Mortal Szombat: Batman Superman ellen vs. Az utolsó Jedik

|

Az egyiket rühelli a kritika, de a rajongók egy része a mennybe emeli, míg a másikat a kritika magasztalja, de a rajongók kívánják a pokolra. Mi az igazság?

Jelenleg két olyan film létezik, amelynek a random, a komment szekcióba való bedobásától még mindig lángolni képes az internet világszere 3, illetve 2 évvel a bemutatójuk után is. A Batman Superman ellen: Az igazság hajnala kapcsán a rajongók rendszerint el nem ismert műremekről, valamint Zack Snyder meg nem értett zsenijéről áradoznak, amely rendre a Marvel vs. DC csatába megy át könnyedség és komolyság címszavak mentén. A másik oldalon pedig ott van a Rian Johnson rendezte Az utolsó Jedik, amely a világ legjelentősebb franchise-ának fandomját rázta fel és azóta is úgy szórják a villámokat a kritikusokra, valamint a készítőkre, mint Palpatin az egyszeri padawanra. Snyder nemrég hosszú idő után megtörte a csendet, mióta eltávolították/önként távozott az Igazság Ligája és ezzel együtt a DCEU rendezői székéből, szavaiban - mely szerint azok a rajongók, akik nehezményezik, hogy Batman a filmjében öl, egy kib*szott álomvilágban élnek - azonban nem volt köszönet. Természetesen az ilyen viták hevében előkerül nem egyszer fegyverként a "Bezzeg Az utolsó Jedik!" is, szóval itt az ideje, hogy ezt a két bestiát egymásnak eresszük. Ahogy az Alien vs. Predator poszterei is hirdették anno: "Bármelyikük győz, mi veszítünk."

Hirdetés

Rendezői előélet

Az egyik esetben egy "látnoki erejű" rendezőről beszélünk (Snyder), míg a másikéban egy felismerhetetlenül egyedi vizuális érzékkel nem, de a stíluselemekkel bátran kísérletező emberről (Johnson) annál inkább. Kezdjük is előbbivel. Snyder le sem tagadhatná, hogy a videóklippek világából érkezett. A beállításain, a zene választásán és az amúgy minden dögös, cool látványból egyből felismerhetőek a filmjei. Ezek már első (amúgy máig legjobb) rendezése, a Holtak hajnalában felismerhető stílusjegyek voltak, de ez igazán csúcsra járatva a Frank Miller képregényéből készült 300-ban sikerült. A tesztoszterontól és erőszaktól fűtött adaptáció hatalmas sikert aratott, ami után a Warner nem csak rá merte bízni Alan Moore megfilmesíthetetlennek tartott képregényét, a Watchment, hanem annak marketinkgjében kapásból ráaggatta a "Visionary Director", avagy magyar fordításban "Látnoki erejű rendező" titulust. Noha ezt a címet azóta számos rendezőnek odaítélték a marketingesek - jobbára olyanoknak, akik egykor feltudtak mutatni egy-egy a maga korában valóban nagyot szóló filmsikert, de azóta Arany Málnát Arany Málnára halmoznak. Valószínűleg innen datálható, hogy Snyder elhitte a saját legendáját.

A Watchmen csúfosan megbukott a pénztáraknál és a kritikusoknál is felemásan szerepelt, mindezt egy évvel A Sötét Lovag kimagasló sikerei után, amely ismét bizonyította, hogy a köpenyes igazságosztók nem csak a gyerekeket és a nerdeket képesek elvarázsolni. Snyder Az őrzők legendája című animációs filmje csendben elsikkadt, a saját maga által írt és rendezett Sucker Punch, amitől mind ő, mind pedig a Warner a megváltást remélte minden téren leszerepelt. A Warner bizalma viszont ezután sem ingott meg Snyderben, ami nagyrészt egy embernek köszönhető: Christopher Nolannek. Mikor a stúdió tudomást szerzett róla, hogy A Sötét Lovag: Felemelkedés forgatásán Nolan elkezdte újragondolni Superman figuráját, akinek a karakterével a Warner évek óta partra vetődött és egyre inkább érezték a nyomást, hogy fel kell venniük a versenyt a Marvel egyre inkább kiépülő filmes univerzumával, Nolannek ajánlották fel a posztot, azt remélve, hogy megismétli a Batman: Kezdődik! sikerét. Csakhogy a Sötét Lovag-trilógia után Nolan köszönte szépen, nem kért többet a képregényhősökből, viszont beajánlotta maga helyett Snydert, mivel a Watchmentől kifejezetten el volt ragadtatva és producerként így is a fedélzeten maradt.  Snyderre pedig egyenesen a leendő univerzumuk istápolását bízták, nem csupán Az Acélember megrendezését, ami a jelenlegi stúdiókörülményektől kifejezetten szokatlan és a későbbiekben egyenesen katasztrofális eredményekhez vezetett. 

Erre már az Acélember fogadtatása is jó bizonyíték volt, ami 2013 egyik legnagyobb eseményfilmjének számított, viszont a nagy entré mind kritikailag, mind anyagilag a várakozások alatt teljesített, Snydernek pedig még egy kisebb Twitter-vitába is sikerült bonyolódnia a közismerten nagy Superman-rajongó Max Landisszel (Az erő krónikája), amikor is a fiatal forgatókönyvíró kérdőre vonta egy a film koncepcióját védő kijelentése okán, hogy a rendező pontosan melyik korszak Supermanjéhez is kívánt hű lenni a filmjével. Viszont mivel feltétel nélkül bíztak Nolan ítélőképességében és nem figyeltek a korábbi intő jelekre Snyderrel kapcsolatban, a Warner inkább előre menekült és az egész univerzumuk kiépítésében teljhatalmat adtak neki.

Rian Johnson pedig pont a másik véglet. Forgatókönyvíróként és rövidfilmek rendezőjeként kezdte, majd jött a mindössze 500 ezer dollárból készített első egész estés filmje, a Beépülve, Joseph Gordon Levittel a főszerepben, ami egy középiskolában játszódó neo-noir. Johnson elmondása szerint a noir hatás nem volt szándékos a részéről, csupán valami újszerűt szeretett volna mutatni. Azonban a Sundance Filmfesztiválon a zsűri különdíjával távozó Johnsonra egyértelműen felfigyelt a szakma. Következő filmjére a Brothers Bloom - Szélhámos fivérekre 3 évet kellett várni, de olyan neveket sikerült leszerződtetni rá, mint Mark Ruffalo, Adrian Brody és Rachel Weisz. A heist moziba csomagolt komédiából csak méginkább kitűnt a szakmának és a filmrajongóknak, hogy Johnson mennyire szeret játszani a műfaji panelekkel.

A Star Wars előtti legnagyobb dobása viszont kétségtelenül a 2012-es Looper - A jövő gyilkosa volt, amelyben az ismét vele együtt dolgozó Joseph Gordon-Levittet a fiatal Bruce Willisre maszkírozta, miközben az időutazós sci-fiben a férfi időskori és fiatal énje egymásra vadásznak. Ebből a korszakból kétségtelenül ez Johnson legismertebb, legsikeresebb és legjobb filmje is, amelyben az időutazás megbolondítása mellett a sci-fi zsánerére jellemző morális fejtegetéstől sem riad meg. Emellett Johnson is belekóstolt a videóklippek világába (The Mountain Goats - Wake Up New), továbbá a Breaking Bad három epizódjának rendezéséért is ő felelt, amiket nem csupán a legjobban készült epizódok között tartanak számon, hanem az Ötvenegy című epizódért az Amerikai Rendezők Céhének a díját is elnyerte.

A fent felsoroltak fényében mindenki maga eldöntheti már most, hogy melyik rendező személyisége, stílusjegye áll hozzá közelebb az eddigi munkássága alapján, a szakmai konszenzusoktól függetlenül. Itt ebből kifolyólag egy döntetlenben egyeznénk ki.

Batman Superman ellen - Az utolsó Jedik: 1 - 1

Történet

Valójában szó szoros értelemben vett történetről egyik esetben sem beszélhetünk, sokkalta inkább cselekményről. Kezdjük is Snyder művével! Az elvitathatatlan tény, hogy az Acélemberhez hasonlóan a Batman Superman ellen is egy rendkívül ambíciózus alkotás, míg azonban Clark Kent eredettörténete egy poros hős modernizációját tűzte ki célul, addig a BvS ennél sokkalta többre vállalkozott, ami viszont egymásra hányt ötletek és történetszálak (A Sötét Lovag Visszatér, Superman halála) kidolgozatlan elegye. Egyrészt ott kívánta felvenni a fonalat (és ez közös pont a másik versenyzővel), ahol a második rész abbahagyta. Hogyan reagál a világ Superman világmegmentésére, miként bolygatja fel az emberiség mibenlétét, élükön Bruce Wayne-nel és Lex Luthorral? Ezek kétségtelenül izgalmas kérdések, helyenként rendkívül izgalmasan tálalva (például a 9/11 hangulatát megkapó nyitány, vagy a bosszúra szomjas öngyilkos merénylő kálváriája a kapitóliumban), de maga a levezetése ezeknek nem túl elegáns. Mindemellett nem csak nagyot akar mondani a film, hanem minden áron univerzumot is akar építeni: az álomjelenet rendkívüli módon kilóg, pont azért, mert érdemben csak egy későbbi filmet, konfliktust akar előkészíteni Darkseiddel. A Liga-tagok felvezetése már valamivel hangulatosabb, de ezek sem elsősorban a film narratíváját szolgálják, hanem egy a Marvellel vetekedő, összetett filmes univerzum létrehozását. Csakhogy ezekből is kitűnik, hogy miközben a Marvel tyúklépésekben jutott el oda, hogy a pár hónapra rá bemutatott Amerika Kapitány: Polgárháborúval egymásnak eressze két emblematikus figuráját, akiknek konfliktusához - oldalukon jól ismert figurák és új bemutatkozók (jobbára) érdemi indokaik mentén asszisztálva - hosszú filmek sora vezetett, addig itt kényszeredettség érződik az alkotás minden percén.

Az alkotói kényszer amúgy is végigkíséri az alkotást, aminek kapcsán a logikát Snyder éppen úgy kidobta az ablakon, mint a forgatókönyvíró David S. Goyer és Chris Terriot. A karaktereket az alkotói önkény hajtja (erről picit később), miközben egyértelművé válik, hogy Snyder képtelen a történetvezetésre erős háttéranyag (300; Watchmen) és produceri fegyelem nélkül, pláne ha az sok szálon fut. Nem csak a majdani nagy egész kapcsán belebegtetett sztoriszálakból világlik ki, hanem hogy a már meglévők sem illeszkednek egymáshoz, mivel Snyder jóformán mindent feláldoz a coolság oltárán. Erre megint csak jó példa Batman kikötői autósüldözése: a nyomkövető elhelyezése után semmi sem indokolná, hogy látványos csinnadratta közepette üldözőbe vegye a konvojt, de a kötelező akciókitöltő szerep - no meg az említett vagányság oltárán - Snyderék feláldozzák a logikát. 

Az utolsó Jedik a saga történetében az első olyan epizód, ami ott folytatja, ahol az előző rész abbahagyta. Rey megtalálja Luke-ot, az Ellenállás igyekszik megszökni az Első Rend elől, Finn igyekszik megoldást találni a problémára... és kudarccal járnak. Persze a film ellenzői valószínűleg az egész filmet (vagy legalábbis egyes részeit biztosan) kudarcnak titulálják, de ennek a filmnek a legfőbb témája pont a kudarc maga (ahogy erre a visszatérő Yoda mester is felhívja a figyelmet), ez Luke, Kylo Ren, Rey, Finn, Poe és mindenki mozgatórugója. Az egész film kudarcok sorozata, az elvárásokból fakadó csalódottságé, hogy miként kezelik ezeket a szereplők és hogyan lábalnak ki belőlük. Mindez egy egyszerű, határidő dramaturgiára felfűzve (a Rend nehogy elérje az Ellenállás hajóit), amiben szintén van egy lehelletnyi kényszeredettség (a nagy csillagrombolók nem érik utol a kis cirkálókat), mint ahogy a végén Johnson szintén enged a hollywoodi paneleknek Rose szerelmi vallomásával Finn felé. Ezzel együtt Johnson filmje éppen úgy szembe helyezkedik az elvárásokkal, mint szereplői a fájdalmas igazsággal, ezzel felrázva a 40 éve megmerevedett franchise-t - és ilyen-olyan irányba a fanokat -, miközben kiterjeszti a franchise határait. Az Erő új tulajdonságait éppúgy megismerjük, mint a már említett Rose-on keresztül a kisember szemszögét és a háború nyerészkedőit. A film végére pedig mindkét oldal olyan helyzetbe kerül, amilyenben előtte még sohasem láthattuk: az Ellenállásból csupán  egy az Ezeréves Sólymon elférő szakadárcsoport marad, miközben az Első Rend élére a minden értelemben megfékezhetetlen (és labilis) Kylo Ren áll. Ugyan mindkét film rendkívül tömény, de Johnson konzekvensen viszi végig a határidős dramaturgiát, meg-megidézve a klasszikus epizódokat (A birodalom visszavág, A jedi visszatér), miközben Snyder filmje még a 30 perces Rendezői változattal sem lesz konzekvensebb. Ezt a kört a jedik nyerték.

Batman Superman ellen - Az utolsó Jedik: 1 - 2

Karakterek

Noha a Marvel 2016-ra már csinos kis univerzumot épített ki magának, az vitathatatlan, hogy a DC legnagyobb aduászainak mindig ott volt Batman és Superman. Utóbbi esetében Henry Cavillnek a szereppel egybeforrt Christopher Reeve örökségével kellett megküzdenie (ahogy arra egy tiszteletteljes easter egg erejéig Snyderék is megemlékeztek az Acélemberben), viszont már az első részben is voltak gondok a karakter interpretációjával, noha nem akkorák, mint jelen esetben. Az Acélemberben Clark Kent figurájával a legfőbb probléma az volt, hogy az érdemi konfliktusa, mely szerint kicsoda is ő, hova is tartozik, a játékidő felére, kétharmadára végbement, a záró képsorokra pedig azt a derűs, pozitív figurát kaptuk, akit a képregényekből, avagy a Reeve-féle filmekből ismerünk. Ehhez képest Batman színrelépésével Snyderék kidobták Superman első részben (úgy ahogy) végbement karakterfejlődését az ablakon és szürkeséggel, melankóliával itatták át a figurát. Csakhogy ezzel nagyjából azt érték el, hogy Superman hisztis gyerekként, sírásra görbülő szájjal duzzogja végig a filmet, csak mert az emberiség fele nem kedveli, miután Metropolisz fél lerombolásában közreműködött, amire Cavill csapni való játéka is rájátszik (Snyder egyértelműen túlinstruálta a színészt).

A másik sarokban pedig ott van Batman: itt annyiban jobb a helyzet, hogy a kezdetben sokat kritizált Ben Affleck valóban odaadó játéka rengeteget ad a figurához, viszont ez csak elpalástolja a figura hibáit. Snyderék Batman értelmezésének a legfőbb problémája az univerzum építési kényszer maga. Vagyis nem lehet úgy egy figura nimbuszát lerombolni, ha nincs előtte felépítve. Márpedig itt már egy megcsömörlött, kiégett Batmant kapunk (ezt tényleg remekül hozza Affleck), csakhogy nem tudjuk, nem látjuk mitől lett azzá. Hiába láttuk már a figura különböző verzióit Michael Keaton és Christian Bale tolmácsolásában, Afflecknél már egy kész karaktert kapunk, akinek depresszivitására odavetett félmondatok, direktbe az arcba tolt Robin-jelmez utalnak, nem az érdemi megírtság, felépítés. Snyderék ugyanezt játszották el előzőleg is Clark és az apja kapcsolatával a flashbackekben, de itt ez a probléma pont ezért hatványozódik. A figura jellemformáló konfliktusaiból a néző kimaradt, ezért vagy utána kellene olvasnia a képregényeknek (ha nem volt tisztában eddig velük), vagy meg kell várnia a valamikor elkészülő filmet erről a sztoriról, amit a Warner a közeljövőben húsz másikkal együtt bejelent. Batman megkeseredettsége pedig nem magyarázat arra, hogy mint a világ legjobb nyomozója miért is őrjöngő dúvadként viselkedik, vagy miért is öl. Mert egyes képregényekben, vagy a figura korai szakaszában ez hiába nem jelentett gondot, előbbiek esetében mindig különálló, a fősodortól eltérő füzetekről beszélünk és ez  - az alapvetően a képregény cenzoroktól eredeztethető - döntés ezért is lett a figura egyik alapelve. Ezt az alapelvet pedig pont az a Red Hood kéri számon rajta a képregényekben, vagy a méltán híres rajzfilmben (Under the Red Hood), akit itt Snyderék beteaseltek. 

Sajnos azonban a többi figurával sem bántak kegyesen a készítők. Legékesebb példája ennek Lex Luthor, aki valóban izgalmasan indul a korábbi interpretációkhoz képest, mint fiatal milliárdos, de teljes katasztrófaként végzi és Jessie Eisenberg (Snyder újabb túlinstruáltsága okán) a szegény ember Jokerét csinálja a figurából, akiről a vak is látja, hogy mentálisan nincsen rendben (pláne amikor ezt nagyközönség előtt teszi), amire a kidolgozatlan (bocsánat: nem létező!) motivációk csak rátesznek egy újabb lapáttal. Doomsday létrehozása csak a grandiózus finálét szolgálja, funkciója Luthor szemszögéből logikátlan (mit szándékozott tenni vele, ha kinyírják egymást, vagy Batman győz?) és éppen annyira erőltetett, mint a címben szereplő héroszok konfliktusa. 

És még ott vannak a hölgyek: a jobb sorsra érdemes Amy Adams Lois Lane-jét hiába igyekeznek most is rettentő vagánynak feltűntetni (ez a coolság Snyder vesszőparipája), most sem több, mint a megmentésre szoruló hölgy, aki annyira jó újságíró, hogy a fináléban pár robbanásból és távolba révedéssel kitalálja, hogy a kriptoni lándzsa kell Doomsday legyőzéséhez. Az viszont kétségtelen, hogy Wonder Woman a film legragyogóbb fénypontja, még úgy is, hogy az ő beinjektálása az ambícióktól, nagyot mondástól és univerzum építéstől roskadozó filmmonstrumba szintén a kényszeredettség hatását vonja maga után, nem is beszélve az addig teljesen (és részben még most is) ismeretlen Liga tagok cameóiról.

Az utolsó Jedik kritikusai a leginkább azt szokták felróni Johnson filmjének, hogy éppen úgy totálisan szembemegy J.J. Abrams Az ébredő Erőben lefektetett alapjaival, mint a sagával magával. Valójában ebben a heves gyűlölethullámban pont a film egyik, már emlegetett motívuma, az elvárások, a nézőkben az évtizedek alatt a Star Warsról kialakult kép a ludas, amelyek helyességét valahogy elfelejtik felülvizsgálni. Ennek az elvárásnak a legfőbb célpontja a saga kultikus hőse, Luke Skywalker maga. A film elején hátrahajított kard éppen úgy a kritika tárgyát képezi, minthogy Luke nem vonul egymaga szembe az egész Első Rend ellenében, vagy hogy megpróbálta megölni a fiatal Ben Solót. A jedik sebezhetetlenségéről, mindenhatóságáról a mítoszt egyébként már a Baljós Árnyak Qui-Gon Jinnje is eloszlatta, az aszkéta lét, a száműzetésbe való vonulás, a múlt megtagadása pedig korábban is amolyan "jedi hagyományként" vonult végig a saga történelmében. Luke megingására és az onnan való visszatérésre pedig az eredeti trilógia szolgáltatja az alapot az olyan jelenetekkel, mit a barlangi látomás A birodalom visszavágban, vagy Vader majdhogynem kivégzése A jedi visszatérben. Johnson Luke, Rey és Kylo Ren konfliktusának, valamint az új trilógia lényegi kiinduló pontjának pont Luke egy ilyen megingását tette meg, csupán itt a következmények (az eredeti trilógiával ellentétben) nem oldódtak fel pár percen belül (mint amikor Vader megröptette az Uralkodót), hanem tovább gyűrűztek, az egész galaxisra kihatva. A saját legendáját ezen kudarcok után Luke pedig értelemszerűen megtagadni akarta, nem pedig elhinni többé és hiába is gondolja másképp Hamill, a patyolattisztának lefestett hős szürke, gyarló embernek való ábrázolása (ellentétben a fentebb taglalt Supermannel) nem csupán jutalomjátékot biztosított Hamillnek, hanem újraértelmezett egy legendát, amivé a film végére Luke menthetetlenül is válik, miközben figurája egy a lemenő kettős nap fényében csodálatos kört zár be. 

Rey és Kylo Ren csakugyan a már emlegetett elvárásaik csapdájával küszködnek. Előbbi rögtön az Ach'to-ra érkezve szembesül ezzel, amikor is Luke nem szívesen fogadja, hovatovább a jedi rend pusztulását látja kézenfekvő megoldásnak, majd később pont a Ren lovagjainak a mestere veti a lány szemére (és ezzel együtt szembesíti a nézőket saját, jobbára csak fanteóriákon alapuló elvárásaikkal), hogy Rey nem a leszármazottja senkinek, akire akár a szereplők, akár a közönség felnézhetne. Ezáltal viszont Johnson pont egy rakás, a figurára Az ébredő Erő óta ráaggatott elvárástól fosztja meg, amitől  Rey a film végére önálló entitásként kezd lélegezni, benne rengeteg potenciállal.

Finn és Rose szála, valamint Poe Dameron ellenkezése Holdo admirálissal a fenti triumvirátus fényében kevésbé hat izgalmasnak, avagy kidolgozottnak. Pedig előbbi szál központjában is az áll, hogy Rey-hez hasonlóan az előző epizódban még csak sodródó Finn miképp köteleződik el az Ellenállás mellett. A kezdetben ismét csak menekülésre vetemedő Finnt pont a testvérét éppen elveszítő Rose tereli más irányba azzal, hogy a Canto Bighton rávilágít arra, hogy ennek a háborúnak kik is az igazi elszenvedői és kik az igazi győztesei, amiben persze a Benicio Del Toro által alakított DJ-nek, valamint az ő árulásának is nagy szerepe van. Azonban a Crait-i csatában Finn a végső megoldást a hősies önfeláldozásban látja, amely elvet a film kezdetén a forrófejű Poe is vallott. Azonban az ő makacssága, parancsmegtagadása érthető módon a megmaradt felső vezetés - vagyis Holdo - számára bizalmatlansággal járt együtt, plusz már csak a katonai hierarchia miatt sem volt köteles az admirális a pilóta orrára kötni a menekülési tervet. Poe-val végül Leia érteti meg Holdo szándékait, valamint Holdo grandiózus önfeláldozása, ami abban az esetben egyetlen opcióként lép fel, szemben Poe és Finn vakmerő kamikaze akcióival. Vagyis nem attól lesz egy karakter jó, hogy mélyfilozófiai fejtegetésekbe kezd, vagy felmondja az értelmező kéziszótárt, és melléjük még bedob egy csomó ismeretlen figurát, mint ahogy azt a Batman Superman ellen tette, hanem attól, ha ezek a karakterek egyaránt hűek korábbi önmagukhoz, az alkotói koncepcióhoz, valamint a filmkészítés, a dramaturgia alapszabályaihoz, miközben eme figurákat pont emberi hibáik, hamis vágyaik hajtják előre. Ezt a kört is a jedik nyerték.

Batman Superman ellen - Az utolsó Jedik: 1 - 3

Bónuszkör: A csavar - Martha Snoke ellen

A fenti részben direkt nem tértem ki a filmek két leginkább megosztó pontjára, mivel ezen a téren egy kicsit bővebb kifejtést érdemelnek. Kezdjük is a híres-hírhedt Martha-csavarral, ami azóta is instant facepalm és mém indok világszerte és amit hiába védenek eltökélten a rajongók, a képregényektől kezdve a filmekig mindenhol vicc tárgyát képezi. Még a DC-Warnernél is, ahol a Teen Titans Go! című egész estés animációs filmben sem voltak restek elsütni ezzel egy poént a készítők. Ilyenkor persze jön a rajongók részéről a kritika, hogy nem értették sem a filmet, sem a twistek lényegét, főleg a kritikusok, akiknek például Snyder életművénél komplexebb filmekkel is volt dolguk értelmezés tekintetében. De akkor egyszer s mindenkorra szögezzük le: nem azzal van a probléma, hogy Bruce Wayne és Clark Kent anyjának ugyanaz a keresztneve, vagy hogy előbbi ennek révén belátja, hogy lényegében több köti össze őket, mint elválasztja (habár ez már tényleg problémásabb), hanem AHOGY (!!!) mindezt kivitelezték. Otrombán.

Batmant az egész filmben gyilkos indulatok hajtják (ezzel a figura nyomozói képességeit kihajítva az ablakon), majd eme név benyögésével az utolsó pillanatban olyannyira jó belátásra tér, hogy mindjárt a barátja lesz Supermannek, sebtiben összefogva a nagyobb rossz ellen. Nincs rávezetés (két flashbacken/álomjeleneten kívül), a figurának nincsenek érdemi stációi, amelyeken keresztülmenve az enyhülés, a jobb belátásra térés jeleit mutatná, hanem egy ordenáré módon melodramatikus helyzetre van kihegyezve az egész. Közben pedig Superman részéről is ott van ebben a twistben az alkotói önkényesség és inkompetencia elegye. Clark Kent, aki Martha Kentet egész életében az anyjaként ismerte és szerette, a halál pillanatában azt a keresztnevén szólítja, ahogy sem előtte, sem azután, mert senkinek sem jutna ilyen helyzetben az eszébe így cselekedni. Bemondja, mintha Batman a túlvilágra utazni készülő Acélember hivatalos okmányaihoz kérné az anyuka nevét.

Ezzel szemben ott van a Snoke Fővezér karrierjét derékbetörő Kylo Ren esete. A csavarral szemben az egyik legfőbb probléma megint a rajongói, avagy a nézői elvárásokból eredeztethető, valamint Snoke szerepének a rossz helyénkezelésével. Az ébredő Erőben hatalmas hologrammként megjelenő Snoke Fővezér alakja két évig tartó teóriáknak adott teret, annak erejéről, esetleges kilétéről (Darth Plaeguis), majd Johnson mindezeket egy fénykard suhintással keresztülhúzta. Vagyis a twist (avagy a film) azért rossz, mert szembemegy az elvárásokkal? Miközben Az ébredő Erőben pont az volt a probléma, hogy maximálisan megfelel azoknak? Johnson egyszerűen egy az Uralkodó szerepének megfeleltethető, a saját arroganciájától, gőgjétől nem látó vezéralakot iktatott ki csakúgy, mint egykor Vader az egykori mesterét, de dramaturgiailag teljesen más funkciót ellátva. Viszont az, hogy ő volt az Első Rend hierarchiájának az élén, nem egyenlő azzal, hogy a trilógia főgonosza is ő lett volna, hiszen Palpatine-hez hasonlóan ő is csupán egy a tényleges antagonista felett álló személy. Nagyhatalmú? Igen. Veszélyes? Természetesen. Tévedhetetlen és elpusztíthatatlan? A legkevésbé sem. (Nincs mindenre kiterjedő háttértörténete? Az Uralkodónak is csak utólag volt.)

Ezt pedig a film elején rögtön felismerte a még mindig zaklatott Kylo Ren, akiről eddig szándékosan nem beszéltem. A figurát azóta övezi akkora megosztottság, hogy először levette a maszkját. Akik ebben a jelenetben kiröhögték a durcás kölyökképű Ben Solót, pont nem értették meg a figura lényegét. Ez a figura egy gyerek. Egy hisztis gyerek óriási hatalommal (és tehetséggel), aki - a hasonló mentalitású Hux tábornokkal együtt - próbálja kivívni a karizmatikus vezér elismerését. Amikor azonban Ren az apja, Han Solo megölése után sem kapja meg az áhított elismerést, hogy Snoke pont annak titulálja a maszkban elébe járuló, még mindig feldúlt lelkületű férfit, ami ellen folyamatosan ágáll: gyereknek, akkor dől el lényegében a fővezér sorsa. És ezen a ponton az ekkor még forrófejű módon ellenszegülő Kylo Ren, aki a jedi rend után ismét csalódott, elhatározásra jut, miközben a saját gőgjétől elvakult Snoke nem veszi észre, hogy megpecsételte önnön sorsát. Ezt a kört is a jedik nyerték.

Batman Superman ellen - Az utolsó Jedik: 1 - 4

Látvány

Ez az a kategória, amelyre egyébként egyik fél sem panaszkodhat, elvégre súlyos dollár tízmilliók mentek el csak erre, nyilván nem mindegy, hogy ezeket hogyan használják az alkotók. Snyder vizuális érzéke megkérdőjelezhetetlen, filmjei messziről felismerhetőek, sajátosan sötét színkezelésük, valamint a hol maszkulinitást, hol brutalitást sugárzóképeikből árad az alkotói védjegy. Azonban az Acélemberben nagyon okosan elhagyott lassításait, pózolásait itt visszahozta, mivel jelen esetben érezhetően már nem igyekezett Nolan kimért stílusához igazodni.

Ez annyiban mindenképpen sajnálatos, hogy az Acélembernek pont ezek elhagyása adott dinamikát, tette földközelibbé, miközben érezhetően le sem tagadhatta Snyder stílusát. Ez leginkább jelen esetben az akciójeleneteken érhető tetten, ugyanis sehol sincs egy olyan összecsapás, mint az előző epizód smallville-i ütközete. Viszont ezt - valamint a CGI tengerbe és robbanásokba fulladó finálét - Snyder más, erős képekkel bőségesen kompenzálja, elég a híradós montázsra gondolni, miközben azon megy a tanácskozás, hogy Superman milyen alapon segít másoknak, vagy a kongresszusi meghallgatásra, de Batman az Arkham játékokat idéző brutális bunyója is említésre méltó, vagy a nyitány 9/11-et idéző drámaisága.

Johnson értelem szerűen nem rendelkezik ilyen, messziről felismerhető vizuális érzékkel, de ezt szerencsére bőségesen képes kompenzálni ő is. Neki egyrészt már egy meglévő franchise látványvilágához kellett igazodnia és szerencsére Abramshez hasonlóan ő is annyi praktikus effektet, annyi felépített díszletet használt, amennyit csak tudott. Canto Bight flórája és faunája például rendkívül megkapó. Emellett olyan dinamikus kameramozgásokat, avagy épp ellenkezőleg, statikus beállításokat alkalmaz, amelyek a szériától eddig idegennek számítottak. Előbbi esetében elég a sárga feliratok utáni svenkre, vagy a csatában Poe Dameron vagány megfordulására gondolni, utóbbiéban pedig ott van Luke és Kylo Ren szamurájfilmeket idéző szembenállása a Crait bolygón, amelynek sóval és vörös kristályokkal borított felszíne szintén megérne egy misét. Noha Snyder látásmódjának vannak taszító elemei (túl sok CGI), vitathatatlanul erős mindkét film vizualitása, így ez a kör döntetlen.

Batman Superman ellen - Az utolsó Jedik: 2 - 5

Zene

Ebben a kategóriában van az igazi titánok harca és hálátlan feladat a filmzeneszerzés két olyan ikonikus komponistáját összehasonlítani, mint Hans Zimmer és John Williams. Azt szögezzük le, hogy egyiküknek sem ez a legerősebb munkája a franchise-on, avagy a zsáneren belül. Hovatovább Zimmeren már az Acélember esetében sem érződött a lelkesedés, ami itt csak hatványozódott, ezért nagyobb szerepet szánt az abban is közreműködő Junkie XL-nek, valamint a vele egyre gyakrabban együttműködő Benjamin Wallfischnek. 

Junkie XL Batman témája például nem más, mint egy effekthalmaz (és ezért a fasziért sírt a rajongók szája az Igazság Ligája esetében Danny Elfman ellenében), Zimmer pedig inkább újrahasznosítja már meglévő megoldásait. Ennek ellenére el kell ismerni, hogy a Sherlock Holmesokba, vagy a Karib-tengerekbe simán illeszkedő, a film szövetéből sajátosan kilógó Lex Luthor-téma fülbemászó, a "Beautiful Lie" egy kifejezetten erős nyitány és persze ott van az ebben a filmben debütáló vagány Wonder Woman-motívum, ami okkal lett azonnal klasszikus a szerzőtől.

Williams ezzel szemben egy eleddig totálisan szokatlan helyzetben találta magát, hiszen Az utolsó Jedik a saga korábbi részeivel ellentétben szoros folytatása az előző résznek. Ennél fogva most nem írt olyan fülbemászó témát, mint a "Rey's Theme" Az ébredő Erő esetében (a "Duel of the Fates" kaliberű, epikus témák pedig kizárólag csak az előzményekre voltak eddig is jellemzőek), hanem továbbgondolta, variálta a már meglévőket (azért Rose-nak és az Ellenállásnak jutott egy szolídan végig vonuló új motívum), mint Rey, Kylo Ren, Luke, Leia, vagy az Erő témáit ügyesen vegyítette. Mindemellett tisztán érződik, hogy a saga zenei atyja ragadta magához a karmesteri pálcát most is és hogy ismeri annak minden hangjegyét. Habár Zimmer művét alapjáraton gyengébbnek tartom, annak vannak olyan erős maradandó momentumai, amelyekkel kiegyenlítődik a Williamsszel szembeni játszma, így ez a meccs is (technikai) döntetlenben végződik. A végeredmény viszont:

Batman Superman ellen - Az utolsó Jedik: 3 - 6

Persze írhatunk még több tízezer karakteren keresztül, a két film kritikusai, avagy rajongói mindig vérre menő harcokat fognak folytatni, ha csak szóba kerül valamelyik film, vagy valamelyik rendező ezzel kapcsolatban kinyitja a száját/twittel egyet. Azonban akármi is legyen a szakmai konszenzus, avagy akárhogyan is vélekedjen a vélt vagy valós többség eme két alkotásról, az továbbra sincs senkinek megtiltva, hogy szívből rajongjon egyikért, vagy gyűlölje a másikat. Elvégre, ahogy Hitchcock mester mondotta egyszer: "Ez csak film!" 

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.