Míg pár éve a májussal megkezdett blockbusterszezonnal együtt nem csak a látványos, izgalmas filmötletek érkeztek, hanem ezzel együtt minőségi zenék, az elmúlt években már felhígult a nagy volumenű filmmonstrumok elosztása. Gyakorlatilag nincs olyan hónap, hogy ne lenne egy nagyobb filmesemény, és ebből kifolyólag mintha a komponisták sem tudnák úgy koncentrálni az energiáikat, mint korábban. Így fordulhatott elő, hogy most júniusban rossz filmhez készült jó zene, jó filmhez közepes, vagy végtelenül királyhoz király válogatás. De haladjunk csak szépen sorjában.
Wonder Woman - Rupert Gregson-Williams
Kicsit sajnálatosnak tartom, hogy egy olyan film esetében, mint a Wonder Woman, amelynek alkotói jó részét nők teszik ki, miért nem egy nőre bízták a zene komponálását. Persze valahol egyértelmű, hiszen ez a szakma is eléggé férfi centrikus, de talán sokan nem bánták volna (köztük én sem), ha mondjuk a tehetségét már évtizedek óta bizonyító Rachel Portman (Csokoládé, Hart háborúja) kapja meg a lehetőséget a középszerűségről és karakternélküliségéről híres Rupert Gregson-Williams helyett (akkor már inkább a bátyja, Harry). Az ifjabb Gregson-Williams tavaly bizonyíthatott volna a Tarzan legendájával, de az is elsősorban a jellegtelenségéről maradt meg az emberben, ezzel szemben A fegyvertelen katona mindenképp a kellemes meglepetés kategóriába tartozik. Azt persze nehéz lenne abban az esetben, hogy mennyit használt fel John Debney eredeti elképzeléseiből, valamint hogy mennyire volt követelmény Mel Gibson részéről, hogy a Remote Control féle pátoszos hangzást járassa a csúcsra, a lényeg az, hogy működött. Nagy valószínűséggel ennek révén kaphatta meg a Wonder Woman zeneszerzői posztját, ha már a Mester visszavonult a műfajtól és ismét koncert turnéra indult. Itt volt a lehetőség, hogy a komponista bizonyítsa, nem csupán egyszeri véletlen volt A fegyvertelen katona, de ez sajnos nem igazolódott be.
Ugyanis A Wonder Woman zenéje alapjaiban éppen annyira karakter nélküli muzsika, mint Gregson-Williams korábbi munkái, ami karaktert pedig fel tud mutatni az a Batman Superman ellenben megismert, Hans Zimmer és Steve Mazzaro által komponált motívum, ami érezhetően rajongói és stúdió nyomásra került bele a végtermékbe - miután ki is jelentették, hogy nem tervezik a filmben használni általános felháborodást kiváltva ezzel - ráadásul azt is gyakran. Szerencsére Gregson-Williams legalább hatásosan helyezte el ezeket a kis betéteket, és amikor a "No Man's Land"-ben először felcsendül, az ember önkéntelenül is a levegőbe bokszol, a "Wonder Woman's Wrath" pedig egy elég jó variánsát adja a motívumnak (még ha az Acélember "Arcade" című számának megoldásai vissza is köszönnek benne) és ezután mintha a score is kicsit erőre kapna, azonban bosszantó, hogy az egyébként a stáblista alatt hallható, decens "Action Reaction" egy A Sötét Lovag Felemelkedés albumáról lefelejtett bonus track átirata. Ettől még nem lesz világmegváltó alkotás, de kellemes hallgatni valónak pont megteszi. Csak kár, hogy egy szuperhős alapvetően többet érdemel.
Értékelés: 65%
The Mummy - Brian Tyler
A szerző munkatempója rendre meglátszik a keze közül kiadott muzsikákon, amit mi sem bizonyít jobban, hogy A múmia-reboot score-ja idén már a negyedik albuma. Viszont az eddigiek közül mindenképpen a legjobb. Tyler jól hallhatóan élvezte a feladatot, hogy most egy klasszikusabb kalandscore-t írhatott és olyan komponisták örökébe léphetett, mint Jerry Goldsmith és Alan Silvestri. Az ő monstre műveikhez ugyan nem ér fel - pedig a Universal Records azokhoz hasonlóan rögtön a 2 órás zenei anyagot adta ki - de mindenképpen üdítő változatosságként hat a hallgatóra.
Az album első félórája kifejezetten erős, amelyben Tyler a főbb motívumokat vonultatja fel. A fenyegető kórussal tarkított "The Mummy" igazi múmiás téma, amelyben olykor mintha Danny Elfman szellemisége is megidéződne, a Tom Cruise alakította Nick Morton hősies témája "Nick's Theme" is könnyedén az ember fülünkbe mászik, pedig érezhetően egy kiábrándult, megfáradt hőshöz íródott, ami a játékidő előre haladtával egyre inkább erőre kap. A legerősebb témát mégis a rémuniverzumot összekötő Prodigium szervezet kapta ("Prodigium"), amely egyszerre baljós, sötét és játékos a rezesek és a dobok összehangolt játékának hála. A már említett két órás játékidő viszont inkább az album kárára vált és középen csúnyán leül, ahol mintha Tyler is szokásához híven belesüppedne a középszerbe, de szerencsére a végére ismét magára talál és egy több mint 10 perces szvitben össze is foglalja az album fontosabb elemeit. Örvendetes lenne, ha több ilyennel rukkolna elő a közeljövőben.
Értékelés: 75%
Transformers: The Last Knight - Steve Jablonsky
Ha pedig már a két órás játékidőknél tartunk: a Transformers-széria is beállt erre a szintre, vagy legalábbis mostanában mintha az albumok producerei nem szeretnék, ha bármi is lemaradna a végleges kiadványról, jó példa erre a közelmúltból a Legendás állatok és megfigyelésük, vagy az Arthur Király: A kard legendája fantasztikus score-jai. Más az eset persze, ha a szerzemény nem olyan acélos, mert akkor - akárcsak a fent taglalt A múmia esetében is - visszaüthet a bumeráng. Kicsit itt is ez az érzésem, mindamellett, hogy Jablonsky egyrészt zeneileg már nagyon nem tud mit kisajtolni ebből a világból, másrészt a tehetsége sem engedi.
Ugyanakkor az is tisztán kivehető, hogy A kihalás korához hasonlóan megpróbál új utakat keresni, kicsit eltávolodva a korábbiakhoz képest. A kelta hangzásvilág megidézése és beemelése (mint pl. a "Seglass Ni Tonday" - "Quintessa" kettősben) mindenképpen újdonságként hat, hovatovább meglepően bensőséges pillanatokat is tartogat, még ha helyenként Ramin Djawadi a Trónok harcához írt munkáit is juttatja az ember eszébe. Noha Bay előző filmjénél, a 13 óra: Bengázi titkos katonái esetében megszakadni látszódott a 2005-ös, A sziget óta tartó együttműködésük (fent említett mozi aláfestését Lorne Balfe látta el), az újabb robotzúzdát a sárga földig lehordó kritikák szerint Jablonsky még mindig érti, hogyan kell a pátoszos, hősies, avagy zúzós dallamokhoz nyúlni.
Értékelés: 75%
Baby Driver - Különböző előadók
Ugyan nem score, de nem mehetünk el szó nélkül az elmúlt időszak legkirályabb válogatásalbuma mellett. Quentin Tarantino, Guy Ritchie, vagy mostanában James Gunn az, akinek a zenei ízlését az egekig szokták dícsérni, pedig a Cornetto-trilógia, vagy a Scott Pilgrim a világ ellen alapján Edgar Wrightnak is bőven ott van a helye közöttük. A Nyomd Baby, nyomd! után pedig garantáltan ott lesz.
Már csak azért is, mert a zene mint tudjuk ez esetben kiemelten fontos szerephez jutott mind a narratíva, mind a főhős szempontjából, Wright pedig egy ilyen modern, gyors sodrású filmhez képest egy meglepően retro soundtracket állított össze. Van itt reggae, rock, jazz, hip-hop, mégis koherens egésszé áll össze, és ami meglepőbb, hogy ezen számok közül kevésben énekelnek, vagyis a score-t is kifejezetten jól helyettesítik. Ha pedig vezetés közben hallgatjuk, akkor még akár a közutakra veszélyes módon is elkaphatja az embert a gépszíj.
Értékelés: 90%