DVD-n láttuk: Tehetség

|

Amikor Amerika Kapitány nem a pajzsával és az öklével küzd valakiért, abban is lehet valami erkölcsileg magasztos.

Mi a jobb egy gyereknek? Ha a képességeinek megfelelő környezetben nevelkedhet, de le kell mondania a gyerekkor jó részéről, vagy maradjon inkább gyerek, játsszon, szerezzen barátokat, szocializálódjon, még ha látszólag nem is ezt igényli a természete? Olyan kérdések ezek, amelyekre nem lehet egyértelmű választ adni (pláne bizonyos élethelyzetekben), Hollywood függetlenfilmes szekciója pedig, ha nem is egy végtelenül eredeti, de mégis több mint kielégítő választ ad a kérdésben.

Hirdetés

Marc Webb a zseniális 500 nap nyárral tette fel magát a térképre, amelyben Woody Allen Annie Hallját idézve, a XXI. századi igényekhez szabva járta körbe azt az álomgyárban sokszor igencsak hanyagolt témát, hogy mi van akkor, ha két jóravaló fiatal, akármennyire is szeretné, mégsem passzol össze, mert valami hiányzik a képletből. Ezek után Hollywood azt a manapság bevált trendet alkalmazta, hogy hozzávágott egy nagy költségvetésű filmet. Sőt! Rögtön egy egész franchise-t! A csodálatos Pókember egyik legizgalmasabb húzása egyértelműen ő volt Andrew Garfield mellett és karakterközpontú, fiatalosan friss megközelítése némileg mégis üdítőleg hatott az egy kaptafára készült szuperhősfilmek között. A második rész esetében azonban a produceri és stúdiónyomással, a trendeknek való megfeleléssel (UNIVERZUMÉPÍTÉÉÉÉS!!!) már ő sem nagyon tudott mit kezdeni és noha nem rajta múlt elsősorban, Garfielddal együtt szélnek eresztették őket, hogy a Hálószövőt szépen végre beleinjektálják a Marvel Univerzumába, Garfield és Webb pedig mehetett vissza a balettba ugrálni. Ugyan továbbra is fáj az ember szíve, hogy ott van egy félbehagyott, rengeteg potenciállal rendelkező (és hiba kijavítására váró) franchise, ez szerencsére mindkét esetben jól sült el. Garfield azóta A fegyvertelen katonával és a Némasággal halmozta az elismeréseket, Webb pedig első filmjéhez hasonlatosan ismét a Fox Searchlight égisze alatt előállt ezzel a kis gyöngyszemmel.

Azért is volt szükség erre a hosszúra nyúlt bevezetőre, hogy megértsd, Kedves Olvasó, mennyire sokat számít egyes filmeseknél az alkotói szabadság, amit manapság csak az olyan zsenik tudnak maguknak kivívni, mint Christopher Nolan, hogy azt csinálhassanak, amit akarnak, máskülönben a többiek a sorozatok és független filmek terepén próbálkoznak tovább. Ugyan a sorozatoknál is egyre szembetűnőbb a minél nagyobb nézettség produkálására való törekvés és azután is folytatnak valamit, hogy az látványosan kifogyott a munícióból, a független, avagy kis költségvetésű filmeken nem érződik a producerek, a befektetők ostorcsapása a rendezőn, a forgatókönyvírón, a színészeken, akkor sem, ha értelemszerűen ők is arra hajtanak, hogy pénzüknél legyenek és minél több emberhez eljusson a művük (nem hiába filmipar a neve, függetlenül akármelyik szegmensétől). Ez a felszabadultság pedig tisztán érződik a Tehetségen, amelyben egy nagybácsi küzd matekzseni unokahúga felügyeleti jogáért a nagyanyjával szemben.

Ha ezt az egyszerű alapkoncepciót nézzük, akkor talán le is írhatnák egyesek a Good Will Hunting valamint a Kramer kontra Kramer szerelemgyerekeként, és a valóságtól sem állnának messze, ugyanakkor Webb bebizonyítja, hogy milyen sok múlik a tálaláson. (Megsúgom: Nagyon sok!) Már az első percektől egy szeretetteljes, nem mézes-mázos, eleven kapcsolat bontakozik ki Frank és unokahúga, Mary között a néző szeme láttára. Előbbinek nem könnyű, mivel amellett, hogy kevésből tengődnek ketten, azt is tudja, hogy a lány milyen képességekkel rendelkezik, mégis a normális életre próbálja nevelni, még ha utóbbinak ez nincs is igazán ínyére. A férfi környezetében azonban egyre többen vélik úgy - többek között az évek múltán felbukkant, akaratos nagymama - hogy a kislánynak jobb lenne lényegesen fejlettebb oktatásban részesülnie.

A film egyik nagy erénye, hogy igazán senkit sem sikerül velejéig gonosznak bemutatni, még a nagymamát sem, csak mindenki a gyerek érdekeit próbálja nézni. Ezt pedig Webb a legkevésbé sem didaktikusan, hanem könnyedén adja elő, amiben kiváló színészek vannak a segítségére. Chris Evansről már elég régóta egyértelmű, hogy több, mint egyszerű plakátfiú és képregényhős, most is könnyes szemmel, sokszor találóan csípős humorral harcol a kislányért. McKenna Grace-nek pedig el is hisszük, hogy érte érdemes harcolni és nem csak az eszéért: egyszerre bájos, akaratos, eleven, intelligens, gyermekien kíváncsi, vagyis elbűvölő. Utoljára Jacob Trambley A szobában nyújtott alakításánál lehetett ilyen szívet melengető (és hiteles!!!) gyerek performanszot látni.

Az ő alakításuk az igazi szíve és lelke ennek a produkciónak, amelyben néha becsúsznak enyhén hatásvadász jelenetek (mint például a kórházas) és akármennyire is sikerült Tom Flynn forgatókönyvírónak élettel megtölteni ezeket a karaktereket, látványosan típusfigurákkal dolgozik. Ez viszont mit sem von le abból, hogy Webb mozija nem csak a történet, hanem a bevezetőben megfogalmazott kérdések miatt is egy kedves és értékes film, amit olyan igényesen és ízlésesen sikerül tálalnia, hogy stáblista gördültével egy kicsit jobban érezzük magunkat tőle. Ehhez pedig nem kis tehetség kell.

Tehetség

Kinek ajánljuk
  • A kedves kis történetek kedvelőinek!
  • Szülőknek, nagybácsiknak, nagynéniknek!
  • Macskásoknak!
Kinek nem
  • Ha valami eredetibbre vágyunk!
  • Macskaallergiásoknak!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!