Március egyfajta előszezonja volt a nagy nyári blockbustereknek, ami a hozzájuk készült zenék aláfestésében is megmutatkozhatott volna, de talán jól jellemzi a felhozatal minőségét, hogy egy negyed százados zene újracsomagolása könnyedén elfenekelte őket. Talán csak a Páncélba zárt szellem zenéje érhetett volna fel hozzá, azonban Clint Mansell - és a később társául szegődő Lorne Balfe - score-ját a Lakeshore Records az utolsó pillanatban törölte a megjelenések közül, sokunk legnagyobb bánatára. Azért így is volt mit hallgatni, még ha jó részükre nem is fogunk hosszú távon emlékezni.
Logan - Marco Beltrami
Eredetileg Cliff Martinezé (Fertőzés, Drive - Gázt!) volt a megtiszteltetés, hogy Logan utolsó kalandjához szolgáltassa a talp alá valót, ami egy igen egyedi score-t ígért. Végül az a Marco Beltrami kapta a munkát, aki James Mangold több filmjéhez is szerzett már zenét, többek között az Oscar-jelölést érdemlő Börtönvonat Yumába, vagy Farkas előző kalandjához. Beltrami nem éppen a közönségbarát aláfestéseiről híres, de az adamantiumbetyár legutóbbi mozijához is sikerült egy amolyan lassú víz, partot mos típusú zenét összehoznia, amelynek voltak fülbemászó taktusai. Meglepetésemre Beltrami ezekből semmit sem hozott vissza és egy sokkalta nehezebben megfogható, ugyanakkor líraibb score-al állt elő. A lágy zongorafutamokon alapuló vezértéma fájdalmasan szép a maga egyszerűségében, ugyanakkor a zene igazán a képekkel működik csak együtt.
Értékelés: 65%
The History of Love - Armand Amar
Jelen esetben viszont pont az ellentettje az igaz, mint amit az imént írtam. Ahogy azt már a film kritikájában is említettem, A szerelem története egyik (egyetlen?) nagy erőssége egyben az egyik legfőbb gyengesége is: a zenéje, ami képek alatt túlontúl melodramatikusra sikeredett és csak emeli a film giccs faktorát, ugyanakkor képtelenség nem felfigyelni rá. Ha viszont a film ismerete nélkül hallgatjuk meg Amar aláfestését egy kifejezetten míves és igényes zenét kapunk, amelyben a szép főtéma egy jiddish nótából vált át a nagyzenekar vonósainak a síró játékába. A jiddish hatás egyébként is vissza-visszatérő eleme a score-nak a klarinét formájában, de a már említett vonósoknak is kiemelt szerep jut. Persze a score sem tagadhatja le melodramatikus voltát, de ettől függetlenül egy erős darabról beszélhetünk.
Értékelés: 80%
Kong: Skull Island - Henry Jackman
Valahol érthetetlen a számomra, hogy Henry Jackman hogyan képes továbbra is korunk egyik legfoglalkoztatottabb komponistája lenni, amikor jószerével gyenge középszerű muzsikákkal szolgál. Persze, értem én. Olcsó és a zene közel sem kap akkora figyelmet egy blockbuster esetében, mint a VFX stáb munkája, de Jackman jóformán még mindig az X-Men: Az elsők sikeréből él (ami ha eredeti nem is volt, de szórakoztató nagyon is), és néha betalál az olyanokkal, mint a Kingsman, vagy a Kick/Ass 2, de ezeknél ott volt mellette Matthew Margeson is. Tavaly az Amerika Kapitány: Polgárháborúnál már elindulni látszott valami, amely klasszicista vonalat a szerző most is folytatja, de annál gyengébben. Pláne ha összevetjük Alexandre Desplat 3 évvel ezelőtti Godzillájával, sem motívumait, sem pedig hangszerelését tekintve a kanyarban sincs Jackman score-ja, nem is beszélve akár John Barry 1976-os, akár James Newton Howard 2005-ös (6 hét alatt összedobott) King Kong aláfestéséről. Mindezek ellenére egy korrektül megmunkált darab, ugyanakkor hiányzik belőle a kötőanyag, ami összetartaná és az mindent elmond Jackman munkájáról, hogy a filmből a klasszikus slágerek felcsendülésére biztosan emlékezni fogunk az ő taktusaival szemben.
Értékelés: 60%
Beauty and the Beast (Alan Menken & VA)
Nem igazán mondhatjuk el, hogy gyakori lenne, hogy valaki a saját zenéjét dolgozza fel egy film újrafeldolgozásához. Film és színház közti átmenetről már hallottunk (gondoljunk csak Stephen Sondheimre és a Sweeney Toddra), de Alan Menken ezúttal az 1991-es, két Oscar-díjas klasszikusát dolgozta fel, amelynek a munkálatai során szerzőtársa Howard Ashman (akiről a készítők LeFou-t mintázták) elhunyt. Most Tim Rice-al kiegészülve Menkenék felhasználták a dalok újrahangszerelésénél Ashman néhány elvetett ötletét (ez leginkább a szövegekben köszön vissza, pl. a még mindig zseniális "Gaston"-ban), valamint újak is íródtak. Az egyik ilyen a Szörnyeteg új dala (hiszen neki nem volt sajátja), az "Evermore", ami meghallgatható akár Josh Groban, akár az effektezett hangú Dan Stevens tálalásában, ami talán a legnagyobb sláger lesz az újak közül, de a "Days In The Sun" is rettentő bájosra sikeredett. A score pedig igazi régi vágású, de nagyszabású kalandzene, amely a kiadvány másik felén terebélyesedik el, hiánytalanul. Az album rögtön egy több mint két órás játékidőt kapott, az első felén a már taglalt betétdalokkal, míg a másikon az aláfestés. Valahol érthető ez a szeparáltság és nem is tudom egyértelműen azt mondani, hogy rossz döntés volt, hiszen az átlag hallgatókat egyébként is a dalok érdeklik (amelyekből teljesen felesleges volt legyártani sztárénekesekkel egy populárisabb verziót, mint amilyen Groban, vagy Celin Dion), ugyanakkor a finálé pont a score és a dalok zseniális váltakozásával működik igazán. De ez csak nüansznyi probléma, mert kétségtelenül az év egyik legjobbjával van dolgunk, amely talán még jobb is, mint az eredeti, legalábbis kivitelezésében mindenképp.
Értékelés: 90%
Life - Jon Ekstrand
Daniel Espinoza már A 44. gyermek esetében is a svéd Jon Ekstranddal dolgozott együtt, akit az Alien utánérzésű Életbe is hozott magával. A komponista pedig egy teljesen korrekt zenét szállított, ami egy efféle sci-fi horrortól elvárható. Ne számítsunk Alieni magasságokra, de ez is inkább az a fajta zene, ami a képek alatt erős. Ugyanakkor az album második fele igazi "grande finale", ahol már az ember felkapja a fejét egy-két maradandóbb dallamra, még ha ezek mentesek is bármiféle eredetiségtől. Ugyan az olyan sajátos remekművektől, mint a Gravitáció messze van, de hallójárat károsodást sem kapunk a végére.
Értékelés: 65%
The Zookeeper's Wife - Harry Gregson-Williams
Ha már fentebb Jackman túlfoglalkoztatottságán keseregtem, akkor kénytelen vagyok megtenni ugyanezt ennek az ellenkezőjéről az idősebb Gregson-Williams kapcsán. Az egykor Hans Zimmer alatt - majd John Powell mellett - dolgozó komponista számtalanszor bizonyította nem csak rátermettségét, hanem érzékenységét is az olyan zenékben, mint az első két Narnia-mozi, a Mennyei királyság, a Prometheus néhány dallama, vagy a méltatlanul kevéssé ismert Veronica Guerin. Sajnos többször kényszerül tucat akciófilmek tucat zenéit ellátni, amelyekből még így is kitűnik a tehetsége, de a fent említettekkel egy lapon sem említhető és ritkán is találják meg hasonló felkérések. Ezért is örömteli, hogy ő látta el a Menedék aláfestését, amely a manapság ritkán hallható drámai oldalát mutatja meg. Kellemesen lágy dallamok jellemzik Gregson-Williams művét, és egy holokauszt tematikájú filmhez mérten nagy a hangsúly a vonósokon, ami némi ambientes beütéssel társul, itt-ott pedig még a Narnia szellemisége is visszaköszön. Az album viszont sajnálatosan rövid, a track-ek (leszámítva a nyitó és a záró tételt) átlagosan két perc hosszúságúak, így nem tudunk kellően elmerülni ebben az alapvetően igényes, ha nem is maradandó score-ban.