Hirdetés

VÉLEMÉNY: Miért utáljuk ennyire a Velmát?

|

Tényleg ennyire rossz, ahogy az internetes reakciókból sejlik?

Hirdetés

Az első hírek szárnyra röppenésekor tudni lehetett, hogy a Velma egy megosztó sorozat lesz. Már alapból bátor vállalás a családbarát Scooby-Doo sorozatnak egy véres, trágár, felnőtteknek szóló előzménysztorit készíteni. Ennél is merészebb, hogy magát a címszereplő kutyát, Scooby-Doot kiradírozták a sztoriból. De ha ez nem lenne elég, kiderült, hogy az új főszereplő, Velma karakterének etnikumát lecserélik, majd később, hogy egy sor másik szereplőét hasonlóan.

2023-ban amúgy is puskaporos hordó az egész "melyik karakter bőrszínét ér megváltoztatni" dolog és az egész ezzel kapcsolatos kultúrharcos front amúgy is parttalan és unalmas "viták" színterévé vált.

Hirdetés

Tudtuk, hogy megosztó lesz, igen. De azt nem sejtettük, hogy annyira vállalhatatlanul rossz lesz a Velma, hogy minden oldalról kialakulni látszik egy konszenzus a sorozat borzalmasságát illetően. Jómagam az animációs stílus nagy rajongója vagyok, és kifejezetten örülök a felnőtteknek szóló rajzolt történetek reneszánszának (amit a streaming szolgáltatók hoztak el nekünk). A körvonalakban hasonló koncepciójú Harley Quinn sorozatról zengtem már ódákat itt az oldalon, pontosan ezért nagy érdeklődéssel vetettem bele magam a Velmába, nézzük mit hoznak ki ebből az őrült ötletből.

Hát elég rossz ez a sorozat. Az a fajta rettentően ratyi, olyannyira működésképtelen, csapongó, kaotikus hulladék, ami számomra már olyan rossz volt, hogy... jónak nem mondanám, de annyira volt rossz, hogy hétről hétre valami perverz kíváncsiság miatt mégiscsak megnéztem. A következő bekezdésekben megpróbálok elmélyült elemzést nyújtani a Velma vállalhatatlanságának mibenlétéről, mert olyan tünetektől szenved ez a sorozat, ami a kortárs filmgyártást is évek óta sújtja.

Alapból lenne azért itt egy elég érdekes felütés: Velma gyermekkorában elvesztette édesanyját, aki eltűnt, avagy elhagyta őket, nem igazán tudni a részleteket. Velmát azóta hallucinációk gyötrik, amint nyomozásba kezdene. Fő helyszínünk egy gimnázium, a Scooby-Doo sorozatból ismert karakterek mind középsulisok, ahol az első epizód nyitányában meghal egy diáklány. Majd ezután többen is, és mindez egy kusza, régmúltra visszavezethető rejtélyhez kapcsolódik.

Míg japánban az anime formátumban évtizedek óta filmgyártásra is jellemző különböző műfajú és tematikájú alkotások jelennek meg, a nyugati animációs alkotók gyakran esnek túlkompenzálásba annak kapcsán, hogy tényleg felnőtteknek készül egy-egy sorozat. Kötelező jelleggel erőszakosnak, véresnek, trágárnak kell lenni, de ugye mindezt öniróniával is kezelni kell, és egy percre sem gondolhatja magát túlságosan komolyan a sztori. Ha már egyáltalán van történet, és nem az antihősszerű karakterek fura motivációikból sarjadó marhulását nézzük. Pedig ez a formátum, szerény véleményem szerint, gyakran sokkal alkalmasabb grandiózus, eposzi történetek megelevenítésére, mint élőszereplős társaik. Gondolok itt hirtelenjében az Arcane, a Castlevania, a DOTA: A sárkány vére és az új He-Man Netflix sorozatokra.

A Velma mindent megpróbál magában foglalni, amit rettentően utálok a posztmodern történetmesélésben: az állandó intertextualitást, műfaji dekonstrukciót és metanarratívát. Emeljük is ki ezekből az egyiket: hogyan, és milyen műfajt dekonstruál a Velma? A whodunit krimiket, a slasher horrorokat, a gimis filmeket és a rajzfilmeket úgy en bloc. Ezt kiváló írással és humorérzékkel lehet jól csinálni (ahogy a Harley Quinn teszi évadról évadra), de a Velma írói gárdája ezekből annyit képes kihozni, hogy rámutat egy műfaji toposzra, vagy klisére, majd az egyik karakter (legtöbbször Velma) szájából elhangzik, hogy ez bizony pont egy olyan dolog, ami az ilyen-olyan filmekben szokott megtörténni. Olyan szinten nincs sport- és kreatív értéke ennek az önismétlő húzásnak a Velmában, hogy egy idő után az agyam védelmi mechanizmusa megpróbálta ignorálni ezeket a kikacsintásokat.

A Velma "humorának" másik szegmense a már előzetesekben is látható metaság, amikor a sorozat saját magát, a saját maga megítélését tematizálja: röpködnek a kiszólások a nézőknek, hogy ez nem egy olyan sorozat, amit régebben ismertünk, ezeknek a karaktereknek más bőrszínük van, másfajta karakterdinamikák ezek, mint amikhez szokva vagyunk. Én ezeket az írói húzásokat önmagában nem szeretem, de a Velma még ezt is olyan primitíven, kétbites módon valósítja meg, hogy nehéz értelmezni, mi egy-egy csattanó értelme. Azt is nehéz értelmezni, hogy hipotetikus módon min kellett volna felkacagni. Kiváló példa erre az eredeti Scooby-Doo rajzfilmek Bozontja, aki itt egy afroamerikai simp (ne is menjünk bele). Bozont karakterével kapcsolatban egy meme, egy elterjedt poén, hogy biztos füvezik, és ezért viselkedik olyan furán, és hiszi, hogy tud beszélni a kutyával. A sorozatban Bozont új verziója egy párbeszéd közben kijelenti, hogy ő nem drogozik/füvezik és elítél minden ilyet. Majd belepislog a kamerába. Értitek, ez az inverze a memének, amiről beszéltem... értitek, ez ilyen vicces... Szóval ilyen és ehhez hasonló humorbonbonokban bővelkedik a Velma sorozat lépten nyomon.

Valójában Velma maga egy nagy antitézis. A sorozat, ahogy magát definiálja. Scooby-Doo, de mégsem Scooby-Doo, a karakterek csak névleg azok akik, mindenkinek teljesen meg van változtatva a személyiségé, a bőrszíne, a kora. A közeg és a felállás is teljesen más. Teljesen öncélúan fordít ki a feldolgozott meséből mindent, kizárólag azért, hogy lássuk: ez nem olyan. Antitézise a slasher horroroknak és a tini drámáknak, hiszen annyira leledzik csak ezekben a műfajokban, hogy kicsúfolhassa őket a sajátosságaik miatt, de egy pillanatra sem azonosul velük.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


A sorozat humorának másik felfoghatatlan aspektusa, hogy gyakran nulla átgondoltsággal dobál be hasonlatokat, vagy próbál provokatív lenni. A Velma hoz magával egy progresszívnak látszó szellemiséget, ami adná magát, hogy a szexizmus, rasszizmus, gazdasági egyenlőtlenségek kapcsán merész poénokat kreáljon (ami egyértelműen dühítene egyes rétegeket), de mindezt olyan rettentő sutasággal teszi megállás nélkül, hogy minden provokatív él elvész. A sorozat egy pontján kiderül, hogy régebben egy fekete tudós agyakat akart kicserélni. Velma megjegyzi, hogy fura, mert az agyak kicserélése a fehérekre jellemző. Pardon? Ez egy létező sztereotípia, hogy a fehér ember agyakat cserélget? A probléma, hogy a sorozat hihetetlen gyors tempót diktál, mindenkinek pörög nyelve, folyamatosan röpködnek az ilyen poénok és kikacsintások, de a többségüknek leginkább nincs értelme. Még azt sem éri el, hogy provokatív, vagy merész legyen. Mintha ebben a cikkbe beszúrnám egy bekezdés végére, hogy a nagyon gazdag emberek cicákat szoktak rugdosni, haha. Értitek, mert gonoszok, mert gazdagok, a cicákat meg szeretjük, ők meg rossz fejek. Haha.

A Velma a folyamatos poén- és utalásáradatával próbál okosnak tűnni, egy társadalmilag és műfajilag tudatos sorozatnak, de mint kiderült, a mennyiséggel nem lehet elfedni a minőséget. A Velma pocsékságának szintjében egy fenomén: Scooby-Doo újragondolásként értelmezhetetlen, slasher-whodunit-tinidráma paródiának pocsék, humoros meta animációs sorozatnak nem vicces.

Sajnálatos, mert maga az animáció rendben lenne, a '80-as évek hangulatiságát és a Sikoly filmek koncepcióját inkább az előtérbe tolva valami sajátos és önnön jogán is értelmezhető alkotás is kikerekedhetett volna a Velmából. Helyette minden próbálkozásában olyan látványosan elbukó sorozatot kaptunk, ami kizárólag katasztrófaturistáknak lehet ideális időtöltés.

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.