Sokszor beszélünk egy filmnél a zene fontosságáról. Elősegíthetik a katartikus pillanatokat, pumpálhatják az adrenalint, sírásra késztethetnek és még sorolhatnánk. Nincs ez másképp a horroroknál sem, ahol elsősorban az atmoszféraépítésben játszanak fontos szerepet, de sokszor konkrét félelemkeltési eszköznek sem utolsók.
Most a műfaj legjobbjaiból csemegéztünk a klasszikusoktól, egészen napjaink ászaiig. Külön kiemelném, hogy ezúttal főként a zenékről lesz szó, a filmek minősége másodlagos.
Psycho (1960)
Hitchcock alapművének taktusait azok is biztos hallották már, akik nem látták a filmet. Persze nem csak a népszerűsége miatt szerepel a listán, önmagában az idegtépő, késszúrást imitáló hegedűjáték nem lenne annyira erőteljes, de többek közt kiváló összhangban van a jelenetek és a zene ritmusa. A fő téma egészen fantasztikus, kellően zaklatott, feszült és remekül helyez bele ennek a klasszikusnak a világába.
Az ördögűző (1973)
Sok film nem feltétlenül került volna a legjobbak közé, mert noha korrekt és hangulatos zenei betétekkel bírnak, nem maradnak meg túlzottan az emlékeinkben. Ilyen William Friedkin alapműve, mely főleg bizarr és fojtogató hegedűvel operál, de a fő témája felejthetetlen. A Mike Oldfield által írt Tubular Bells tökéletes nyitó és záródal, mely nem lélekölően sötét és ijesztő módon akar hatni az emberre, mégis tele van misztikummal, épp ettől olyan hipnotikus.
Ómen (1976)
Ha már a gonosz gyermekéről csinálunk filmet, a zenéje is legyen ördögi. Ilyesmire gondolhatott Jerry Goldsmith, amikor megírta az Ómen témáit és az elképzelése bejött. Klasszikus nagyzenekari tételek, melybe néha a kórus is beleáriázik, ha éppen meg kell idézni a sátánt. Az Ave Satani nagyjából a legalkalmasabb erre, Goldsmith piszkosul elkapta a téma szellemiségét. Nem hiába kapott érte Oscart.
Sóhajok (1977)
A giallo mestere, az olasz horror ikonja, Dario Argento sem hiányozhat, vagyis jelen esetben nem őt, hanem a vele együttműködő progresszív rockbandát, a Goblint kell kiemelni. Olyan zsigeri, boszorkányos dalokat kreáltak, amik végtelenül egyediek, nem csak a zsánerben. A billentyű, a mandolin, a dobok összeolvadása mesteri egyveleget alkot ezzel a színpompásan vérgőzös, lázálomszerű alkotással. A Goblin az atmoszférakreálás csúcsa és önmagukban, a filmen kívül is működnek a dalaik. Noha nincsenek helyezések az összeállításban, ha lennének, a Sóhajok fő témája minimum dobogós lenne.
Halloween - A rémület éjszakája (1978)
Az egyik legismertebb filmzene, nemcsak a horror berkein belül, hanem az egyetemes mozitörténelemben. John Carpenter minimalista dallamai hibátlanok és olykor egyetlen hang ismétlésével is képes feszültséget generálni. Nem hiába képtelenek elengedni az új változatokban sem, a fő téma valahogy mindig előkerül. Amilyen egyszerű, annyira hangzatos, elég csak meghallani egy dallamot és máris látjuk magunk előtt Michael Myers-t késsel cammogni Haddonfield utcáin.
Ragyogás (1980)
Kubrick klasszikusát hiába utálta Stephen King, és sokak szerint nem öregedett jól, valahogy mégis sikerült kivívna a tiszteletet, illetve okkal szerepel minden idők legjobb horrorjai közt. Számos jelenetét fel lehet idézni és a zenéje nemkülönben kiváló. Ligeti György és Bartók Béla dallamai is visszaköszönnek, de Wendy Carlos és Rachel Elkind átdolgozott Berlioz tétele az, ami egyből beugrik. Már a főcím alatt tudatosul, hogy a festői táj, azon belül is az idilli hotel sok vészjósló szörnyűséget rejt.
Cannibal Holocaust (1980)
A mai napig az egyik legmegosztóbb, legtöbb vitát kiváltó horror, mely egyébként a found footage technika úttörője. Lehet szeretni vagy gyűlölni Ruggero Deodato művét, de a hangulata egészen kivételes. Két fő zenei témája van, mindkettő más miatt zseniális. A főcím alatt hallható dalból sugárzik a könnyed, olasz stílus, akár egy Bud Spencer-Terence Hill film alatt is szólhatna és fogalmunk sincs arról, hogy mi vár ránk. A szadista gyilkosságok közben már egy sokkal nyugtalanítóbb téma kúszik a bőrünk alá és igazi elborzasztó összhatást kelt a képekkel. Riz Ortolani nem hiába volt mestere a szakmájának.
A dolog (1982)
Minden idők egyik legjobb paranoiahorrorja több mint 40 év után sem vesztett erejéből. A praktikus effektjei kifogástalanok, a hangulata utánozhatatlan és John Carpentert is maximálisan meg tudjuk érteni, hogy miért ez a kedvence a saját életművéből. Ennio Morricone talán szokatlan választás lehet egy horrorhoz, de a legendás zeneszerző abszolút helytállt. Érthetetlen módon Arany Málnára jelölték a munkájáért, ami világi ökörség, de az élet később szépen kompenzálta. Tarantino az Aljas nyolcasban használt fel ki nem adott tételeket A dologból, melyekért Morricone végül Oscart kapott.
28 nappal később (2002)
Nem túlzás állítani, hogy Danny Boyle műve megreformálta a zombifilmeket (hiába fertőzöttek és nem élőholtak, a műfaj ugyanaz). Megfoghatóbbá, veszélyesebbé tette őket és a komplett koncepcióból valami olyasmit hozott ki, amire korábban nem volt példa. Ugyanez igaz a zenére, mely rögtön megmutatja erejét. Ahogy Cillian Murphy főhőse egyedül bandukol a teljesen kihalt Londonban, miközben lassan bekúsznak a dallamok, azt nem lehet reprodukálni. De ezen felül is tele van szuper dalokkal a film, legyen szó licencelt nótákról vagy John Murphy saját szerzeményeiről.
Fűrész (2004)
Aprópénzből tető alá hozott projekt, mely kevesebb mint 20 év alatt kitermelt 10 filmet. Persze a minőségük ingadozó, de a Fűrész a mai napig köszöni szépen, remekül elevickél. Noha a Spirál úgy tűnt, beütötte az utolsó szöget a koporsóba, a 10. felvonás ismét nagyot ment és új életet lehet a franchise-ba. A kulcs főleg a záró csavarokban rejlik, amikor pedig felcsendül Charlie Clouser Hello Zeppje, onnantól nincs megállás. Erre mondják, hogy ikonikus.
Sinister (2012)
Sokak számára az egyik legfélelmetesebb modern horror Scott Derrickson műve, melyben nagy szerepe van a Christopher Young által szerzett zenének. Noha az ő motívumai is emlékezetesek, a legjobb témák nem hozzá, hanem a norvég Ulver zenekarhoz köthetők, illetve ne feledkezzünk meg a Boards of Canada Gyroscope című daláról sem. Jéghideg, elborult, dark ambientbe hajló, zenének olykor nehezen nevezhető zajok keverednek, így érve el a kívánt hatást. Azon kevés esetek egyike áll fenn, amikor zene nélkül fele ekkora erővel nem bírna a film. Így viszont a 2010-es évek egyik egyértelmű legjobbja.
Maniac (2012)
Talán a legkevésbé ismert alkotás a listán, ráadásul egy remake, úgyhogy sokan talán megkérdőjelezhetik a jelenlétét, holott nagyon is helye van a legjobbak közt. A gyilkos perspektíváját előtérbe helyező pszichológiai horror önmagában is nyomasztó atmoszférával bír, mellyel remekül kontrasztba állítható a retró hatású, szintipop-szerű, mégis sejtelmességet árasztó zene. Már a főcím alatt bebizonyosodik, hogy mennyire kiválóan működik az egész, de a komplett soundtrack parádés.
A felszín alatt (2013)
A friss Oscar-díjas Jonathan Glazer egy korábbi munkája sajátos atmoszférájú agyrúgás, mely nagyon kevés kapaszkodót ad, helyette beletaszít egy sötét vízióba. A szemtelenül fiatal, mindössze 37 esztendős Mica Levi (aki ekkor még csak 27 éves volt) egészen parádés érzékkel tudja keverni a finom hangokat az idegőrlő zörejekkel, így megalkotva valami egészen autentikus csodát. Tele van feszültséggel és azt akarja, hogy kényelmetlenül érezd magad, ami itt hatalmas erény. A Love és a Lipstick to Void című tételeket érdemes kiemelni, mint két végletet, de mindkettő más miatt hatásos.
Valami követ (2014)
David Robert Mitchell valami olyasmivel rukkolt elő tíz évvel ezelőtt, amire minden horrorrajongó szeme felcsillant. A Valami követ messze nem nyerte el mindenki tetszését, de okkal ért el bizonyos körökben kultstátuszt. Zeneileg a Maniac kis/nagy testvérének is hívhatnánk, ugyanis a '80-as évekbeli, billentyűs témákra hajaz, de nem állnak tőle távol a rémálomszerű, tébolyító dallamok sem. Egyáltalán nem hat elcsépeltnek a retró hangzással, ellenben olyan légkört teremt, amire csak nagyon kevesen képesek.
Mandy - A bosszú kultusza (2018)
Többször előkerült a lázálom kifejezés a lista tagjai közt, de a Mandy-re ez hatványozottan igaz. Egészen bizarr, zavarba ejtő, helyenként groteszk szerelmi, majd bosszúsztori, mely érthető módon erősen megosztotta az embereket. Ahhoz viszont kétség sem fér, hogy a zenéje csodás. Szegény, megboldogult Jóhann Jóhannsson generációjának kiemelkedő alakja volt, Denis Villeneuve házi szerzőjeként olyan filmekhez komponált, mint a Sicario, az Érkezés vagy a Fogságban. A Mandy-ben egyszerre használt sejtelmes, misztikus betéteket, ugyanakkor merengős, gyönyörű témákat. Nagyon hiányzik a szakmából, de az alkotásaival halhatatlanná vált.
+1: A cápa (1975)
Sokszor vitatkozunk műfaji besorolásról és többek közt ezért is csak amolyan plusz főként említjük meg Steven Spielberg klasszikusát. A cápa elsősorban thriller, amiben van néhány horrorelem, de ez már elég ahhoz, hogy megemlékezzünk róla. Mert valamilyen formában muszáj megemlíteni John Williams Oscar-díjas alkotását, melynek fő témáját az is biztosan hallotta, akinek fogalma sincs, mi ez a film. Rengetegszer használják feszültségkeltéshez más platformokon, nem véletlenül, a mai napig hibátlanul megállja a helyét.