Még tavaly júliusban, egy az eddigi évadokat összefoglaló sorozatajánlóban mondtam azt, hogy a Better Call Saul készítői, Vince Gilligan és Peter Gould szerint rendkívül jót fog tenni ez a nagy szünet a sorozat negyedik és ötödik felvonása között. Egyebek mellett fellélegezhettek kicsit, lazíthattak a gyeplőn, és persze volt idejük többször is átrágni magukat Saul Goodman hattyútáncát illetően. Aztán egy jöttment hír szerint nem a mostani szezon lesz a széria lezárása, hanem a soron következő hatodik (ezzel pedig egy évaddal meg is előzte nagytesót, a Breaking Badet) - ez többek között azért vált a sorozat javára, mert nem kellett egy erőltetett menetű, szélvész gyors tempójú befejezést csinálni neki, hanem szépen lassan, epizódról epizódra lehetett már most is dolgozni rajta. Mindez pedig végérvényesen megérte, hiszen a minap véget ért ötödik szezon lett a Better Call Saul legfeszültebb, legizgalmasabb és egyben legjobb évada is.

Szokásomhoz híven nem fogok spoilerezni, semmiféle kisebb-nagyobb fordulat leírása nem fogja elhagyni a klaviatúrát püfölő ujjaimat, főleg jelen esetben nem. A Better Call Saul ötödik évadja végre tényleg azt adta meg nekünk, amire legbelül, akár kimondottan, akár magunkba fojtva, de vágytunk: hogy Jimmy McGillből Saul Goodman váljon. A Breaking Badben megismert agilis, kapzsi, de végérvényesen szerethető zugügyvéd története kiforróban van, végre igaziból, legálisan tudja folytatni praxisát, ami elsősorban kellőképpen az aljanépség, a bűnözők és az erőszaktevők javára válik. Ám Jimmy (és persze élettársa, Kim) története mellett a sorozat továbbra is nagy hangsúlyt fektet Mike Ehrmantraut, Nacho Varga, Gustavo Fring, valamint az előző évad végén felbukkanó új "gengszterfőnök", Lalo Salamanca szálaira is.

Az adott, nem annyira fényes, de legalább kellőképpen véres útja végre megtalálta Jimmyt, de ha teljesen őszinték szeretnénk lenni mint tősgyökeres, igazi Breaking Bad és Better Call Saul rajongók, akkor minket elsősorban az évad legelején debütáló fekete-fehér jelenetek érdekelnek. Aki nem tudná, minden egyes szezon elején ezen pár perces képsorok a karakter jövőjét, a Breaking Bad és az El Camino utáni időszakot mutatják be. És mondanom sem kell, a legkisebb utalások, az alig észrevehető részletek teszik ezeket a pillanatokat izgalmassá és annyira pattanásig feszültté - pusztán "csak" a kíváncsiságra és az empátiára hagyatkozva. A jelenlegi jelenetekre pedig ezek a kifejezések hatványozottan igazak: igencsak érződik, hogy itt már előkészítik a sorozat végét, és pontosan emiatt válnak az olyan jelentéktelennek mondható események is fontossá, mint egy mezei telefonhívás.

Ám az is nyilvánvaló, hogy a forgatókönyvírók az összes többi eseményt sem bagatellizálták el, tekintve az elmúlt négy évadot. Annak ellenére, hogy a mostani szezon picivel gyorsabb, lendületesebb lett az előzőknél, mindez nem vált kárára, sőt emiatt érződik annyira másnak, kiemelkedőbbnek. Félreértés ne essék, ezzel nem estek át a ló túlsó oldalára, minden egyes esemény, történetszál profin és magával ragadó módon lett kibontva, mindössze végig az érződik, hogy mostantól a fontosabb, szükségesebb részek kerülnek előtérbe, nem az évadokat kitöltő mellékszálak (ld. a múlt szezonban Huell Babineaux elnyújtott története). Hasonló ennek a felépítése a Breaking Bad sorozatzárójához, vagyis csupa izgalmas, történet- és karakterformáló pillanatot látunk, pillanatnyi leállás vagy lassítás nélkül.

Az ilyen pillanatok mindegyike rendkívül fenomenálisra sikeredett. Jimmy ugye elkezdi gyakorolni praxisát Goodman néven, ezzel több emberhez elérve, de a mexikói kartell, a végletekig stílusos és közel zseniálisan eljátszott Lalo vezetésével újabb és újabb ügyeket sóz ügyvédünk nyakába. Kim egyre inkább felőrölődni látszik a Jimmy iránti szeretete és a munkája kapcsán, amik végérvényesen döntés elé állítják őt. Nacho amellett, hogy két tűz között mozog, pusztán az apját szeretné biztonságban tudni, ami kapcsán Mike-hoz fordul tanácsért, viszont ő a negyedik évad végi lélekromboló pillanatából nem tud hiánytalanul feleszmélni. Mindeközben Lalo rászáll Gusra, és teljesen ki szeretné túrni őt a bizniszéből, amihez a chilei étterem tulajdonosnak is van egy-két hozzászólása. És mindezt (meg persze egy rakás kikacsintást, megidézést - pl. Hank Schrader és Steve Gomez páros ikonikus felbukkanását) bele tudták sűríteni kerek tíz epizódba, úgy, hogy egyik szál kapcsán sem szenvedtünk semmiből sem hiányt.

Magával a nagy vonalakban lefektetett sztorival és a bennük lévő karakterekkel kapcsolatban pedig szükségesnek érzem megemlíteni az egyik legtöbbet foglalkoztatott kérdést bármilyen előzménytörténet kapcsán. Akarva-akaratlanul, de felvetődik a gondolat ilyen esetekben, hogy ha a látottak 99%-a előzmény, és mi, nézők tisztában is vagyunk a későbbi történésekkel, akkor miért nem veszik ki mindebből az izgalom és a pozitív felfűtöttség. Mindenféle belemagyarázás vagy elemzéstörténeti megközelítés nélkül annyi biztosan elmondható, hogy ha pontos választ nem is tudunk adni a kérdésre, a Better Call Saul ebben kimagaslik. Pontosan tudjuk, melyik karakternek mi lesz a sorsa (illetve nagyban sejtjük, hogy a Breaking Badben fel nem tűnő figurákkal hogy számolnak majd el), mégis egy lövöldözés, egy patthelyzet vagy egy feszült pillanat közben mind a tíz körmünket lerágjuk a kialakítás és a fókuszpontok manipulálása révén. Egész egyszerűen ezekben a momentumokban elfelejtjük, hogy egy előzményt nézünk, mert tudatosan vagy tudat alatt, megkapó képekkel, elgondolkodtató kérdésekkel, hozzánk közel álló motívumokkal rávesznek minket erre, és emiatt is tekinthető kimagaslónak ez a sorozat.

A történet és annak megformálása mellett a többi struktúrai elem is maradt ugyanolyan szinten, mint az előző évadokban: vagyis vagy zseniálisak, vagy közel tökéletesek. A színészek szabályosan elvesznek a szerepükben: egy idő után nem Bob Odenkirköt, Rhea Seehornt, Jonathan Bankset vagy Tony Daltont látjuk a képernyőn keresztül, hanem Jimmyt, Kimet, Mike-ot és Lalót. Száz százalékig elhisszük, hogy ezek a karakterek nem eljátszott figurák, hanem igazi emberek, aminél többet se a színész, se a néző nem kívánhat. Ehhez tartozik a Breaking Badben már megszokott kimagasló fényképezés és operatőri munka (meg persze a vágásról se feledkezünk meg), ami toplistás hollywoodi produkciókat utasít maga mögé eleganciájából és stílusosságából fakadóan.

Összegzésképp nagyjából ugyanazt tudom elmondani a Better Call Saul ötödik évadjáról, mint az előző négyről is: egy kivételesen profin, magával ragadó úton megformált sorozatot nézhetünk még mindig, ami most már sokkalta lendületesebb és fókuszorientáltabb lett. Érződik, hogy a vég felé haladunk, hogy epizódról epizódra készítik elő a mellék- és a főkarakterek lezárását, de mindez csak külön élményt ad a nézőnek, egy plusz empátiapontot szolgáltat. Negatívumot nem tudok mondani, viszont aki direkt így nézi majd, biztosan talál valamit, amiben kiélheti vágyát. A Better Call Saul még mindig az éppen sugárzott sorozatok legprofibban megírt és akár legjobb példája, ami kapcsán az ötödik évad végeztével jutottunk el oda, hogy ki kell mondjuk: nem csak felért a Breaking Bad színvonalához, de egy másfajta úton, másfajta megközelítésekkel, viszont ugyanazon és hasonló eszközökkel túl is szárnyalta azt.