Hirdetés

Zack Snyder: Az Igazság Ligája - Kritika

|

Minél több a tudás, annál kisebb az ego. Minél nagyobb az ego, annál kisebb a tudás.

Hirdetés

A fenti Albert Einsteinnek tulajdonított mondás mindenféleképpen érdekes vetületet tud venni, ha a művészeten, különösen a filmiparon keresztül szemléljük. Az ego ugyanis a művészi önkifejezés elengedhetetlen kelléke, hiszen azon keresztül kommunikáljuk a közönség számára, hogy miként is látjuk a világot, az adott történetekről, karakterekről hogyan is vélekedünk. (És ha már itt tartunk: a kritikaírásra is ráhúzható.) Ráadásul a filmiparban mindezt úgy kell - vagy legalábbis kellene - érvényesíteni, hogy a stúdióérdekek is érvényesüljenek (minél nagyobb bevétel, minél hosszabb távon, minél szélesebb rétegekhez eljutva), de a művészi önkifejezés se sérüljön. Az egyensúlyt megtalálni nem egyszerű, pláne ha egyik, vagy másik (esetleg mindkettő) oldalon inkompetens alakok ülnek és az is előfordul, hogy pont egyiknek, vagy másiknak kell felülkerekednie ahhoz, hogy értékelhető, esetleg felejthetetlen végeredmény szülessen. Bármennyit is ostorozzák a mindig belepofázó stúdiófejeseket, olykor nagyon is kell az ő közbeavatkozásuk, hogy a nem mindig két lábbal a földön járó rendezők vízióit kordában tartsák a büdzsével egyetemben és a stúdiók is gyakrabban engedhetnének, ha nem minden áron marketingesek és fókuszcsoportok jósolnák meg, hogy a nézők mire is vágynak. Bizonyos szempontból az elmúlt évek leglátványosabb ilyen összetűzésének a végére most pont került és az alkotóval együtt a rajongók, avagy hívek érezhetik azt, hogy igazságot szolgáltattak nekik, máshonnan nézve viszont egy hatalmas felkiáltójel, ami azonban egy messzibb rémálom eljövetelét is elhozhatja.

Hirdetés

Mindenki ismeri a 2017-es Az Igazság Ligája körüli hercehurcákat, Zack Snyder személyes tragédiáját és távozásának az okát, majd a Joss Whedon által összetákolt végeredményt. Ebbe nem is mennék bele, abba viszont igen, hogy az egésszel kapcsolatban méltatlan a közbeszéd Whedonnal szemben (az elmúlt idők fényében legalábbis ebben). Ő volt a legkisebb rossz az egész képletben, felbérelték egy munkára, neki pedig rekordidő alatt egy teljesen más stílusú rendező alapanyagából kellett leszállítania egy a fent említett, marketingesek és fókuszcsoportok által összeállított vélemények alapján elvárt filmet. Mindezt úgy, hogy a Warner minimalizálja a károkat, amiket a Batman Superman ellen anyagi és kritikai fiaskója után kellett valahogy korrigálniuk, másrészt hogy a stúdió jó képet vágjon az éppen vele egyesülni próbáló AT&T társaság felé. Az eredmény egy, ha nem is vállalhatatlan, de látványosan középszerű Frankenstein-szörnye lett, ami pont azért lett olyan, mert pénzemberek érdekeinek kívánt megfelelni és nem a nézőknek, mint ahogy az sem véletlen, hogy nem a forgatás, az utómunkák során szoktak rendezőt és teljes direktívát cserélni produkciók. A balhét Whedon vitte el, az addig tákolt DCEU pedig ha nem is látványosan, de darabjaira hullott és azóta is próbálja összeszedni magát hol több (Aquaman, Shazam!, Wonder Woman), hol kevesebb (Ragadozó madarak, Wonder Woman 1984, a még mindig el nem készült Flash-film) sikerrel. Arról viszont már kevesebb szó esik, hogy az egész miskulancia már az alapozásnál, a Snyder által 2013-ban bebikázott Az Acélemberrel el volt rontva.

Az vitathatatlan, hogy a karakternek kellett egy kiadós vérfrissítés és Christopher Nolan "realista" Sötét Lovag-trilógiája hatására ezt majd minden franchise megpróbálta lemásolni, ami a még mindig 9/11 sokkot feldolgozni próbáló Hollywooddal még rímelt is volna. Nem ezen bukott el és nem is azon, hogy Snyder szinte egy az egyben lemásolta Nolan Batman: Kezdődik!-jének a szerkezetét (technikailag a mai napig a legérettebb rendezése), hanem a kivitelezésen, ami az ő és a forgatókönyvíró, David S. Goyer sara volt. Lehet azon vitatkozni, hogy az optimista, humanista Superman karakterét hol nyírták ki: mikor a reményről beszélt, majd az azt követő egy órában mást sem csinált, csak összeomló épületek között zúzott, off-screen milliók halálát okozva (persze, oké, kezdő volt még), vagy Zod nyaktörésénél, de pontosabb az a megállapítás, hogy igazából meg sem született. Ugyanis Goyer és Snyder nem Supermanről, Clark Kentről beszélt 2 és fél órában, hanem a hős ideájáról: hogy mit jelentene a világnak a léte, milyennek kéne lennie a figurának a XXI. században, amit Kevin Costner és Lawrence Fishburne minden egyes mondata aláhúzott, csak ebből még - bármennyire is hasonlítson egymásra a kettő megközelítés - nem születnek szerethető, azonosulható karakterek.

A Batman Superman ellen viszont ennél lényegesen több és nagyobb sebből vérzett. Már az önmagában beszédes, hogy a két szuperhőstitán konfliktusának kiindulópontja a metropolisi zúzással nem saját ötlet, koncepció részét képezte, hanem válaszreakció volt az Acélember pusztításpornóját ért kritikákra. Ráadásul a David S. Goyer szkriptjét már a forgatás megkezdésekor jelentősen átíró Chris Terrio szkriptje a fontoskodó filozófiai kérdésekkel, a kényszeredett univerzumépítéssel, majd a kőostoba CGI pornóba fojtott fináléval csak még inkább segítette, hogy ez az építmény idő előtt összeomoljon, ha Jessie Eisenberg A közösségi háló paródiaváltozatából ide szalajtott Lex Luthora nem lett volna elég. Azt helyesen ismerte fel a Warner, hogy ez így tarthatatlan, de tette ezt későn (jelen film már javában forgott) és a lehető legrosszabb módon előremenekült, Snyder nyakára felügyelőket ültetve, majd fokozatosan kivéve a kezéből a gyeplőt. Most 4 évvel az általuk összetákolt Az Igazság Ligája, valamint önmagukban is sikeres szólófilmek után pedig itt vagyunk, hogy a rajongók (valahol) elismerésre méltó és kitartó kampányának eredményeként lássuk Snyder "eredeti" vízióját, ami... nos, továbbra sem egy jó film, csupán másként - és kevésbé - rossz.

Kezdjük is a legegyértelműbbel: az egy ordas nagy hazugság, hogy ez lenne Snyder eredeti víziója, ugyanis nincs manapság olyan rendező (pláne stúdió!), aki 4 órás filmeket küldene mozikba. Egyszerűen nem kifizetődő sem a stúdióknak, sem a mozihálózatoknak, nem beszélve a nézőkről és ezt Snydernek is tudnia kellett. Ez a film nyers vágata, amiből a filmek alapvető tónusát, főbb témáit beszokták lőni, a végeredményre azonban jó okkal szoktak kurtítani, de mivel itt a stúdió csak a pénzt adta (70 millió dollárt), hogy Snyder befejezze a saját szája íze szerint a produkciót, ezért az a bizonyos fent taglalt felügyelet elmaradt. És ez a film egyik nagy hibája: indokolatlan a 4 óra, akárcsak a 4:3-as képarány! Teljesen felesleges jelenetek, sorjáznak egymás hegyén-hátán, vagy már a moziverzióból ismert szekvenciákat nyújt ki Snyder indokolatlanul hosszúra, amik sem a narratívához, sem a karakterekhez nem adnak hozzá. (A tetejében még ott vannak a rendezőre jellemző lassítások is.) A másik probléma is innen fakad: hogy eme a 4 órás opusz alatt továbbra is az a kőbuta narratíva (nagy idegen jön, hogy elpusztítsa a világot, hősök összefognak) rejlik, mint a mozis verzióban. És lehet, hogy ezt a Frankenstein-szörnyét sikerült összefoltozni, annyira azért nem, hogy beengedjék a királyi bálba.

Ugyanis a filmnek van egy másik, igen súlyos hibája: hogy filmként nem működik. És még csak nem is a fejezetekre bontás miatt, elvégre ez Tarantino mesternél is tök jól szokott funkcionálni, hanem nincs a szekvenciák között megfelelő kohézió, egy jelenet közepén Snyder akár hajlamos elkalandozni valahova teljesen máshova, miközben a szereplők folyamatosan ugyanazokról az anyadobozokról beszélnek. Ismét kiütközik Snyder legnagyobb gyengesége, ami rendezőként mostanra védhetetlen: egyszerűen képtelen történetet mesélni. Vizualitásban nagyon erős, ez most is képregénykockákba, festményekbe illő beállításokon mutatkozik meg, de a történetet képtelen összefogni, vagy a karaktereire fókuszálni. Cyborg és Flash karakterével például a film 70. percében kezd el foglalkozni, akkor találkozunk velük érdemben először. Amit Snyder elmesél 50 percben, az Whedon vágatában volt 25 és a történet ugyanott tart mindkét esetben. Emellett 6 figurát 4 óra alatt sem tud érdemben kifejteni, vagy végigvezetni: hiába ő castingolta ezeket a színészeket ebbe az univerzumba, egyértelmű, hogy Gal Gadot Wonder Womanjének Patty Jenkins adott jellemet, itt csak egy badass amazon, Ben Affleck Batmanjéből pedig a BvS után odalett a tűz, a düh, és fásultan tántorogja végig a 4 órát, Henry Cavill Supermanje pedig végre hiába derűsebb, mint eddig bármikor, nincs érdemi interakciója a többiekkel, egyszerűen ő csak a nagyágyú, aki kell a filmvégi csatába.

Az "újak" közül egyértelműen Cyborg járt a legjobban, mivel neki adatott meg egy érdemi karakterív, ami a film szabdaltsága ellenére is működik, részben azért, mert Joe Morton apafigurájával kiegészülve kapott egy drámai szálat, ami van annyira működőképes, hogy ellensúlyozza Ray Fisher sovány játékát és a ráhányt olcsó CGI jelmezt. Aquamannek is inkább az ezt követő filmje ad jellemet, de Jason Momoa karizma és karizmája miatt működik és Ezra Miller bohóckodását - főleg a belépőjénél - pedig egyértelműen túlvezérli mind Snyder, mind Miller és azon poénok nagy részéért, amiért Whedont tették eddig felelőssé vele kapcsolatban, az most már egyértelműen Chris Terriot és Snyder számlájára írható. A Ciarán Hinds által megszólaltatott Steppenwolf csak annyival lett jobb a mozis verzióhoz képest, mint amennyivel a külleme lett ocsmányabb: a motivációi érthetőbbek, de ettől még egy dimenzionálatlan CGI Rontó Pál, amire még rájátszik a nem kevésbé szebb Darkseid cameoja, aki sem küllemében, sem jellemében nem említhető egy lapon Josh Brolin Thanosával, még csak az esélyét se látni, hogy valaha kinőné magát akkorára. Snyder eme kudarca azért is égbekiáltó, mert 4 órája volt mindezekre a figurákra, ezzel kompenzálhatta volna az azt megelőző filmek instabil mivoltát, vagy a hősök megkérdezhető szerethetőségét, akikhez ugyebár érdemi filmek híján nem, vagy nehezen kötődtünk. Ráadásul úgy, hogy igazán csak 3 karaktert kellett volna bemutatnia, felvezetnie a meglévő 3 mellé (ami mondjuk nem egy ilyen csapatfilm feladata lett volna), de James Gunn ezt sokkalta könnyebben megoldotta A galaxis őrzőiben a nulláról, bő 2 órában, noname figurákkal, élükön egy kleptomán kukaturkálóval és egy beszélő tőzeggel.

Azonban akármennyire is sorolom a negatívumokat, Snyder filmjének vitathatatlanul vannak erősségei is, amit nem lehet elvitatni tőle. Az egyik, hogy a film az első képkockától az utolsóig magán viseli a senki mással össze nem téveszthető kézjegyeit, vizualitását, narratív kifinomulatlanságát (ha egy üzenetet finoman kell megfogalmazni, azt Snyder garantáltan a néző arcába üvölti most is), amitől továbbra is egyedi színfolt marad a Marvel egyen alkotásaival szemben, ugyanakkor a rendező új oldala is meg-megvillan. Ez pedig kétségtelenül Autumn lánya öngyilkosságából, a film neki való dedikálásából fakad, ami olykor - elsősorban Lois Lane gyászán keresztül - meglepően személyes húrokat pendít meg, hatásosan reflektál a szomorú valóságra és ettől egy picit végre többet látunk ebből a hormontúltengéses kamasz mentalitásával megáldott rendezőből, ami kifejezetten szimpatikus, már-már szerethető. Másrészt Snyder eddigi 3 DC filmje közül egyértelműen ez a legkönnyedebb, a legszerethetőbb, ha nem is feltétlenül a legjobb. Annak a kevés humornak a beinjektálása nem megy olyan természetesen, magától értetődően, mint a Marvelnek (akik mostanra hajlamosak túltolni azt), de többnyire működik és nem hogy oldja a Batman Superman ellen világfájdalmát, eszünkbe se juttatja, illik a film összképébe.

Ahogy működik Tom Holkenborg, avagy Junkie XL zúzós zenéje is korrektül (Hans Zimmer korábbi taktusaitól azért messze van), amely inkább a 300: Birodalom hajnalához van közelebb, ami a film eposzi hangvételéhez jobban is illik. Sőt, mi több! Hiába esik darabjaira a film, Snydernek talán minden más kollégájánál jobban sikerült megragadnia a képregények ókori mitológiához hasonlatos mivoltát eme dolgozatával. Ennek az lett az eredménye, hogy a hősök küzdelme ugyan pont hogy súlytalan lett, mert nincsen annak igazi tétje, nem nagyon látni hétköznapi embereket, akik eme titánok harcát elsenyvednék, amire az előző két film nolani realitására törekvő látványával szemben a 300-ra és a Sucker Punch-ra emlékeztető steril CGI, látványosan vetített hátterek csak még inkább rájátszanak, de ezzel együtt az akciókban van svung, lendület és ha nem is mindig, de remekül működik a csapatdinamika.

Akik pedig évek óta vártak erre a filmre, kampányoltak érte, garantáltan szeretni fogják, de az már közel sem biztos, hogy maradéktalanul. Részben azért, mert ennyi ideje generált hype-nak képtelenség megfelelni. Igen, megvan benne minden, amit akartak, még annál több is (eposzi jelenetektől kezdve lúdbőrözős pillanatokig), de ahelyett, hogy Snyder visszaszorította volna az egóját, elegánsan elengedné az egészet, a lánya gyászával egyetemben és kihúzná a tüskét mind önnön magából, mind a rajongókból, az utolsó 10 perccel csak még mélyebbre fúrja azt, felvezetett, de most már sehova sem tartó történetszálakkal és cameókkal. A szomorú igazság pedig az, hogy ezzel a filmjei körüli, amúgy sem egészséges párbeszédet és rajongói kampányolást csak tovább fogja gerjeszteni. És a filmek színvonalától függetlenül, mind a figurák, mind a rajongók többet érdemelnének ennél.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Zack Snyder: Igazság Ligája

Kinek Ajánljuk
  • Akik erre vártak már a Batman Superman ellen óta!
  • A rendező elkötelezett rajongóinak!
  • Akik 4 óránál többet is elbírnának viselni ebből a világból egyszerre!
Kinek Nem
  • Akik megváltást vártak!
  • Ha ódzkodunk a töménytelen CGI-tól!
  • Amennyiben 4 óra alatt érdemi történetvezetést is elvárnánk!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.