Ha követitek, hogy milyen kritikákat írunk, akkor jól tudjátok, hogy szerkesztőink előszeretettel írnak thrillerekről és horrorokról, legyenek azok bármilyen műfajúak (akár trancsír, akár a pszichére hat, jöhet!). Vannak közöttünk olyanok, akik ipari mennyiségben fogyasztják ezeket, és olyanok is, akik alkalmanként megnéznek egy-egy alkotást, ha annyira ajánlgatja azt mindenki körülötte, de önmagától nem feltétlenül ülne le egy olyan film elé, ami a frászt hozza rá.
Bár a filmek szeretete közös bennünk, sokfélék vagyunk, és ez épp úgy meglátszik a korábbi szerkesztőségi cikkeken (elég csak az Oscar-mellőzöttségre, a gyermekkor felidézésére vagy a forgatás kifűrkészésére gondolni), mint az alábbi válogatáson. Találhattok olyan válaszokat, amikre bizonyára számítottatok, de előfordulnak kakukktojások is, így véletlenül se kiszámítható a lista.
Szabó "Szada" Dániel: A dolog
Kicsit csalni fogok, ugyanis ugyanazt fogom válaszolni, amit egy korábbi szerkesztőségi körkérdésre, a "te melyik filmen ijedtél meg a legjobban?"-ra, mivel emlékeim szerint ezt láttam először. Fogalmam sincs, hogy hány évesen, de mély nyomot hagyott bennem. Ezt írtam róla akkor: "Elcsépelt válasznak tűnhet, hiszen minden idők egyik legjobb és legbőralákúszóbb horrorját tisztelhetjük John Carpenter 1982-es rendezésében - amelyben egy antarktiszi kutatócsoport élete válik rémálommá egy alakváltó idegennek köszönhetően -, azonban az én toplistámon azóta előkelő helyen szerepel, hogy megnéztem. És nem csak a minőség tekintetében, ugyanis a jump scare-re érzékeny szívem szinte ki akart ugrani a helyéről a feszültség miatt, amikor Kurt Russell karakterével lezajlott az a bizonyos vértesztes jelenet, aztán a hirtelen eredmény láttán akkorát ugrottam az ágyon, hogy ha akkor ott lett volna egy olimpiai zsűri, jó eséllyel aranyérmet szereztem volna a magasugrás kategóriában - de minimum ezüstöt. Nemrég újranéztem az egész filmet, és talán technikai szempontból kicsit már eljárt felette az idő, de mit sem veszített erejéből, hatásosságából."
Péter Zsombor: A kör
Az első horroromra nem igazán emlékszem, ugranak be képek az Alienből és a Sikolyból is, de nem tudnám felidézni, hogy gyerekként mihez, mikor volt szerencsém. Épp ezért az első igazi mozis horrorélményemet hoztam, ami 2002-ben történt A kör című filmmel. Általános iskola vége, a 13 éves Zsombi az osztálytársaival jó ötletnek gondolta, hogy megnézze Gore Verbisnki filmjét, ráadásul a helyi pláza is akkor nyílt meg, új mozival, hangrendszerrel. Traumatizálva éreztem magam, vagy ötször kaptam szívrohamot és úgy viselkedtünk a teremben, amit ma már finoman szólva sem tolerálnék. A film egyébként óriási élmény volt, nagyon szerettem és szeretem a mai napig, de utána hónapokig nyitott ajtónál és kislámpánál aludtam. A horrorok iránti rajongásom egyik úttörője volt A kör.
Bárány Bence: Aki bújt, aki nem
Nem mintha annyira idős lennék, de kissé megkopott emlékeim miatt mégsem tudom teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy a több (egészen borzalmas) folytatást megélt Aki bújt, aki nem volt az első horror, amit életemben láttam. Ami viszont biztos, hogy az ajánlottnál jóval korábban, kb. 6-7 évesen volt szerencsém Victor Salva rémtörténetéhez, és akkor meglehetősen mély nyomot hagyott bennem ez a tagadhatatlanul horrorisztikus alkotás, szóval adta magát a dolog, hogy ezt válasszam. A szintén 2001-ben bemutatott Kéjutazás sztorijával igen sok hasonlóságot mutató Aki bújt, aki nem elsősorban persze a 23 évente 23 napon át vadászó démoni lénynek köszönhetően égett bele az emlékezetembe, akinek alakja mind a mai napig rendesen rám tudja hozni a parát, ha újranézem a filmet. Gyerekként titokban, lopva lestem a horrorfilm egyre brutálisabb és gyomorforgatóbb jeleneteit, miközben a bátyám nézte azt a számítógépünkön - hajtott a gyermeki kíváncsiság, a puszta gondolata is izgatott annak, hogy valami olyasmit láthatok, ami egyáltalán nem nekem való még. Aznap éjszaka aztán meg is lett a böjtje a nagy kíváncsiskodásnak: olyan iszonyú rémálom gyötört a filmtől egész este, hogy azt máig emlegetem. Ennek kiváltója pedig nem más volt, mint a megdöbbentő, nyomasztóan groteszk finálé, amit itt most nem részleteznék különösebben - ha valaki nem látta volna még a filmet, nézze meg a "saját" szemével azt a hátborzongató borzalmat.
Vigh Martin: Az árva
A horror sokáig nem volt az én műfajom, sőt máig kevés olyan alkotást tudok megnevezni ebből a zsánerből, ami igazán nagy hatást gyakorolt volna rám. Persze idővel találkoztam a műfaj nagy klasszikusaival és az igényesebb kortárs darabokkal is, ám összességében kevés film égett bele annyira az emlékezetembe, mint a 2009-es Az árva. Máig konkrét jeleneteket tudok felidézni ebből a moziból, pedig legalább öt éve nem láttam. Akkoriban talált meg ez a film, amikor még nem volt mindennapos, hogy ilyen jellegű darabokkal találkozom, és ennek a kukkoló szerepnek volt egy erőteljes izgalma. Később már bőven filmszakos egyetemistaként tudtam meg, hogy a horror műfajának egyébként is nagyon fontos része ez a fajta működésmód. Na de visszatérve a konkrét filmre, azóta már látom - és persze sok kritikát is olvastam -, hogy nem egy kiemelkedő alkotásról van szó, ám az az érzés, hogy talán abban nem bízhatunk, aki a legközelebb áll hozzánk, mindig nagyon mélyen érintett. Az pedig már ekkor is nyilvánvaló volt, hogy a filmbéli anyukát játszó Vera Farmiga egészen kivételes színésznő. A film zárlata pedig mai szemmel is igencsak hátborzongató.
Hegyi Balázs: A cápa
Jó és szófogadó gyerekként nem néztem sok horrort, a legelsőt meg főleg nehéz feleleveníteni, mert nagyobb koromban viszonylag rövid idő alatt pótoltam kifejezetten sokat, de Spielberg klasszikusát még bőven a pótlások előtt láttam. Különösen sosem irtóztam a víztől, de azóta mindig elgondolkozok, hogy milyen állatok úszkálhatnak néhány méterre alattam, amikor csobbanok egyet a tengerben. Alapvetően külön tudom választani a filmeket a hétköznapoktól, de A cápa úgy képez innen kivételt, hogy eddig mindössze egyszer láttam. John Williams zenéje, Spielberg rendezése és vizuális történetmesélése kellőképp beleégett az agyamba (ezt tizenévesen még nem így fogalmaztam meg), és abban is biztos vagyok, hogy ezt már senki nem fogja kitörölni.
Molnár Dávid: Félelem.com
Biztos, hogy nem ez volt az első horrorfilm, amit láttam, de a potenciális befutókat vagy elhappolták a többiek a szerkesztőségben, vagy azóta sem tudtak kikászálódni a feledés bugyrából. Viszont a Félelem.com azért volt különleges, mert ez volt az első horrorfilm, amit osztálytársakkal közösen néztünk meg. Még a videótékából kölcsönöztük ki ezt A kör-koppintást (ha jobban belegondolok, a streaming előtti világ tényleg őskornak kezd tűnni!), és egy sulit követő délután, természetesen fényes nappal néztük meg, mi történik, ha felelőtlenül szörfözünk a neten. Elvégre menők voltunk, hogy horrort nézünk tizenakárhányévesen, de azért annyira nem, hogy teljes sötétségben kerítsünk sort rá. A film szerintem mai fejjel a középszer kategóriától is nagyon távol állna, de volt néhány jól időzített jumpscare-e (vagy egyszerűen csak túl kevés jumpscare-t láttunk addig) - az egyik következtében az egyik osztálytársam bele is ugrott a többiek ölébe, amitől aztán tényleg mindannyian frászt kaptunk. Mélyen belül azért kicsit hiányzik ez az érzés: amikor még túl keveset láttál az adott zsánerből, hogy ki tudd következtetni a soron következő képkockát. Az biztos, hogy a Félelem.com nem a saját érdeme miatt marad emlékezetes számomra, de mindenképp egy meghatározó élménnyé vált a filmfogyasztásom történetében.
Goretity Dániel: Sikoly
Szüleimnek hála VHS kazetták egy teljes armadájában nőttem fel, ráadásul hetente betértünk a videótékába kikölcsönözni egy-egy olyan régi vagy új filmet, ami az otthoni készletből hiányzott. Az ilyen látogatások alkalmával egyre többször megálltam a horror részlegnél, az egyik borító pedig különösen izgatta a fantáziámat. Egy fehéres-szürkés női arc nyitja rajta sikolyra a száját, engem meg piszkosul érdekelt, hogy mitől félhet vajon ennyire. Rövidesen a szüleimtől megkaptam a zöld utat a horror részleget illetőn (noha otthon ekkor még az X-Aktákból ismert Gumiember továbbra is a tiltólistán szerepelt még egy ideig), úgyhogy végül az első választásom a Sikolyra esett. Imádtam gyerekként is, és azonnal utat nyitott a folytatások vagy egyéb más horrorok (elsőként a Tudom, mit tettél tavaly nyáron vagy a Rémségek könyve, te jó ég) irányába. Akkor még nem igazán értettem, miért bírom ennyire azt a filmet, utólag rájöttem, hogy valószínűleg azért, mert világéletemben rajongtam a krimiért. Felnőtt fejjel aztán kifejezetten mókás volt látni, hogy filmes körökben mekkora rajongás is övezi azt a VHS kazit, amivel anno elkezdtem a horroros "pályafutásomat".
Hegedűs Attila: Cujo / A kör 2. / Fűrész
Zsombor kollégámhoz hasonlóan én sem emlékszem rá, mi volt az első horrorfilm, amit láttam. Így inkább én is az első horrorfilmes élményemet hoztam el - abból is rögtön hármat, mert nem tudtam választani. A Stephen King regényéből készült Cujo volt az a horror, ami miatt kiskoromban irtóztam a kutyáktól (mindegy volt, hogy rottweiler vagy csivava). Mai napig nem mertem újranézni, habár büszkén jelenthetem, hogy mára már leküzdöttem a félelmem. A második, amitől nem aludtam egy-két napig, A kör 2. volt - annak is az a jelenete, amikor Samara elkezd kimászni a kútból. A pillanat, amikor a lábát a feje elé téve mászik felfelé, teljesen betett nekem gyerekként. Az utolsó pedig (ami már ígérem, jó film lesz…) a Fűrész első része, ami leginkább a földhözragadtságával/nyersességével taglózott le. Az ominózus lábas jelenetnél először tényleg azt hittem, hogy valóban megtörtént, annyira igazinak hatott - hiszen mindenhová, gejzírként fröccsenő vért vártam, ezzel szemben a kicsi buborékokban feltörő vérpatakok mód felett megrendítettek. Emlékszem, a stáblista lepergése után odamentem anyukámhoz, és mondtam neki, hogy ne nézze meg a filmet, mert nagyon durva. Anyum pedig csak pislogott.
Gera Krisztián: Démonok
Anyám már jóval az internet robbanásszerű hazai elterjedése előtt arra az álláspontra helyezkedett, hogy ha a gyerek korhatáros alkotásokat akar nézni, hallgatni vagy olvasni, akkor, ha nem komplett idióta, megoldja. Ebből adódóan egy roppant korrekt alkut kötöttünk. Jelesül, egy felettébb szerény, inkább a miheztartás végett felállított tabulista kivételével nem gördített akadályt az ilyen-olyan kívánságaim elé, feltéve, ha a jegyeim megfeleltek az elvárásainak. Így már igen korán tudtam hódolni a horrorok iránti szenvedélyemnek - az első darab, amire emlékszem, az az egyik kábelcsatornán leadott, 1985-ös Démonok volt. Aki esetleg nem ismerné: a barokkosan cizellált cselekményszövést, a míves színészi játékot és a mély jellemábrázolást huncutságnak valló olasz iskola kvintesszenciája, tömve ma is meghökkentően jól kinéző vérfürdőkkel és praktikus effektekkel. Később lett is ebből probléma. Ugyanis amikor őszintén elmeséltem az osztályfőnöknek, hogy mi volt a hétvégém legmeghatározóbb élménye, a tisztességben megőszült tanárnő nem tudta eldönteni, hogy a gyermekvédelmet, az iskolapszichológust vagy a legközelebbi papot hívja-e. Végül megúsztam a dolgot, de anyám megkért, hogy a jövőben inkább szégyenérzet nélkül hazudjak, ha ismét előkerül ez a téma. Azt hiszem, ez komoly szerepet játszott a világképem kialakulásában.
Buzsik Turner Kriszti: Támad a Mars!
Az utóbbi években lett jellemző csak rám, hogy horrorfilmekkel próbálkozom - mióta nem kell egyedül néznem őket, ugyanis elég gyenge lelkű vagyok hozzájuk -, így nincs igazán elemi élményem a zsánerrel kapcsolatban. Emiatt nem is rémlik, hogy mi volt az első horror-tapasztalatom. Az viszont annál inkább él az emlékezetemben, mikor a szüleim a televízióban nézték a Támad a Mars!-ot, én pedig nagyon kicsi voltam, és joggal hitték, hogy azon a kései órán már álomba ringattak. Egészséges gyerek módján azonban félszemmel ki-kilestem a paplan alól, és halálra rémültem az éppen érkező ufóktól - sokáig kísértettek azok a képsorok, és hiába Tim Burton a kedvenc rendezőm, ambivalens élményeim miatt évekig odáztam felnőtt fejjel újranézni a filmet. Azután persze jót nevettem mind a filmen, mind a saját butaságomon, mikor realizáltam, hogy ez egy paródia, és azóta is kifejezetten szeretem ezt a (számomra) igen vicces szatírát, gyermekként azonban egészen másképp gyakorolt rám nagy hatást.
Kátai Levente: Pitch Black - 22 évente sötétség
Kiskoromban a tévében csíphettem el a második Riddick filmet, A sötétség krónikáját, ami akkori fejjel egy klafa űreposznak tűnt tele akcióval és lövöldözésekkel. Majd feltűnt, hogy VHS kazettán meg is van nekünk az első része, a Pitch Black - 22 évente sötétség. Ijesztő filmet annak idején kapásból el se kezdtem volna, de mivel láttam a második részt, és a Pitch Black amúgy is úgy indult, mint egy szimpla sci-fi, nem is gyanakodtam, milyen élményben lesz részem. Amikor felbukkantak a szörnyek, és elkezdtek elhalálozni a karakterek, ott nagyon a határán voltam, hogy kikapcsoljam. Gyermekként amúgy is félünk a sötétben az ott rejtőzködő szörnyektől, a film pedig pont erre a félelemre játszott rá. Rettegve, de derekasan tartottam a tekintetem a tévén (nappal néztem, este biztos nem bírtam volna), de mély nyomot hagyott bennem a film, gyakran eszembe jutott, hogy én mit tennék egy ilyen szörnyekkel teli bolygón, amikor beköszönt a sötétség.
És ti melyik filmet mondanátok a címben feltett kérdésre? Várjuk kommentben a tippeket!