Tizenöt híres filmes hasonmás

|

A leghíresebb filmes pszichopaták után a legnépszerűbb filmes doppelgangereket vettük most elő a Gemini Man kapcsán.

Mozikba került az Ang Lee (Tigris és sárkány, Pi élete) által rendezett Gemini Man, amiben Will Smith-nek saját magával kell megküzdenie az életben maradásért (maradásukért?). Ennek apropóján állítottuk össze ezt a listát, amelyben a filmtörténelem legikonikusabb hasonmás mozijait szedtük össze. Nyilvánvalóan valahol meg kellett húznunk a határt, így hiába hasonmás, ne számítsatok olyan filmekre, mint a Jack és Jill (Adam Sandler), Az egyetlen (Jet Li) vagy éppen a Dupla dinamit (Jean-Claude Van Damme). Illetve egy bizonyos alkotást szántszándékkal ki kellett zárnunk a felsorolásból, hiszen annak megemlítése súlyos spoiler lett volna azoknak, akik még nem értek a harmadik rész, más néven mozzanat végére…

Hirdetés

Jake Gyllenhaal (Ellenség)

José Saramago Az embermás című regényét vette alapul (és alakította át kissé) a manapság egyik legkeresettebb kanadai rendező, Denis Villeneuve a 2013-ban megjelent Ellenség (Enemy) című filmjéhez. Az Érkezés, a Szárnyas fejvadász 2049 vagy éppen a Fogságban direktora igencsak megdolgoztatja a nézőjét ennél az alkotásánál, még akkor is, ha minden egyes apró részletre odafigyelünk - de pontosan ebben rejlik az Ellenség bája. Korunk egyik legnagyszerűbb és legsokoldalúbb színésze, Jake Gyllenhaal brillírozik a szerepében, és teszi mindezt azért, mert két teljesen ellentétes, de teljesen ugyanúgy kinéző figurát alakíthat. Az egyik oldalt a befelé forduló, visszahúzódó történelemtanár Adamet, még a másik oldalt az arrogáns, extrovertált és macsó Anthony-t. A két férfi értetlenül áll az abszurd szituáció előtt, és ahogy az életben lenni szokott, az erősebb egyhamar felülkerekedik a gyengébben, és kiéli a helyzet nyújtotta előnyöket. A történet pedig a film végi groteszk, de rettentő mód magával ragadó és elgondolkodtató lezárásban csúcsosodik ki, amely elől senki nem tud majd közönyösen felállni.

Tom Hardy (Legenda)

A Legenda azon kevés Tom Hardy-filmek egyike, ahol a színésznek nem kellett semmilyen maszkot felvennie, hanem megmutathatta igazi, sármos arcát a nézőközönségnek. A Szigorúan bizalmas írója által rendezett gengszterfilm középpontjában a londoni alvilág egykori vezérei, a Kray-fivérek állnak, vagyis Ronnie és Reggie. A film (sajnos egyetlen) ütőkártyája pedig az volt, hogy mindkét szerepet Hardy játszotta el, holott ő a csak a "normálisabb" Reggie szerepét akarta. Végül a rendező alkut ajánlott neki, hogy megkaphatja Reggie-t, ha közben eljátssza Ronnie-t is, mire Hardy végül belement. A színész az egyik interjújában ki is fejtette, hogy csaknem az összes jelenetét két idősávban vették fel, miszerint a reggeli forgatáson Reggie-t játszotta el, míg az estin pedig Ronnie-t. A Legendát pont emiatt a poén miatt egyszer meg lehet nézni, viszont nagy kár, hogy a film többi részével már nem igen foglalkoztak.

Michael Fassbender (Alien: Covenant)

Ridley Scott sajnos kevésbé érzett rá ezekre az Alien-előzményfilmekre, melyek inkább csak elveszik az ember kedvét, mintsem meghozzák azt. Ennek ellenére mind a Prometheus, mind pedig annak folytatása, az Alien: Covenant bőven tartogat érdekes jeleneteket az arra tévedők számára, mint például a bizarr és kellően véres műtős epizódot, a Peter Weyland szerepében felbukkanó zseniális Guy Pearce-t vagy éppen Michael Fassbender ikonikus alakítását a szintetikus Davidként. Ezt már csak azzal tudták fokozni, ha két Fassbendert kapunk egy helyett, és a 2017-es Covenant bizony ezzel a slusszpoénnal örvendeztetett meg minket. David és Walter eszmecseréit külön öröm volt látni és hallgatni (még a kellően félreérhető furulyás rész ellenére is), és Fassbender ismét megmutathatta, miért is tartják korunk egyik legkiválóbb színészének. Hogyha Scott a harmadik, eddig csak pletykált előzményfilmjébe is beleszövi valahogy a színészt, akkor mi már egy fokkal boldogabbak leszünk, annyi biztos.

Arnold Schwarzenegger (A hatodik napon)

Az osztrák tölgy 2003-as sci-fije, A hatodik napon sem maradhatott le a listánkról, és annak ellenére, hogy kissé keserű szájízt hagy maga után (köszönhetően a felettébb klisés megoldásainak), mégis egy korrekt, élvezhető mozi lett Schwarzenegger filmográfiájában. A hatodik napon a klónozás kérdését veti fel, bemutatva mindkét oldal erősségeit és hátrányait, közben pedig lézerpisztolyaival nagyokat puffogtat. Ellentétben a borzasztó Terminátor: Genysis-féle Schwarzi hasonmásról, A hatodik napon ügyesen kezd el játszani a doppelganger témával, és sok hasonló sorstárasaihoz képest meglepően zárja le az egészet, ami lehetséges, hogy egyes nézőknek erőltetettnek fog hatni, de mégis ad egy másfajta, újszerű ízt magának a filmnek.

Sam Rockwell (Hold)

Duncan Jones, a Forráskód, a Mute vagy éppen a kellően megosztó Warcraft mozi rendezője 2009-ben debütált a Hold című filmjével, és rögvest hatalmas kritikai elismerést vívott ki magának egypár nemes díjat is bezsebelve - csak éppen a nézők körében nem lett annyira népszerű. Holott ha volt film, ami tökéletesen bebizonyította, hogy Sam Rockwell egy nagyszerű színész, akkor az ez a film volt. A Hold a címben feltüntetett égitestem játszódik, és Sam Bell űrhajós utolsó munkanapjait mutatja be, aki már igencsak izgatott, hiszen hamarosan újfent láthatja családját. Viszont egy csúnya baleset következtében egy másik Sam Bell űrhajós ébred fel a hibernálásból, aki igencsak izgatott, hiszen hamarosan újfent láthatja családját. A bonyodalmak pedig ott kezdődnek, mikor a balesetet szenvedett Bell meglátja a frissen felébredt másik Bellt, és ekkor tudatosul csak bennük, hogy számtalan másik hasonló Bell klón várja a felébredést. Mindkét férfinak egyhamar fel kell tennie a szükséges kérdést: ha klónozás történt, akkor kicsoda az igazi Bell vagy létezett-e egyáltalán.

Leonardo DiCaprio (A vasálarcos)

Az 1998-ban megjelent sztárparádés (John Malkovich, Jeremy Irons, Gérard Depardieu) kosztümös dráma főszereplője az akkor még pofátlanul fiatal Leonardo DiCaprio volt, aki rögtön két szerepet is eljátszott A vasálarcosban. A legenda (és a történet) szerint Habsburg Anna királyné fiúgyermeknek adott életet, a trónörökös Lajosnak, akinek születést az egész francia nép éljenezte. A probléma viszont ott kezdődik, hogy őmellette egy másik fiú is megszületett, Fülöp, Lajos ikertestvére, és a törvény kimondta, hogy ikrek esetén a fiatalabb kerül a trónra - de a nép már Lajost fogadta el leendő uralkodójául, így nem látszott más kiút, eltussolták az egész incidenst. Annának azt mondták, a második gyermek belehalt a szülésbe, Fülöpöt pedig dajkaságba adták. A cím, valamint a titulus pedig onnan ered, hogy felnőttként egy vasálarcot kellett hordani, mert egy az egyben úgy nézett ki, mint az uralkodó, ami nagy aggodalomra adott volna okot. Alexander Dumas regényéből Randall Wallace készített filmet, amelynek ugyan megvannak a maga hibái, mégis szórakoztató és izgalmas kaland kerekedett ki belőle.

Jeremy Irons (Két test, egy lélek)

David Cronenberg nem tartozik a legközkedveltebb rendezők közé, és egyrészt ez így teljesen jogos, másrészt viszont ő nem is nagyon szeretne köztük lenni. A nyers, erőszakos, sokszor gyomorforgató stílusa nem való mindenkinek, viszont aki ráérez erre, észreveszi az összefüggéseket és tud a sorok között olvasni, az a néző egy olyan utánozhatatlan atmoszférájú, bőr alá kúszó alkotások (A légy, Meztelen ebéd, Videodrome, Karambol stb.) között találhatja magát, melyek rettentő mód hiányoznak a mai mozikból. A Két test, egy lélek című 1988-as alkotása ennek ellenére kissé visszafogottabb, de azért magán viseli a rendező kézjegyeit. Az igaz történetet feldolgozó film egy egypetéjű ikerpárról szól, kiket a mindig fantasztikus Jeremy Irons alakít. Ők ketten mindent megosztanak egymással, legyen szó munkáról, örömről, szomorúságról, bármiről, de mikor egy nő betoppan egyikük életébe, felborítani látszik az eddig megszokott életüket. A testvérpárnak dönteni kell, mi tévők legyenek, hiszen ezen akár hármójuk élete is függhet.

Charlie Chaplin (A diktátor)

Mi történik akkor, ha a némafilmek történetének egyik legnagyobb hatású, prominens alkotója felveszi az iramot a világgal és belekóstol a hangosfilmek világába? Elkészül A diktátor. Charlie Chaplin mozija pimasz és pimaszságával együtt is egy csupaszív darab, amely - amint azt a címe is sejteti - abból a diktátorból csinál hülyét, akiből napjainkban Taika Waititi is előszeretettel űz gúnyt (lásd: a jövő év elején bemutatásra kerülő Jojo Rabbit című filmet). Chaplin a problémák elkerülése végett a neveket megváltoztatta (Hitlerből lett Hynkel), de a lényeg (valamint a bajusz) ugyanaz: filmjével hevesen gesztikulálva emeli fel szavát a rasszizmus, valamint a diktatúra minden formája ellen. A slusszpoén azonban az, hogy a színész/rendező kettős szerepében egyszerre formálja meg a véreskezű diktátort és az általa elnyomott és kizsákmányolt nép képviselőjét, a szegény, szerencsétlen borbélyt, ezzel is kvázi akarva-akaratlanul felhívva a néző figyelmét az ember egyenlőségére és az ellenségeskedés értelmetlenségére. A diktátor rengeteg csodálatos és rendkívül találó gegek halmán keresztül vezet bennünket a végkifejlet felé, amelyben a legendás színész megható és igazságával, relevanciájával mind a mai napig inspiráló monológjával bizonyítja, hogy ha kell, a nemes ügy érdekében kész a hangját is hallatni.

Nicolas Cage (Adaptáció)

Rengeteg kiváló film készült már alkotói folyamotokról, írói válságról és úgy konkrétan forgatókönyvírásról (lásd még: a Coen-testvérek Hollywoodi lidércnyomás című alkotását). De nincs még egy olyan komplex, frusztráló, kreatív, abszurd és mégis a maga igaz valójában mélyre hatolóan őszinte mozgókép a hollywoodi filmírásról és alkotóelmék mozgatórugójáról, mint amilyen az Adaptáció. Charlie Kauffman író és rendező saját tapasztalataiból és nyűglődéséből írta meg a filmet egy ikerpárról, akik forgatókönyvet írnak. Egyikük vidáman és lelkesen fogadja meg a híres script-guru, Robert McKee tanácsait, addig a másik a saját szakállára próbál valami olyasvalamit letenni az asztalra, amely egyedi, minden ízében szerzői és ezzel együtt ellentmond mindennek, amit Hollywood képvisel (és amely adaptációjául szolgál egy orchideákról szóló könyvnek). Ezzel pedig nem is sejti az elején, mennyire lehetetlen feladatot tűz ki céljául. A főszerepeket játszó Nicolas Cage itt (is) bizonyságát adta sokoldalúságának és az ikrekként egyszerre láthatjuk őt végletekig gátlásosnak, frusztráltnak, valamint lazának, lezsernek, magabiztosnak. Az emberi elme abszurditását, valamint az alkotás nehézségeit pellengérre állító mű mindezzel együtt a valaha volt egyik legsajátosabb adaptáció. Bármely könyvnek. (Susan Orlean Orchideatolvajáról van szó). Charlie Kauffman pedig egy forgatókönyvíróisten.

Armie Hammer (Social Network - A közösségi háló)

A film, amit senki nem kért, mégis megkaptunk, és amely sokkal jobb és több lett, mint amennyire megérdemeljük. Az Aaron Sorkin forgatókönyvéből, David Fincher rendezésében készült Social Network - A közösségi háló a népszerű közösségi oldal keletkezését mutatja be egy lenyűgözően nárcisztikus figura jellemtanulmányán keresztül és ugyan a legtöbb figyelmét a sodró dialógusokra és Jesse Eisenbergre összpontosítja, nem szabad elmenni szó nélkül a Zuckerberg ellenlábasait megformáló Armie Hammer mellett. Hammer az egyetemi sportélet elitjébe tartozó Winklevoss testvérek megformálásában nehezíti meg Zuckerberg életét azzal, hogy ötleteik ellopásával vádolják meg. Winklevossék minden követ megmozgatnak, hogy saját szavukat igazolják, Hammer karizmatikus (és mégis a maga módján humoros) játéka pedig tökéletes ellenpontjául szolgál Eisenberg verbálisan túlmozgásos karakterének. 

Jesse Eisenberg (A hasonmás)

Vannak filmek, amelyek már csak koncepciójukból fakadóan is abszolúte megérdemlik a figyelmet, mégis méltatlanul kevesekhez jut el a híre. Nos, jelen tárgyalt film pontosan ebbe a kategóriába tartozik. A hasonmás egy olyan férfi történetét meséli el, aki népszerűtlen szürke egérként éli hétköznapjait, mígnem egy nap találkozik doppelgangerével, aki attitűdben, sikerességben pont az ellentéte hősünknek. Onnantól kezdve az élete, amint azt addig ismerte fenekestül felborul, az éntudata pedig lassan, de biztosan őrlődik fel, ahogyan hasonmása szépen erőszakosan átveszi az ő életét. Richard Ayode (aki ez előtt a stílusos és remek Submarine című felnövésfilmet rendezte) egy zavarba ejtő, sötét tónusú, sötéten vicces filmet tett le ezzel az asztalra, amely részben megidézi Franz Kafka, valamint Roman Polanski munkásságának szellemiségét is. Eisenberg játéka ennek fényében pedig egyszerre szánni való, vicces és sajátosan ijesztő.

Lupita Nyong'o (Mi)

Sokan keblükre ölelték, néhányan inkább ellökték maguktól, de azt el nem lehet egy percre sem venni Jordan Peele második nagyjátékfilmjétől, hogy ambiciózus vállalkozás. A saját, ösztönlény szintjére degradált hasonmásaikkal konfrontálódó amerikai család tortúrája ezen kívül azért is lehet annyira emlékezetes, mert a 12 év rabszolgaságból megismert Lupita Nyong'o-t olyan szerepben láthattuk, amilyenben még eddig nem és ebben a szerepében több oldalát is megmutathatta szimultán. A színésznő a Mi kulcskaraktereként funkcionáló Adelaide és doppelgangere, Red megformálásában egyszerre mutathatta meg érzékeny, egyben tettre kész oldalát, valamint hozhatta ránk a frászt elváltoztatott hangján, eszelős tekintetével. Játéka kulcsfontosságú, intenzív, a két karakter közti végső összecsapás a maga módján ördögi, az a bizonyos zárójelenet pedig mindezt figyelembe véve egészen lúdbőröztetőnek hat.

+1 Bud Spencer és Terence Hill (Nincs kettő négy nélkül)

Listánkra egy különkiadásnak is helyet szerettünk volna szorítani, ez pedig sokunk gyermekkorának ikonikus duójának, Bud Spencernek és Terence Hillnek az egyik legnépszerűbb filmje, a Nincs kettő négy nélkül. Ez az alkotás erősen B-filmes; akár a karakterek, akár a történet, akár az üzenet felől közelítjük meg, mégis Spencer és Hill párosa, kettejük bunyózása és csípős beszólásai megmentik az egészet, és egy hamisíthatatlan élményként ragad meg a nézőben. Akárhányszor újra lehet nézni, és minden egyes alkalommal ott ragad előtte az ember, mert valahogy a stílus, a gyermekded erőszak és a hangulat nem ereszti el a nézőt, legyen az bármilyen korú. És emiatt nem lehetünk eléggé boldogok.

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.