Hirdetés

Király Kalózok Kazijai - Filmzene

|

Ha április nem is feltétlenül, május már bőségesen szolgált hallgatni valóval a filmzene rajongóknak.

Hirdetés

Az a jó a májusi blockbuster-szezonban, hogy a filmekhez hasonlóan a hozzájuk kapcsolódó filmzenék is nem egyszer mintha minőségi ugrást jelentenének az év azt megelőző szakához képest. Talán - és ez csak tipp a részemről - de az ilyenkor startoló filmekre azért igyekeznek nagy figyelmet szentelni és ez alól a manapság lesajnált, az utolsók között számon tartott filmzene sem lóg ki. Élvezeti értékét tekintve semmiképp sem. Elég ha az áprilisi filmfelhozatalt nézzük, amelynek zenei kivesézése legutóbb elmaradt, de most a fontosabbakat megpróbáljuk pótolni a hónapból, már csak azért is, hogy érzékeljük a kontrasztot az elmúlt hónap versenyzőivel.

Hirdetés

Power Rangers - Brian Tyler

Ha bárkinek kétsége lenne afelől, hogy Tyler nem állt be egy iparos szintre, az nyugodtan hallgassa meg a Power Rangershez írt szerzeményét, vagy vegye le a polcról az elmúlt évek szinte akármelyik Tyler-lemezét, amelyik egy kultikus animációs sorozat élőszereplős verziójához készült,legyen az akár a Dragon Ball: Evolúció, vagy a Tini Nindzsa Teknőcök első része. Szerzőnk ráadásul idén megint ontja magából a zenéket, hiszen idén már volt egy xXx-e, pár sorral lejjebb egy másik Vin Diesel móka muzsikájáról is értekezem, és következő hónapban ott van A múmia-reboot is. Ami továbbra is jó hír, hogy Tyler beállt egy megbízató középszintre, ami lepörög a háttérben, néha talán fel is kapja a fejét rá az ember (mondjuk egy találó főtémának hála), de hamar elfelejti. Így lesz ezzel az akció score-al is, aminek piros pont jár, hogy a sorozat eredeti, klasszikus főcímdalát is beemeli (pontosabban annak átdolgozását), és egyben keretbe is foglalja a szerző művét.

Értékelés: 65%

American Pastoral - Alexandre Desplat

Ewan McGregor érezhetően személyes ügyének érezte, hogy Philip Roth regényét ő maga vigye filmre, de az általános kritikák szerint csúfos kudarcot vallott (mi azért csíptük), és ehhez pont az effajta filmekben már túlontúl otthonosan mozgó Alexandre Desplat lett a segítségére. Nehéz lenne megmondani, hogy McGregor kérésére, vagy Desplat koncepciója alapján lett ennyire visszafogott a score, annyit meg kell hagyni, hogy a szerzőhöz mérten elegánsan, nem tolakodóan festi alá a látottakat. Külön hallgatva ez már szembetűnőbb, és míg Desplat nem egy drámai score-ja önmagában is élvezetes, ez inkább csak elhömpölyög a háttérben. Mindenesetre ez a szerzőnek csak kisujj gyakorlat volt és kíváncsi vagyok, hogy mit alkot a Valerian és az ezer bolygó városához, ha már a Zsivány Egyessel pórul járt, mivel az effejta kiruccanásai a mainstream stúdiófilmek világába rendszerint emlékezetesen szoktak elsülni.

Értékelés: 65%

Desierto - Woodkid

Ha pedig már rendezői bemutatkozásoknál tartunk, Alfonsó Cuarón fiacskájának a debütje sem váltott ki különösebb visszhangot, pedig egy egyszerű, mégis működőképes, erős atmoszférájú filmről van szó. Ahogy az pedig egy Cuarón-filmtől elvárható, erős eleme a zene, amelyhez a rendező az elsősorban videóklip rendezőként (dolgozott Katy Perry-vel, Lana DelRay-jel és Taylor Swifttel egyaránt), majd neofolk énekesként is ismert, francia Yoann Leomine-t kérte fel. Jelen esetben is hasonló a helyzet, mint fentebb Desplat esetében: Woodkid műve elsősorban a filmmel együtt működik, viszont azzal szemben annak egy igen aktív, elengedhetetlen eleme. A folytonos lüktető, pulzáló elektronika nem egyszer hozzájárul a feszültségkeltéshez és a végjátékban már-már önálló karakterré növi ki magát. Akik vevők az ambient hangzásra, vagy a kevésbé hagyományos filmzenékre, azok bátran tehetnek vele egy próbát, ahogy az énekes-dalszerzőnek is érdemes még kipróbálnia magát a műfajban.

Értékelés: 70% 

The Fate of the Furious - Brian Tyler

Már bátran kijelenthető, hogy Tyler is a "Diesel-család" állandó és megkerülhetetlen tagja, hiszen a negyedik rész óta (leszámítva a hatodik epizódot) rendre ő ragadja magához a karmesteri pálcát a Halálos iramban-szériánál, és már a családok védőszentjének másik franchise feltámasztási kísérletében, az idei xXx-ben is közreműködött. Annyiban nincs könnyű helyzetben, hogy egy immár 8 részes franchise zenei anyagát kell gondoznia, ami - már csak a fentebb felvázolt munkatempó miatt is - eléggé korlátozott. Tyler ezúttal is inkább csak felmelegítette a meglévő elemeket és rutinból nyomta le az egészet. Pedig ha már a széria is kezdi magán viselni a James Bond és Mission: Impossible filmek sajátosságait, mint például az akciók nemzetközi színterei, akkor jó lenne, ha ezek a zenében is érzékeltetve lennének. A nyitótételben még úgy tűnik, Tyler a kubai hangulatra rájátszik a gitárral, de végül ez és az ehhez hasonló ötletek és megoldások elhalnak, így csak a panel marad. Kár érte, mert a szerző tud ennél jobbat is, de talán érdemesebb lenne most már valaki másnak átadni a karmesteri pálcát, mert ez éppen úgy a megfáradás jeleit mutatja, mint a sorozat.

Értékelés: 50%

Guardians of the Galaxy vol. 2 - Tyler Bates & VA

James Gunn előző űroperájának a zenei anyagát is kissé nehéz volt értékelni, hiszen megjelent a filmben is megjelenő Király Válogatáskazi, valamint a rendező állandó munkatársának számító Tyler Bates muzsikája külön-külön, majd később egyben is. Habár a többség az előbbiért volt oda (lévén már a marketinget is erre építették), utóbbi kevesebb figyelmet kapott, pedig a jobbára értékelhetetlen zenékkel álló Bates egy nagyon szépen felépített, ha nem is kimagasló score-t szállított Űrlordék első kalandjához, amelyben a főtéma egy nagyon szép utat járt be. Kíváncsi voltam, hogy most mennyire sikerült megismételni mind Gunnak, mind Batesnek ilyen téren a mutatványt. Jelentem: nem sikerült! De szégyenkeznivalójuk sincsen. Az újabb válogatás kevésbé lesz kultikus, mint elődje, és Bates munkája is már inkább rutinmunka, de annak egészen kellemes, korrektül használja az első rész témáját, csupán hiányolok egy ahhoz hasonlatos fejlődési ívet. Ennek ellenére korrekt hallgatni való a kettő együtt, és David Hasselhoff dalában a score dallamai, valamint a retro életérzés zseniálisan ötvöződik.

Értékelés: 70%

King Arthur: Legend of the Sword - Daniel Pemberton

Ha Guy Ritchie filmet csinál, akkor annak zenéje garantáltan kultikus státuszba emelkedik, vagy legalábbis mindenképpen egyedinek mondható. Nagyon ritka az, hogy egy filmzene már a megjelenésekor kultikus státuszba emelkedjen és azok is felkapják rá a fejüket - pláne egy kevésbé ismert szerző művére - akiket hidegen hagy a műfaj. Utoljára ilyesmi talán pont 2 éve, a szintén Ritchie rendezte Az U.N.C.L.E. emberénél fordult elő, így értelemszerűen hozta magával  Daniel Pembertont, aki azóta bátran kijelenthető, hogy egy igazi friss hanggá lépett elő a jelenlegi zeneszerzői palettán, aminek ékes bizonyítéka az Arthur király. A szerző elmondása szerint is olyan fantasy zenét akart összehozni, amilyenhez nincs fogható és bátran kijelenthető, hogy ez sikerült neki és a zsáner egyik legegyedibb darabját szállította. A karcos hangzású főtéma helyenként emlékeztet a Hans Zimmer jegyezte Sherlock Holmesokra (mivel azok is a brit rendező művei, ez egyfajta védjegynek is tekinthető), de emellett Pemberton a különböző ütős hangszereket (vagy amit csak ütni lehet), az emberi hangokat, a zihálásokat is rendkívül kreatívan használja fel. Igazi, felejthetetlen remekmű, ami reméljük, csak tovább növeli a komponista ázsióját.

Értékelés: 95%

Alien: Covenant - Jed Kurzel

Az Alien-franchise sajátossága, hogy eddig mindegyik filmhez más-más komponista szolgáltatta a talpalávalót. Az ember már azt hihette volna, hogy Ridley Scott a Prometheuson és az azt megelőző néhány filmjén (pl. Robin Hood, Hazugságok hálója) vele együtt dolgozó Marc Streitenfeldet viszi magával a folytatásra (ha már az 1979-es filmet jegyző Jerry Goldsmith értelemszerűen nem jöhetett szóba), de végül a manapság a stáblistákon egyre gyakrabban megforduló Jed Kurzelre esett a választása. Kurzelről elmondható, hogy nem éppen hallgatóbarát score-jairól híres, mindazonáltal munkái igen dinamikusan szolgálják a képeket, mint ahogy erre a testvére, Justin előző két filmje, a Macbeth és az Assassin's Creed is ékes bizonyítékai és eddigi legkönnyedebb muzsikáját a nálunk még mind a mai napig sajnálatosan be nem mutatott Slow Westhez komponálta. A fent felsorolt filmekben közös nevező - Michael Fassbender személyén túl - hogy Kurzel igen erősen képes visszaadni a képek adta atmoszférát, és most minden eddiginél nagyobb feladat hárult rá, hiszen egy legendás szériának kellett megfelelnie, még ha az nem is feltétlenül a fülbemászó dallamairól híres és Kurzel ügyesen vette az akadályt. Amellett, hogy ő az első, aki visszahozta Goldsmith klasszikus főtémáját, zenéje önállóan is megáll a lábán, nem vált át ostoba horrorzenébe, és többségében ugyan a sejtelmes, csendesebb zenék vannak többségben, a végére szépen felpörög a fordulatszám. Talán csak egy picivel több saját karakter kellet volna a score-nak, de ez így is Kurzel eddigi legjobb munkája.

Értékelés: 80%

Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales - Geoff Zanelli

Mivel Hans Zimmer jelenleg inkább a koncertezésbe fekteti az energiáit és már a negyedik rész zenéjét is látványosan unta (ezért is vitte magával a fedélzetre a Rodrigo y Gabriela gitárduót), ezért leadta a stafétát a szérián kezdetek óta vele együtt dolgozó Geoff Zanellinek, aki élete egyik legnagyobb lehetőségét kapta meg a legújabb Karib-tenger kalózai zenéjével. Ahogy a film, úgy a zene is inkább próbál visszatérni az alapokhoz, hangszerelésében legalábbis közelebb van a Klaus Badelt neve alatt futott score-hoz, de azért szépen merítkezik a többi epizódból is és használja fel annak kultikus motívumait, mint például A világ végén szerelmi témáját. Azért persze nem csak ezek újrahasznosításáról van szó, hanem újak is érkeztek, mint például a címszereplő Salazar kissé rockos, az előző rész Feketeszakáll motívumát felhasználó témája, vagy az új, kalózos akció motívum. Ezek kiforrottsága ugyan nem vetekszik a Mester témáival, de Zanelli az album első felében még itt-ott tapasztalható illetődöttsége, hogy ekkora film zenéjét láthatja el, a második félidőre egyértelműen elszáll és a helyére már elsősorban dinamikus, semmint dallamos megoldások lépnek. Magán viseli a széria zeneiségét - már csak az ügyesen felhasznált régi motívumok végett is - de azért hoz egy leheletnyi frissességet is magával, ami kifejezetten szimpatikussá teszi Zanelli munkáját.

Értékelés:75%

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.