Hirdetés

Ragadozó madarak - Kritika

|

Harley Quinn elszabadul és jajj annak, aki az útjába merészel állni!

Nem is olyan régen a Warner Bros. alaposan megirigyelte Kevin Feige és a Marvel Studios sikert sikerre halmozó filmes univerzumát, így aztán gondoltak egyet és maguk is belekezdtek az univerzumépítésbe, ami aztán, mint tudjuk, nem igazán azt hozta, amit eredetileg elvártak volna tőle. Egy csodálatos Wonder Woman-t leszámítva a Batman v Superman, az Öngyilkos Osztag és Az Igazság Ligája mind csúfos, ámde teljes mértékig megérdemelt bukása után a stúdió alaposan átszervezte az addig Marvel módjára elképzelt DC-s terveit, hogy ezután hanyagolva a sokszor felesleges univerzum építősdit, inkább teljes gőzzel az adott karakterre, netán karakterekre koncentráló, önálló mozik fejlesztését tegye meg elsődleges céljának. Ennek első valódi eredményét még a Jason Momoa-féle Aquamanben, majd tavaly a Shazamban! és a DCEU-t messziről elkerülő Oscar esélyes Jokerben vehettük szemügyre, most pedig itt van nekünk a Margot Robbie szerelem projektjeként dédelgetett Ragadozó madarak és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása. Mely amellett, hogy végre átadta magát az R-es korhatár besorolásból eredő jótékony kreatív szabadságnak, egyfajta bocsánatkérésként is funkcionál azokért a fájdalmakért, amiket még az Öngyilkos osztag okozott nekünk.

Első látásra jómagam is eléggé szkeptikusan álltam Robbie hölgyekből verbuvált antihős(nő) kompániájához, mivel az előzeteseket elnézve nem igazán értettem, hogy pontosan mire is megy majd ki itt a játék és megmerem kockáztatni, hogy ezzel nagyon nem voltam egyedül. Noha ez nem az első eset lenne, hogy egy kedvcsináló pontosan az ellenkezőjét váltja ki annak, mint ami amúgy a célja volna, de amíg a végeredmény eléri a kellő hatást, addig kár is ezen rágódni. A Ragadozó madarak márpedig bőven túlszárnyalja azokat a fránya elvárásainkat, hiszen nem elég, hogy a Shazam! példáját követve lerántja a DCEU-t a jóval személyesebb, világmegmentést még csak hallomásból sem ismerő talajra, még arra is képessé válik, hogy egy olyan DC-s antagonistát mutasson be nekünk, akitől végre tényleg a hideg fog futkosni a hátunkon. De menjünk csak szépen sorban. Az első Deadpoolhoz hasonlóan a nonlineárisan futó történet valamivel a Suicide Squad eseményei után veszi fel a fonalat, mikor is az addig elválaszthatatlannak hitt Harley Quinn és Joker románca végleg zátonyra futott, így előbbinek hosszú idő után először ismét csak magának kell kitalálnia, hogy mit is szeretne kezdeni magával és a hirtelen jött fránya szabadsággal.

A szakítás és ezzel együtt Jared Leto Jokerének, valamint az Öngyilkos Osztagban történtek teljes ignorálása - néhány jópofa easter egget leszámítva - a lehető legjobb döntésnek bizonyult, mivel így tényleg csak a producerként is jelenlévő Robbie-n, a korábban az Űrdongót jegyző Christina Hodsun forgatókönyvírón és Cathy Yan rendezőn múlott, hogy milyen irányba kívánják elvinni az addig kvázi egyfajta jelentéktelen oldalbordaként tengődő figurát, akit a körülötte lévő férfiak egészen eddig csak egy csinos pofiként tartottak számon. Mondanom sem kell, ennél nagyobb hibát nem is követhettek volna el, mivel az emancipációt kereső Harley önmagában is egy megállíthatatlan jelenség, aki ha kell egy egész bandányi rosszfiút taccsra vág, méghozzá olyan stílusérzékkel, hogy annak láttán még John Wick is elégedetten csettintene.

Ugyanez a később Ragadozó madarak néven létrejövő csapat többi tagjáról is elmondható, akik Harleyhoz hasonlóan nettó ugyanabban a csónakban eveznek, vagyis elsősorban némi tisztelettel is beérnék a férfi nem képviselőitől, de ha kell ők is szétrúgják bárki hátsóját. Mary Elizabeth Winstead Vadásznője legnagyobb szívfájdalmamra Jurnee Smolett Bell gyilkos hangú Fekete Kanárijához, illetve Rosie Perez Reene Montoyájához képest a film nagyrészében megmarad afféle háttérszereplőnek, azonban az utolsó harmadban látható nagy leszámolásban végre kellő reflektorfényhez jut, amit történetesen az a Chad Stahelski hozott össze a film több másik akciójelenetével együtt, akinek anno a John Wicket is köszönhettük. Ezek után kár is lenne letagadni, hogy a Ragadozó madarak olyan, mintha a Deadpool és a John Wick legjobb elemeit gyúrták volna egybe.

Persze mire fel a rengeteg vagány akciójelenet, ha nincs hozzá egy valamirevaló ellenlábas, akivel jobb nem ujjat húzni? A főszereplő hölgyek azonban még ha csak közvetve is, de alaposan keresztbe tesznek a Fekete Maszkként elhíresült gothami maffiavezérnek, Roman Sionisnak, akinek több se kell hozzá, hogy innentől mindnyájukat holtan akarja látni. Ewan McGregor nagyszerű érzékkel kapta el a helyenként valóban félelmetes, máskor azonban kifejezetten szórakoztató nárcisztikus személyiségzavarral és hatalmas dühkitörésekkel küzdő Sionist. Ez már csak azért is nagy dicséret, mivel Fekete Maszk képében végre egy olyan értékelhető DCEU-s gonoszt kaptunk, akinek az alvilági kapcsolatain kívül szinte semmiféle szuperképessége nincsen.

Természetesen szót kell még ejtenem McGregor hű bérgyilkosáról, a Chris Messina által életre keltett Victor Zsaszről is, aki bár főnökével ellentétben nem kapja meg a neki kijáró rivaldafényt, ennek ellenére rá sem lehet különösebb panaszunk, mivel az áldozatait előszeretettel feldaraboló Zsasz így is képes néha a frászt hozni az emberre. A megfelelő hangulat megteremtésében elengedhetetlen szerepe van a zenei aláfestésnek is, és ebben a tekintetben Daniel Pemberton ezúttal sem okoz csalódást. A helyenként kissé rockos, míg máskor erős techno beütésű dallamai remek szolgálatot tesznek a negyedik falat előszeretettel áttörő Harley meséjében, sőt még a licencelt dallamok feldolgozásai is tökéletesen beleillenek ebbe a dilinyós elbeszélésbe.

Összességében Cathy Yannek és Margot Robbie-nak sikerült az, amiről sok más stúdió a mai napig csak álmodozik, hiszen játszi könnyedséggel hozták össze az első olyan csak női főszereplőkkel operáló csapatmozit, ahol a manapság szitokszóként használt girl powert végre tényleg nem lehet negatív értelemben felhozni, hiszen a férfi szereplők kompetensségükben végre abszolút nem maradnak le semmiben a hölgyek mellett. A Warner ennek ellenére még mindig nem dőlhet hátra, elvégre még mindig rengeteg behozni valójuk van a nagy rivális mellett, mindenesetre ha marad a jelenlegi irány, vagyis a továbbiakban is hagyják az alkotókat szabadon alkotni, akkor innentől kezdve tényleg csodasztikus jövő áll a DC elkövetkezendő alkotásai előtt.

Ragadozó madarak

Kinek Ajánljuk
  • Akik imádják Margot Robbie-t
  • Akik mindig is látni szerettek volna egy női John Wicket
  • Akik gyűlölték az Öngyilkos Osztagot
  • Akik szerint a hölgyek is legalább annyira tökösek tudnak lenni, mint a férfiak
Kinek Nem
  • Akik már az Öngyilkos Osztagban sem csípték Harley Quinnt
  • Akiket zavar, ha egy film máshol már látott elemekből építkezik
  • Akik már a Wonder Womanben herótot kaptak egy erős nő láttán
  • Akik már régen eltemették a DCEU-t

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.