Hirdetés

Évadkritikák: Preacher - 1-3. évad

|

Még gyorsan az augusztusban debütáló negyedik évad előtt újra ledaráltuk a meglévő szezonokat és legalább annyira szerettük őket ismét, mint ahányszor húztuk a szánkat.

A cikk spoilermentes!

A Preacher (magyarul megjelenő Prédikátor) egy rendkívül igényes és egyben furcsa képregényként indult, ami a groteszk karaktereivel, a polgárpukkasztó oldalfoglalásaival és persze a tabudöntögető megszólalásaival örökre beírta magát a képregénytörténelembe. Az évek során világszerte milliós rajongótáborra tett szert, akik között ott büszkélkedhet maga Seth Rogen (Csekély esély, 50/50), Evan Goldberg (Superbad - avagy miért ciki a szex?, Virsliparti) és Sam Catlin (Breaking Bad) is, és ők együtt annyira imádták a Preachert, hogy addig házaltak az adaptáció ötletével, míg végül az AMC engedett nekik és rábólintott a projektre.

Hirdetés

A képregények megfilmesítése azonban már régóta fennállt, viszont a kellő technológia, illetve a szókimondóság még nem volt anno a helyzet magaslatán - egészen 2016-ig. Ekkor indult útjára ugyanis maga a sorozat, ami egy csapásra kultikus lett, és habár a kezdést követően kissé lefelé ívelt a minősége a további szezonoknak, még így is egy rendkívüli sorozattal van dolgunk.

Preacher - 1. évad (2016)

Hirdetés

Maga a Preacher a címben megjelölt prédikátor, Jesse Custer történetét mondja el, aki egy kis texasi városka tiszteletese. Utálja az életét, az egyházi esküje fejében folyamatosan iszik, dohányzik, sőt még az erőszakot sem veti meg olykor. Emellett éli a jelentőségteljes kis mindennapjait, menekül a múltja elől, egészen addig, amikor egy elsőre megmagyarázhatatlan entitás, a Genezis a testébe nem költözik, ezzel pedig olyan szuperképességet adva Jesse-nek, hogy a kimondott szó erejével bárkit rá tud venni bármire (értsd: bármire). Viszont ezt a Genezist (ami elvileg saját magától szökött meg egyedül) két angyal is keresi, hogy visszavigyék a Mennyek Országába, és nem mehetnek vissza üres kézzel, mert akkor bukottakká válnak. Jesse pechjére feltűnik még régi szerelme, Tulip O'Hara, valamint egy teljes beszámíthatatlan, alkoholista, több százéves vámpír, Cassidy is, akik együttesen forgatják fel a texasi prédikátor (ehhez képest) nyugisnak mondható életét.

Már talán ennyiből is látszik, hogy a Preacher csaknem minden tabut ledöntött, amit egy évad alapján le lehetett dönteni - ha rajzfilmként indult volna útjára, akkor méltó vetélytársa lehetett volna a South Parknak. Sok interjúban említették Rogenék, hogy a lehető legpontosabban szerették volna visszaadni az eredeti képregények hangulatát és stílusát is, nyilvánvalóan egy-két részlet, helyzet, döntés megváltoztatásával. Az első évad alapján pedig végérvényesen kimondható, hogy ez tökéletesen sikerült is nekik. Az apróbb változások egyáltalán nem szembetűnőek, ha nem vagyunk rasszisták vagy ha az adaptáció alatt nem a fénymásolást értjük. Vizuálisan gyönyörű lett az évad, kicsit sem érződik rajta a műviség, viszont az egyik legnagyobb meglepetés a szezon kapcsán a rettentően színes mellékszereplői gárda. Csaknem minden fontosabb karakter kap egy igényes háttérsztorit, megtudjuk a hogyant és a miértet is, és hasonlóan a Breaking Badhez vagy a Better Call Saulhoz, többet akarunk látni belőlük, még behatóbban meg szeretnénk ismerni őket - amit nem minden TV széria mondhat el magáról.

Hirdetés

Ehhez persze hozzátartoznak a főszereplők is, akik mindhárman a sorozat mozgatórugójává váltak. Kezdésnek rögtön itt van Jesse, akit Dominic Cooper kelt életre (őt többek között Howard Starként ismerhetjük az Amerika Kapitány: Az első bosszúállóból), és szinte azonnal észrevehető, hogy a színész mennyire örömtelien lubickol ebben a szerepében. Szinte tökéletesen hozza a múltját felejteni akaró, kissé megtört figurát, aki a jót szeretné cselekedni, de azt a rosszon átgázolva tudja csak elérni. Mellé csatlakozik az Oscar-jelölt Ruth Negga (Loving vagy az idén megjelenő Ad Astra) Tulip szerepében, aki talán a leginkább magával ragadó karakter a teljes sorozatban. Minden egyes megszólalása aranyat ér, a mimikája és az orgánuma külön fogalom, és egy borzasztóan szerethető komplex női karaktert hoz csípőből, aki (megkockáztatom) még a képregényes énjét is simán lekörözi. Végül nem mehetünk el szó nélkül Cassidy mellett sem Joseph Gilgun (Lockout - A titok nyitja) megformálásban, aki habár nem egy színészóriás (ez leginkább a következő évadokban fog feltűnni), de ügyesen alakítja a be- és kiszámíthatatlan vámpírt, aki jelen esetben inkább játszik a saját zsebére, mintsem hogy segítse a többi karaktert. Ezzel szemben a beszólásai és a szövegei rendkívül szórakoztatóak, mint ahogy a képregényekben is.

Negatívumként mindössze annyi hozható fel az első évad kapcsán, hogy akinek nem bírja a gyomra az erőszakot és a több hektó vért, illetve kicsit hadilábon áll a Seth Rogen-féle humorral, az a néző ténylegesen unni fogja magát mind a tíz epizódon keresztül. Viszont ha kicsit is fogékonyak vagyunk a nagyon fekete humorra, és tudunk olvasni a sorok között (mert azért többről szól ez a sorozat, mintsem gondolnánk), akkor egy nem mindennapi élményben lehet részünk. Csak ajánlani tudjuk.

Értékelés: 90%

Preacher - 2. évad (2017)

Hirdetés

Amennyire vártuk sokan a Preacher második évadát, ami pontosan egy év múlva érkezett is szépen, annyira nagy csalódás ért minket végül több szempontból. Viszont megjegyzendő már a legelején a félreértések elkerülése végett, hogy még így is egy jó sorozatról beszélhetünk, mindössze csúfosan irányt tévesztett ezzel a második etappal, amit még a harmadikra se nagyon tudtak korrigálni. Egyrészről túlzottan hosszúra nyújtották az évadot; a teljesen normál tíz epizód helyett most tizenhárom lett a jussunk, viszont ezzel mindösszesen azt érték el a készítők, hogy sokkal-sokkal lassabban halad előre a történet - így például a kezdeti autósüldözés után jó sokat kell várnunk valami "ténylegesen" pörgős és izgalmas akcióra (és ezt elsősorban nem mi mondjuk, hanem maguk Rogenék). Másrészről pedig az évad befejeztével olyan érzésünk lesz, mintha az alkotók nem is tudták volna, hogy pontosan mit akartak volna kezdeni ezzel a teljes szezonnal.

Több új karaktert is behoztak, mint Lara Featherstone-t (Julie Ann Emery), F. J. Hoovert (Malcolm Barett), Herr Starrt (Pip Torrens) vagy éppen magát a Pokolban sínylődő sötét nagy urat, Adolf Hitlert (Noah Taylor fergeteges alakításában), viszont ellentétben az első évad karaktereivel, alig-alig bontják ki ezeket a szereplőket. Nem nagyon ismerjük meg őket, csak a felszínes tulajdonságokat, jellemzéseket kapjuk meg, és így eléggé grimaszolva állunk ezekhez az újonnan érkezettekhez. Persze vannak köztük olyanok, akiknek rendes háttértörténetet kanyarítottak, de a legtöbbjük csak úgy lóg a levegőben ilyen passzív-aktív figura szintjén.

Jesse-éket is csak ímmel-ámmal mélyítik el jobban, amiből sokkal többet ki tudtak volna hozni, és ez igaz még magára a fő történetre is. Az első évad vége és a második évad vége között gyakorlatilag alig történt valami jelentős, fontos dolog. Mintha egy többszezonos sorozatnak néztük volna a töltelékévadját (itt rád nézek Ray Donovan, Orange is the New Black, valamint csaknem a legtöbb mai szitkom), annyira kihagyható és súlytalan az egész - ami borzasztóan nagy kár, hiszen nagy volt benne a potenciál, de sajnos nem kezdtek vele semmit. És ha ehhez még hozzávesszük azt a tényt is, hogy a pörgős, izgalmas szcénákból is jócskán visszavettek, igencsak lefelé görbül a szánk.

Persze nem minden csalódáskeltő a második évadban, hiszen a megvalósítás még mindig lehengerlő, legyen az véres akciójelenet, múltba visszarévedő flashback avagy a kötelező és szükséges (valamint szerencsénkre blőd humorral megáldott) erőszak. Ezen kívül az új helyszínek, mint például sokunk kedvence, a Pokol is rendkívül ötletesre sikeredtek, csak kár, hogy túlontúl emlékezetes eseményeket nem nagyon tudunk hozzájuk kötni. Olyan érzés keríti a nézőt a hatalmába, mintha csak és kizárólag a vallás szembeköpését hangsúlyozták volna a második felvonásban, ami igaz, hogy tisztelendő és szükséges valamilyen szinten, de ezzel fókuszát vesztette a sorozat az első évadhoz képest, ami több mindent markolt és mindet meg is fogta. Ezzel persze nem lesz a Preacher második etapja rossz, csak kissé csalódáskeltő.

Értékelés: 70%

Preacher - 3. évad (2018)

Hirdetés

Félve kezdtünk neki tavaly a harmadik szezonnak, még annak ellenére is, hogy a készítők külön kihangsúlyozták, hogy tanultak a második évad hibáiból és végig azon voltak, hogy kijavítsák őket - ez pedig tisztelendő. Az már annyira nem, hogy ezen hibákból meghagytak egy-kettőt, és ezen az útvonalon mentek keresztül az elejétől a végéig, vagyis látszik a törekvés, de még mindig szemet szúróak a hibák. Mondjuk ezt úgy, hogy az évad kezdése valami fergetegesre sikerült, azonnal beránt a hangulata, ami legnagyobb pechünkre nem tart sokáig. A második epizódtól megint visszatérünk a kissé súlytalan lubickolásba, viszont az legalább a számlájára írható, hogy több izgalmasabb jelenetet kapunk, mint előzőleg.

Rogenék ezúttal odafigyeltek arra, hogy visszavegyék a felettébb hosszúra nyúlt játékidőt, vagyis újra tíz epizódot számlál az évad, amit kívülről nézve megtöltöttek minden jóval. Lesz itt bandás leszámolás, Jézus-hasonmások szó szerinti felrobbanása, indokolatlan, de legalább vicces péniszes poénok, bemutatják végre a Purgatóriumot, ami olyan ötletesre és magával ragadóra sikeredett, mint anno a Pokol, valamint végre valójában betekintést nyerhetünk, hogyan is működnek a dolgok a Pokol hercegénél. Szóval ténylegesen olyan élménnyel kecsegtet ez az évad, mintha minden eddigi problémát kiköszörültek volna, viszont ha a felszín alá nézünk, megint csak grimaszra húzódik a szánk.

Hirdetés

Egyrészről a történet konkrétan egy vicc - sokkal feleslegesebb, mint a második évadé, holott az sem volt a szezon pozitívumai között emlegetve. Jesse sztorija egy helyben toporog, sehová nem halad, alig derül ki valami velük kapcsolatban. Viszont fentebb már említettük, hogy Cassidy nagyobb hangsúlyt fog kapni a későbbiekben, ami igaz is, hiszen legalább az ő történetével, múltjával elkezdtek foglalkozni, de ez még így is édeskevés. Klisé-klisé hátán, de mi már annak örülünk, hogy rászánták magukat és foglalkoznak vele. Ehhez kapcsolódik még Tulip sztorija is, ami az évad egyik pozitívuma, hiszen az élet-halál harca nagyon meggyőző lett, és ebből ténylegesen megnéztünk volna többet is.

Másrészről pedig végig azt érezni az epizódok felépítettségén, hogy mindent a következő (elvileg befejező) szezonra szeretnének felhúzni, mindenféle lényeges döntés, csavar, miegymás ott fog eldőlni, itt nem. Pontosan emiatt a nézőben önkéntelenül is benne van egy olyan "haladjunk már" feeling, hiszen csak azt érezzük, hogy húzzák az orrunk előtt a mézesmadzagot (már két évada), de ebből mi nem kapunk semmit sem. Így a szezon vége is felemássá sikerült; érdekelni érdekel minket is, hogy hova szeretnék kifuttatni a sztorit, de elnézve az utóbbi huszonhárom epizódot, van bennünk félsz - méghozzá nem is kevés.

Értékelés: 75%

Hirdetés

Összegzésképpen mi továbbra is arra buzdítunk titeket, hogy bátran vágjatok neki a Preachernek, mert a hibái ellenére is olyan egyedi hangulatot és stílust nyújt, amit csak igen kevés sorozat képes. Ha tovább tudtok lendülni a fenti problémákon, akkor pedig még annál is jobban fog tetszeni nektek. Az első évadot mindenképpen melegen ajánljuk, a másik kettőt már csak a rajongóknak, illetve akiket érdekel, mi lesz végül a negyedik szezonban. Viszont ne tartsátok magatokban, osszátok meg velünk is, nektek mi tetszett leginkább a Preacherben, illetve mit vártok a negyedik felvonástól.

 

A Preacher negyedik évada idén augusztusban (napra pontosan negyedikén) fog elstartolni az AMC műsorán.

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.