George Clooney bebizonyította már, hogy még a sci-fi filmekben is mennyire otthonosan tud mozogni, elég csak a Brad Bird-féle Holnapoliszra gondolni (az egyébként Oscar-díjas Alfonso Cuarón rendezte Gravitációt direkt nem sorolom ide, hiszen az attól még nem lesz science-fiction, hogy az űrben játszódik). Pontosan emiatt sokunk tűkön ülve várta, mit fog kihozni Lily Brooks-Dalton bestselleréből, Az éjféli égboltból - hiszen itt a kamera mindkét oldalán helyet foglalt. Az eredmény pedig egy szívvel-lélekkel készített, néhol megindító, néhol pattanásig feszült pillanatokkal dúsított mozi lett, amit bárcsak a nagyvásznon láthattunk volna a látványa miatt.

 

Az éjféli égbolt (eredeti angol címén The Midnight Sky) egy több szálon futó, majd a végére összeérő történetet mutat be, aminek központi figurája a Clooney által játszott Augustine. Ő már fiatal éveiben azon dolgozott, hogy az univerzum számtalan bolygója közül találjanak legalább egyet, amin továbbvihetik az életet, hiszen a Föld évről-évre lakhatatlanná válik. Ezt még megfejeli az a csapás is, hogy egy globális katasztrófa következtében nagy mennyiségű sugárzás kezd szétterjedni, ami rákényszeríti az embereket, hogy a föld alá meneküljenek. Augustine egymaga marad egy sarkköri csillagvizsgálóban, hiszen az idős éveire halálosan beteg doktor minden áron kapcsolatba kell, hogy lépjen egy távoli bolygóról éppen hazaérkező űrhajó legénységével - arra biztatva őket, hogy forduljanak vissza, ne térjenek haza…

Már ennyiből is látszik, hogy a történet a hasonszőrű filmekével ellentétben csavar egyet a standard felálláson. Nem azért szorítunk hőseinknek, hogy épségben hazaérjenek és landoljanak a Földön, hanem hogy időben megkapják a csillagvizsgáló üzeneteit, ne térjenek haza. Felváltva láthatjuk, ahogy Augustine utolsó erejével is azon van, hogy figyelmeztesse a hajó utasait; ahogy a legénység egy eddig feltérképezetlen úton próbál hazajutni a Földre és ahogy Augustine a fiatal éveiben családját és szerelmét is hátrahagyva csak a munkájának él. Utóbbi kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a fiatalabb doktort nem Clooney játszotta el megfiatalítva, ahogy lenni szokott mostanság, hanem találtak egy hellyel-közzel rá hasonlító színészt (Ethan Peck), akinek orgánuma viszont akkora telitalálat volt, hogy élmény volt látni/hallani.

Ha már egy sci-firől beszélünk, mindig egy sarkalatos kérdés a film látványvilága. Az éjféli égbolt pedig igencsak gyönyörű lett. A cselekmény nagy részében a Földön vagyunk (a csillagvizsgálóban vagy éppen a sarkköri hóviharban), a maradékban pedig az űrben, az aszteroidákkal hadakozó legénységgel. Míg előbbinél legfőképpen az operatőri munka és a finom díszlet a kiemelkedő, addig utóbbinál valóban az űr és az ismeretlen bolygó látványa csúcsosodik ki. Az operatőr Martin Ruhe (Control, Harry Brown, Az amerikai vagy éppen A 22-es csapdája sorozat) képei lenyűgözőek, és annak ellenére, hogy néhány jelenetnél kissé kilóg a lóláb a CGI területén, az élményből egyáltalán nem dob ki. Ha hasonlítanom kellene egy másik sci-fihez, akkor a szintén Netflixen debütált, Natalie Portman-féle Expedícióra mutogatnék, ami nem feltétlenül látványának stílusában egyezik meg Az éjféli égbolttal, hanem annak kifinomultságában és megkapó erejében.

Maguk a színészek is remekelnek, élükön nyilvánvalóan George Clooneyval. Mivel ő volt a rendező is, a legtöbb és leginkább érzelemdús időt magának adta, ami rengeteg helyen félremehetett volna, de mégsem. Játéka letisztult, egyszerű, szinte hétköznapi - már amennyire hétköznapinak hat egy sarkköri csillagvizsgálóban ténykedő doktor -, és amikor az érzelmek kerülnek előtérbe (legfőképp a film végi rádiós jelenetnél), akkor is megállja a helyét. Mellette Felicity Jones (Szólít a szörny) és David Oyelowo (Selma) párosa is nagyszerű, ahogy Kyle Chandler (A régi város) vagy éppen a mellékszerepben feltűnő Demián Bichir (Aljas nyolcas) is hozzák a formájukat. Külön kiemelendő a mozi egyik legédesebb tüneménye, Caoilinn Springall, az alig tízéves, elveszett kislány, aki egyetlen egy szót sem szól végig - ez persze nem igaz, de majd meglátjátok -, arcjátéka viszont olyan aranyos, hogy a néző sok helyen nem tudja megállni, hogy ne mosolyogjon.

Mégis, Az éjféli égbolt egy rétegfilm, és még ha nem is annyira, mint a sokkalta személyesebb Mank vagy éppen a Volt egyszer egy Hollywood, akkor is rengetegen állhatnak fel előle keserű szájízzel. A film nem hoz be annyira sok újdonságot a zsánerbe, sőt a tudományos-fantasztikum elegyéből a tudományát minden oldalról meg lehetne támadni. Sokaknak unalmasnak is hathat a közel két órás játékidő, hiszen túlnyomórészt három-négy főbb jelenetet láthatunk kibontva, plusz az apróbb kisebbeket. Viszont két olyan eleme van a filmnek, amik a leginkább ki tudják csapni a biztosítékot egyes embereknél: a hatásvadász stílusa és a történet üzenete/célja.

Nem végig, de döntően a legtöbb jelenet kissé nagyon hatásvadász lett, kissé nagyon fogja a néző kezét és nem szeretné, ha túlzottan elkalandoznánk. Nyilvánvalóan ettől nem lesz borzasztó a végeredmény, mégis abszolúte feltűnik a sok szájbarágás - amik amúgy betudhatóak a klasszikus forma védjegyeinek is. A film üzenete viszont egyértelműen elronthatja bizonyos embereknek az élményt. Mindenféle és fajta spoiler nélkül (amik amúgy kitalálhatóak), Az éjféli égbolt ennél az adott pontnál fog rátérni az újítás ösvényére, ami a rizikófaktor nevű fák között húzódik. A legtöbb hasonló, klasszikus sci-fikkel ellentétben olyan módfelett reményvesztettre sikerült a lezárás (amire egyébként a hosszúra nyúló stáblista még inkább rákontráz), hogy kissé kiveszik a nézőből a pozitív gondolkodás és a szereplőkkel együtt vág fapofát. Hogyha elsősorban emiatt gondoljuk majd rossznak az alkotást, akkor valamilyen szinten jogosan tesszük - mégis érdemes minderre egy egyedi struktúraként tekinteni, hátha azzal megbékélünk.

Ám Az éjféli égbolt ennek ellenére is egy jó kis mozi lett. Nem fogja feltalálni a spanyolviaszt, plusz amellett hogy az utálkozók minden egyes elemét ízekre szedhetik (és megnyugodhattok, fogják is…), valamiért üdítő volt látni egy régimódi, klasszik sci-fit. Nem ez lesz a legkiemelkedőbb rendezése Clooneynak (az Egy veszedelmes elme vallomásai, a Jó estét, jó szerencsét! vagy éppen A hatalom árnyékában után), sőt még színészként sem, de filmes szempontból egy ilyen borzasztóan félresikerült év után mégis megéri ráfordítani az időt - főleg, ha szeretjük a műfajt. A kevésbé lélekemelő lezárás ellenére tökéletes kikapcsolódást nyújthat a két ünnep között, és habár nem fogjuk túlzottan gyakran elővenni az elkövetkező években, a sárga földig lehúzó kritikákat egyáltalán nem érdemli meg.