknak (objektív hozzáállás, elfogulatlanság) pont eme véleményformálók nem felelnek meg.

Hirdetés

És akkor most érkeztünk el egy lényeges tévhit eloszlatásához, amit a kritikus rendszeresen megkap, mégpedig az objektivitás hiányának a vádjának a képében. A kritika mint olyan véleményműfaj, a vélemény pedig mint tudjuk szubjektív, az objektivitás tökéletes ellentéte. A kritikus a saját véleményét, benyomását, érzéseit írja le/mondja el - ráadásul első benyomás alapján, ami sokszor csalóka lehet - nyilván nem kevés szakmai háttértudással a háta mögött, ami a rengeteg megtekintett filmet éppúgy jelentheti, mint a remek írói vénát, vagy a jó beszédkészséget, amivel az adott olvasó vagy megtalálja a közös hangot, vagy nem. Ugyanakkor azt gondolom (és ezzel nyugodtan lehet vitába szállni), hogy a kritikus mégis törekszik egyfajta objektivitásra, a saját nézőpontján túl is látni, értékelni az adott alkotást, ami sokszor nem könnyű, hiszen a filmben pont az a  csodálatos, hogy érzelmeket, gondolatokat vált ki az emberből, mindenkiből mást és ezek alól nehéz függetleníteni magunkat. Vagyis összetettebb szakma ez, minthogy valaki egyszerűen csak kifejti a véleményét.

Hirdetés

Hogy a kritikusokkal való szembenállásnak mégis van némi alapja, az a már fentebb is említett viselkedésnek és korunknak éppúgy a számlájára írható. Mostanra nem kicsit felhígult a szakma és jószerivel bárki formálhat véleményt bármiről az interneten, megtalálja a közönségét, függetlenül attól, hogy mennyire kompetens az adott témában, avagy mennyire tud érdemben fogalmazni, hovatovább érvelni, nem beszélve arról, mennyire van tisztában a szakmai követelményekkel (pl. alapvető kommunikációs ismeretek) és a szükséges etikettel. Éppen ezért manapság a kritikust sokszor keverik a megmondóemberrel, akinek határozott véleménye van MINDENRŐL, ne adj isten ezt még humorosan, szellemesen is tálalja, szép szóvirágok közé csomagolva, ami viszont nem jelent egyet a már említett kompetenciával. Így hívhatják az embert Puzsér Róbertnek, Szirmai Gergőnek, vagy Dancsó Péternek - és a sort még nyilván hosszasan lehetne folytatni - az esetükben nem a vélemény, annak relevanciája lesz fontos, hanem attól lesz releváns, hogy ők mondják: hangosan, viccesen, arrogánsan (mindenki társítsa ezeket a jelzőket ahhoz, akihez akarja). Az arrogancia pedig a szakma egyik hátulütője, hiszen egy olyan hivatásról beszélünk, ahol elválaszthatatlan a vélemény az egótól. Attól, hogy az ÉN hogyan látja a világot, amit pedig sokszor alá tud ásni a szakmaiatlanság, a formaiatlanság, például ha egy kritikának nevezett valami annyira szerkesztetlen, annyira tocsog az indulattól, hogy azt még egy középiskolai fogalmazás is meghaladja, de mindezt mégis egy országos hírportálon olvashatja az ember, így az egyszeri olvasóban az rögzülhet, hogy ilyen egy kritika. Vagyis az egóból fakadó arrogancia, vagy indulat, hogy világgá kürtölhesse a véleményét - és ez eredhet mind a kritikustól, mind az egyszeri véleményezőtől - pont a filmről folytatott érdemi vitát ássa alá és azonnal a személyekről kezd szólni.

Ezeket az indulatokat rengetegszer maga a rajongás is gerjeszti. Ezt is sokszor leírtam már: rajongani jó és remek érzés! Amíg ésszel csináljuk! De a rajongásunkkal nem vagyunk egyedül, és nem egyformán, akárcsak a véleményünkkel. Például mind kritikusoknál, mind a filmrajongóknál előforduló kifejezés a túlértékelt. Bevallom, nem szeretem ezt a szót. Túlhype-olt abban az értelemben még lehet valami, ha a marketing olyan szintű elvárásokat generál, hogy azt már épp ésszel felfogni nem lehet, de ha teszem azt egy film több éve/évtizede közimádatnak örvend, vagy egy premierről egyöntetűen pozitív a kritikai és közönségreakció, akkor nem beszélhetünk ilyenről. És itt jön be a már emlegetett arrogancia. Ha én azt állítom, teszem azt Christopher Nolanről és a filmjeiről, hogy túlértékelt, akkor azzal azt nyilvánítom ki, hogy mindenki más, aki szereti, aki szerint ezek remek filmek, az hülye, véletlenül sem azt, hogy csak egyszerűen nem találkozik az ízlésvilágommal. Akárcsak a fent taglalt vitáknál: "Ha szerinted Az ébredő Erő igazi Star Wars film, akkor nem vagy normális." "Ha nem tetszett, beéred a Marvel szintű poénkodással, akkor igénytelen vagy. Aki nem érti Zack Snydert, az egy unintelligens paraszt." Nem szó szerinti, de valós idézetek az elmúlt évekből - a Transformersekkel, Halálos iramban filmekkel való példálózást, összekapcsolást a primitívséggel pedig nem is említettem - és akkor még az utolsó vélemény kapcsán elmehetnénk a túlmisztifikálás irányába is. Személy szerint nem vagyok Snyder rajongó, de a démonizálását éppúgy elítélem, mint a meg nem értett zseninek való beállítását, és ugyanez igaz Michael Bayre is. Mindkét rendezőről elmondható, hogy vizuálisan erős és egyedi, hovatovább vannak - avagy voltak - jó, egyenesen remek filmjeik, de ez nem mentesíti őket az alól, ha a coolság, a pózolás oltárán a forgatókönyvírás, a dramaturgia, a színészvezetés alapjait köpik szembe, akár nyíltan nem érdekli őket, akár hangzatos filozofálással, nagyot mondással (avagy "mélységgel" és "sötétséggel") próbálják ezt leplezni.

Hirdetés

Magyarán: a véleményünk a miénk, és csak a miénk, amit jogunkban áll hangoztatni (éljen a szólásszabadság!), akárcsak megvédeni (a szólásszabadság jegyében az erre adott reakciót is el kell viselni!), de azt is illendő lenne elfogadni, hogy másvalaki máshogy látja, ne adj Isten tévedhetünk, esetleg az illető, aki velünk szemben véleményt formál, nagyobb rálátása van az adott alkotásra, témára, kizárólagos igazság pedig nincs. Nem kell egyetérteni a másikkal, de a tiszteletben tartása, az ő és ezzel együtt a saját méltóságunk megőrzése úgy gondolom, hogy fontos lenne akármilyen vitában. Ha pedig egy film nem találkozik az elvárásainkkal, talán nem minden esetben a filmkészítők felmenőit kell elsősorban elővenni, hanem megvizsgálni saját elvárásaink helyességét, ésszerűségét.

Ami pedig a rajongást illeti: attól senki sem lesz kevésbé rajongó, ha ki meri mondani, hogy a várva várt film nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, ahogy nem is attól leszünk valaminek az igazi szakértői, ha mindent elolvasunk a témában, de közben elfelejtjük érdemben értelmezni, a helyén kezelni azt, például egy adaptáció esetén egyik médium sajátosságát (pl. könyv, képregény szerteágazottsága) számonkérni a másikon. Ha igazán szeretünk valamit, akkor azt a hibáival együtt is tudjuk (biztosan mindenkinek az életében van olyan alkotás, amiről tudja, hogy rossz, mégis kedveli), és nem kell úgy tennünk, mintha hibátlanok lennének, akárcsak az életben, ha szerelmesek vagyunk valakibe. Ahogy személyes támadásnak sem kell venni azt, ha valaki szerint ez a szívünknek kedves valami nem úgy sikerült ahogy. Elvégre ha Batman és Superman, vagy a Kapitány és Vasember érdemben leültek volna megbeszélni a problémát, akkor rengeteg mindent elkerülhettek volna. Például hogy ezekből film készüljön és legyen miről vitázni.

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.