Jack Nicholson már az 1989-es Batmanben megmondta: "Feltöretlen tojásokból nem süthetünk rántottát." A Warnernek nem kellett volna mást csinálnia mielőtt univerzumépítésbe kezd, minthogy Tim Burton klasszikusának ezen mondatát megfogadja ahelyett, hogy hanyatt-homlok beakarná érni a Marvelt és érdemi kidolgozottság, felvezetés helyett minden ötletet beleönt egy fortyogó üstbe, ami a Zack Snyder-David S. Goyer párosnak az eszébe jut. Nem, nem DC rajongók! Itt nem volt kidolgozva eleddig sem semmi, amit pont az Igazság Ligája húz alá, lévén a Batman Superman ellen utolsó képkockáinak semmi (de tényleg SEMMI!!!) értelme nem volt.

Az is igaz, hogy a Warner, ha szép fokozatosan is, de rájött saját ostobaságára, csak már túl későn és mégsem kommunikálhatta le a nyilvánvalót: behozta Geoff Johnst, a DC egyik legnagyobb képregényguruját, hogy szedje rendbe az univerzumot, ez pedig már önmagában jelzés értékű volt, hogy mit gondolnak Snyder elképzeléseiről. Goyert ugyan sikerült lapátra tenni és a helyébe Chris Terriot ültetni, de Snyder addigra már két Liga filmre is be lett jelentve, amiből egyszeriben csak 1 lett és mivel ennek is a forgatása szinte a Batman Superman ellen premierjét követő napon kezdődött, így Snyder letudta azt nyilatkozni, hogy a Liga film már könnyedebb mozi lesz, csakhogy ezzel is lecsitítsák az akkor igencsak felhevült kedélyeket. Jöttek is a lazának tűnő előzetesek, majd májusban robbant a hír, hogy Snyder és producer felesége otthagyják a produkciót, miután lányuk öngyilkos lett és a pótforgatásokat, valamint a vágás befejezését, felügyeletét az önálló Batgirl-filmre bejelentett Joss Whedon vezényli le, aki már ott sündörgött a fedélzeten, hogy kipofozza a szkriptet (ismét "pozitív" előjel), de még így is bevallottan 15-20 százalékot kellett újraforgatnia (aki szerint ez elenyésző szám, valamint nincs tisztában a vágás fontosságával, az már szimplán hülye) pár hónap alatt, megfejelve ezt a Henry Cavill és bajsza körüli CGI borotválással, majd ennek tetejébe a Warner is kiadta az ukázt, hogy az ezekkel 300 milliósra rúgó költségvetést visszatermelhessék, Whedon vágja két órásra az eredetileg 170 perces filmet, hogy a mozik többször tudják játszani és nagyobb eséllyel pénzüknél legyenek. Ahogy mondani szokás innen szép nyerni és az Igazság Ligájának ez a legkevésbé sem sikerült, de már az sikernek számít, hogy nem vallottak kudarcot sem.

Erre a hosszúra nyúló bevezetőre azért is volt szükség Kedves Olvasó, hogy egyrészt megértsd mi minden vezetett odáig, hogy az Igazság Ligája olyan lett, amilyen, másrészt pedig azért is, hogy lásd, egy ekkora film mögött meghúzódó kreatív és financiális döntések akár évekkel később is visszhangozhatnak. Márpedig az Igazság Ligája ennek tökéletes mintapéldánya, annak minden negatív és - tegyük hozzá gyorsan: szerencsére - pozitív hozadékával együtt.

Kezdjük is az előbbivel: nyilván sokan fognak most azon keseregni, hogy Az Acélember és a Batman Superman ellen "komoly realizmusát" és szürkeségét, valamint utóbbi "sokrétűségét" (igen, kellenek az idézőjelek) lényegében kidobták a francba, hogy a helyét átadják a Bosszúállók-féle lazaságnak. Akármennyire nem szeretem a folytonos összehasonlítgatást a Marvellel - amelybe a megveszekedett rajongók kapaszkodnak, bizonyítani próbálandó, hogy a Marvelnél semmivel sem érnek kevesebbet a filmjeik, éppen ellenkezőleg - de ez jelen esetben már Whedon jelenléte miatt is elkerülhetetlen amellett, hogy a Liga már önmagában is az a DC-nek, mint a Bosszúállók a Marvelnek. Másrészt ennek a filmnek nem is szabadott komolynak lennie, realitásra törekednie, amelyben ott van a poénláda Flash, a hablegény Aquaman, valamint a Terminátor kompatibilis Cyborg (utóbbira még rá is játszik Joe Morton jelenléte), hanem végig "funnak" kellett lennie.

És ez sikerül is neki. Közel sem maradéktalanul, de elejétől a végéig szórakoztató módon, amelynek nagyon is jót tett a két órás játékidő, valamint a szögegyenes cselekmény. Már gyakorlatilag a második percben belecsöppenünk egy akciószekvenciába és a karakterbemutatások, konfliktusok, valamint korrekt akciók szépen adogatják is egymásnak a labdát a két órás játékidőben. Ebben a sztoriban nem volt több és ez a feszesség jót tett az élvezhetőségnek, de nem tudja leplezni az újravágást, valamint a korábbi filmek már említett koncepciótlanságát, már csak azért sem, mivel az előzetesek képsorainak a fele (és ezzel is lehet, hogy keveset mondtam) a kukában végezte. Viszont közel sem biztos, hogy a 170 perces játékidő jót tett volna, mivel az új karakterek bevezetésének a hiányának, ismeretlenségének problémáját ez sem oldotta volna fel. A Bosszúállók ugyan előismeretek nélkül is megállt a lábán, mégis azzal, hogy a karaktereket ismertük korábbról, nem kellett a bemutatásukkal vesződni, hanem az összecsiszolódásukra fektethették a hangsúlyt, még ha ez sokszor át is ment kényszerű farokméregetésbe.

Mivel itt a Liga tagjainak a felét most kellett bemutatni a nagyérdeműnek (plusz még ott van a soványka játékidő is), ezért mindenre kevesebb idő jut, de nem annyi, hogy az a karakterek kárára váljon. És ennek a rajongók, a stúdiókényszer, az elvárások alatt roskadozó filmnek az igazi szíve és a lelke a karaktereiben rejlik. Mert nem az a legjobb, amikor együtt csapatják az ellent (sőt! szinte ez a legérdektelenebb része), hanem amikor beszélgetnek, amikor konfrontálódnak, vagy amikor egy nagyon is klassz beszélgetést egy bájos és kreatív poénnal oldanak fel. Igen, kellett az, hogy a világfájdalomtól sújtott hősök optimisták legyenek, hogy merjenek röhögni önmagukon (és ezáltal kicsit saját hülyeségükön) mert ettől, valamint a már említett nyílegyenes narratívától elkezdett fellélegezni az egész franchise és ezáltal máris élvezetesebb, szimpatikusabb lett, amelybe a Liga és a Wonder Woman után nem görcsbe rándult gyomorral és összerándult záróizmokkal akarsz visszatérni (már ha akarsz), hanem egyszer talán majd örömmel, ezek után egyelőre csak bizakodva és ez mindenképp nagy érdem.

Ahogy az is, hogy noha erősen sejthető, hogy mit követett el Snyder és mit Whedon, mégis rendkívül egységes képet fest az egész, amely viszont roskadozik sokszor a rossz CGI-tól, a múlt terheitől és ballépéseitől (valamint Snyder maníros stílusától) és ezt nem is tudja levedleni magáról, ami talán Ben Affleck, valamint Henry Cavill unott tekintetén tükröződik a leginkább, akik szemmel láthatóan tudatában vannak annak, hogy ők a tartópillérei egy roskadozó miskulanciának, ráadásul utóbbi arcát önkéntelenül is folyamatosan pásztázza az ember a "bajuszgate" folyományaként. Viszont ott vannak a többiek, akik egytől egyig élvezetesek: a közönségkedvenc valószínűleg Flash lesz, aki (mint a Marvelnél Pókember) fiatalos frissességet és játékosságot hoz az egész szériába, és Ezra Miller gyermeki lelkesedéssel játszik végig (ugyanezért sokan nem is fogják szeretni), de nem nehéz észrevenni, hogy Jason Momoa is élvezi, hogy végre kitörhet a Khal Drogo szerepkörből. Ray Fischer, mint tragikus, önmagát elfogadni próbáló főhős hozzájuk képest egysíkúbb, de szerencsére nem érdektelen, Gal Gadot pedig gyakorlatilag finoman anyáskodik a három nagy lurkó felett és zsörtölődik a morcos, de keménykezű apukával (Affleck), valamint próbálja egyesíteni ezt a "hihetetlen családot" Supermannel.

Apropó Superman: végre ő is visszahozta azt a derűt, ami a Reeve-féle filmeknek a sajátja volt és a karakterből a DCEU indulása óta nagyon hiányzott, és hozzá kapcsolódik az a pozitívum is, hogy a korábbi filmek csúnyán elpazarolt Amy Adamsének Lois Lane-jét egyértelműen Whedonnak köszönhetően sikerült rehabilitálni. Mindazonáltal a nyílegyenes sztori a szokásos világhódító, jellegtelen tucatgonoszt is hozta magával (erre egy Ciarán Hinds-ot sikerült megint elpazarolni), amilyen mélységben a Thor: Sötét világban voltak a képregényrajongók utoljára, és amely filmnek a színvonalát kb. a DC-nek most sikerült végre beérnie, de nem minden ok nélkül rejtegették az előzetesekben a sztorival együtt.

Éppen ezért is van bennem egy kis keserűség, mert hiába szórakoztam jól, hiába sodort magával a lendület a sokszor érezhetően megvágott jelenetek ellenére - és akkor J.K. Simmons cameo szintű jelenlétéről még nem is beszéltem - hiába borzongtam bele és szakadt át a tér-idő kontinuum, amikor John Williams Superman-, avagy Danny Elfman Batman-témája felcsendült a háttérben, az Igazság Ligájának a DC első kicsúcsosodásának kellett volna lennie, az eddigi filmek megkoronázásának, ami a Marvelnek volt a Bosszúállók. Egy örömünnepnek, nem pedig egy vállalható mozinak, amire viszont a bevezetőben taglaltak miatt esélye sem volt. De talán beszédes is és egyfajta metaforaként is felfogható - avagy a sors iróniájának - hogy a hősöknek a fináléban éppen úgy egy romos kisvárost kell megmenteniük a pusztulástól, mint a filmnek a franchise romjaiból építenie egy új, érdemibb szériát. És - talán nem árulok el ezzel nagy titkot - ha sikerrel járnak, azzal még továbbra is az adósaink maradnak, hogy igazságot szolgáltassanak rajongóknak és filmkedvelőknek egyaránt. De a remény már egyértelműen él.