Pár évvel ezelőtt én is azok közé tartoztam, aki bízott abban, hogy jó kezekbe került a franchise a Disney felvásárlása által. Annak ellenére is ezt gondoltam, hogy a Marvel-féle produkciókért soha nem rajongtam. Lelkesedésem Az ébredő Erő után viszont alaposan megcsappant, hiszen a "fanszervízen" és a (részben érthető) biztonsági játékon kívül számomra semmit nem tudott felmutatni J.J. Abrams filmje. A rajongók egy része ezek után kétkedve és aggodalmak közepette várta, hogy mi sül majd ki az első Star Wars-történetből, a Zsivány Egyesből. Majd bumm, a Disney bizonyította, hogy igenis dolgoznak náluk olyanok, akiknek egyébként van elképzelése afelől, mi módon és milyen stílusban lehet működésre bírni a világ talán legnépszerűbb franchise-ának az újabb fejezeteit. Erre jött Han Solo eredettörténete, ami ugyan egész korrektül lett összerakva, de nem igen különbözik egy átlag látványfilmtől.

Elgondolkodtató, hogy a Zsivány Egyes után a Solo sem úszta meg az újraforgatásokat, az viszont meg egy duplán érdekes kérdés, hogy mennyire tesz jót egy filmnek, ha a forgatások háromnegyedénél rendezőcsere történik. Ron Howardnak mindenesetre egy ilyen helyzettel kellett megküzdeni, hiszen az eredeti rendezőpárossal szakított a Disney "kreatív nézeteltérések" címszó alatt. Nos, a Solo: Egy Star Wars-történet nagyjából ennyire felemás érzést is hagyott bennem. A sztori a fiatal Solo (Alden Ehrenreich) zsiványkodásai mellett első komolyabb kalandját hivatott bemutatni, ami gyakorlatilag meghatározta azt az ikonikus karaktert, aki Harrison Ford halál laza alakításának is köszönhetően már többünk szívéhez nőtt. Han kalandját mi más is motiválhatná, mint a szerelem: a hős egyetlen célja, hogy kerítsen magának valahonnan egy hajót, amivel felszabadíthatná kedvesét, Qi'ra-t (Emilia Clarke) a Birodalom zsarnoki elnyomása alól. A kulcs mindehhez pedig egy dörzsölt zsoldos, Tobias Beckett (Woody Harrelson).

A Solo első fele nagyjából olyan, mint egy nagyobb költségvetésű rajongói film. Persze, lehetne mondani, hogy rajongóktól rajongóknak, de azért nem ez a helyzet. A Solo B kategóriás filmekre jellemző hangulatvilággal igyekezett megalapozni a címszereplő karakter belevaló, laza kisugárzást, ami ugyan egész jól is elsülhetett volna (A galaxis őrzői egy hasonló recepttel operált), bátor ötletek és épkézláb karakterek nélkül viszont ez egy piszkosul nehéz feladat. A Solo szinte megállás nélkül ki-kikacsintgat a rajongókra, Csubakka bemutatásától kezdve a rövidke snittig, ahol elcsíphetjük a Millennium Falcon csempészrekeszét. Lando Calrissian (Donald Glover) szerepeltetése volt talán a legjobb döntés, Glover stílusosan hozza a Star Wars univerzum playboyát, aki nemcsak hogy megidézte Calrissian már ismert jellemét, de hozzá is tett a karakterhez. Adhatott volna pár leckét a többieknek.

Persze, jó dolog a rajongóknak való hízelgés, de bő két órában ez marha kevés. Alden Ehrenreich játéka miatt aggódtak a legtöbben, aki pár pillanatig egészen ügyesen vissza tudja adni a Han Solóban rejlő spirituszt, a jelenetek többségében mégis mintha parancsra viselkedne úgy, mint egy tehetségesebb Solo-cosplayer. Bárcsak a srác játéka miatt sikerült volna félre a karakter, nem pedig azért, mert nincsen érdemi tartalom mögötte, vagy akár a többiek mögött. A kötelező szerelmi szálhoz már hozzászoktunk, le tudjuk nyelni szó nélkül, de azért az valahol marha szomorú, hogy a film utolsó negyed órájáig nagyjából nincs is más, ami értelmet adna a cselekménynek. Az Éhezők Viadala óta tudjuk, hogy Woody Harrelsonnak piszok jól áll a mentorkodás, ahogy azt is, hogy Emilia Clarke-ért érdemes átszelni egy galaxist, és nagyjából a film sem mond el róluk többet. Gloveren kívül nem nagyon tudtak miből dolgozni a színészek, a karakterek ugyan működnek a film környezetében, passzolnak az egész miliőbe, de képtelen lennék két mondatnál hosszabban jellemezni őket. Majdhogynem Csubakka viselkedik a legtermészetesebben az egész mozi alatt, tény, neki nem kellett szöveget írni. Lando droidjának a formájában a film egy csapásra letudta az ügyeletes poéngyáros és az intergalaktikus hippi szerepét, a "hölgyhöz" pedig toronymagasan a Solo legkínosabb és indokolatlanabb párbeszédei kötődnek. Jobb is lesz minél hamarabb elfelejteni azokat.

Ha viszont félretesszük azokat a prekoncepcióinkat, hogy amúgy a Star Wars-filmekből lehet még tartalmas, vagy épp különleges produkciókat létrehozni, akkor a Solo igenis képes a szórakoztatásra. Éretlen, abszolút elkerülhető hibáktól hemzsegő alkotás, ami minden felejthetősége ellenére képes volt összeállni egy jó hangulatú, néhol kifejezetten szerethető mozivá. Látványfilmnek nevezni kicsit talán erős, mert közel sem kapunk olyan vizuális orgiát, mint mondjuk Bay bácsitól, de még így is a képi megvalósítások tekintetében a legkövetkezetesebb a Solo. Bírálom én a fanszervizt erőteljesen, de a Millennium Falconnal és annak minden jelenetével meg lettem véve, avagy pontosan értem már, hogy Han miért szeretett bele halálosan ebbe az elnyűhetetlen masinába. Ja, igen, végre mi is ott lehettünk a Kessel-futamnál, ami kérdés nélkül a film legszínvonalasabb szegmense volt, egymaga fordított egyet azon a hangulaton, amiben addig a Solót néztem. Maradéktalanul kellemes lett volna az összkép a látványt illetően, ha John Powell nem a már ezerszer hallott Star Wars dallamokból dolgozik, amiknek persze meg volt a maga helye a filmben, de nem adtak identitást a Solónak. Ha jól rémlik, egyetlen eredeti track ütötte meg a fülemet, ami valamilyen érthetetlen oknál fogva következetesen abban az egy-két másodpercben csendült fel, mikor valamely karakter épp megszólalt. Lehet erre csak én figyeltem fel, de borzasztóan idegesített.

A Solo: egy Star Wars-történet nem az az irány, amit a Zsivány Egyes elindított. A rajongók pedig egyszerre lehetnek elégedettek és csalódottak, hiszen Ron Howard filmje a maga szerethető, ámde felszínes módján szüntelenül ellát minket mindazzal, ami látszólag a Star Wars. Azt azonban nem állítanám, hogy tragikus lett a végeredmény, mind popcorn moziként, mind Star Wars-filmként lehet élvezni a Solót. Ám a jövőben ez piszkosul kevés lesz a Disney-től. A kérdés mégis az, hogy van-e egyáltalán az a minőségbeli romlás, amit valaha megérezne a franchise a mozik pénztárainál.